A38-tól a Zeneakadémiáig

Műsor:

Johannes Brahms: Magyar táncok (válogatás)

Joseph Haydn: Esz-dúr trombitaverseny Hob. VIIe:1

Snétberger Ferenc: Empathy

Liszt Ferenc: I. Esz-dúr zongoraverseny

Bartók Béla: Concerto

 

Trombita: Velenczei Tamás

Gitár: Snétberger Ferenc

Zongora: Kocsis Zoltán

Karmester: Keller András

 Első koncertjét adta Concerto Budapest néven a Magyar Telekom Szimfónikus Zenekar december 7-én este a Művészetek Palotájában.

A szervezők a névváltással az együttes "új szintre lépését" kívánták éreztetni. A előadás minősége és a műsorszámok kiválasztása sajnos nem minden esetben volt ideális.

Mielőtt az elhangzott zeneszámokról szót ejtenék, fontosnak tartom leírni a műsorral kapcsolatos aggályaimat. Ha egy új zenekar (a koncerten ugyanis nagyon hangsúlyos volt a zenekar "új" voltának kiemelése, melyet tulajdonképp a névváltáson kívűl nem sok minden bizonyított...) első koncertjét adja, a legfontosabb az, hogy a különböző műfajokban, korokban, stílusokban való jártasságukat prezentálják, ezáltal egy este alatt a néző számára minél szélesebb spektrumú betekintést adván a zenekar játékába.

 Sajnos inkább az egyszerű szórakoztatást választották egy nagyobb ívű, jelentős koncert helyett. Bár részleteiben azért fellelhető a koncepció a műsorválasztásban: egy zongoraverseny, ráadásul mindjárt magyar szerzőtől, egy huszadik századi, hasonlóan hazánk komponistájától származó formabontó concerto/Concerto, a bécsi klasszicizmus Magyarországot is megjárt zseniális szerzőjének trombitaversenye. Brahms magyar vonatkozásai a mű elnevezése mellett is egyértelműek (Joachim József), Snétberger Ferenc pedig külföldön élő magyar komponista (itt is meg kell jegyeznem, a magam részéről Kurtágot választottam volna, már csak azért is, mert a műsorismertető füzetben Kurtág a legjobb tanítványának nevezi Kellert, ebből következően talán több köze van a zenekarhoz, mint Snétbergernek). A műsorban ugyan nem szerepelt, de a koncert nyitódarabja Johann Strauss Éljen a magyar! polkája volt.

 A műsor koncepciójának bemutatása után térjünk rá a lényegre, a zenére! Mint említettem, Strauss művével kezdődött az est, ennek az előadása sokkal inkább volt hatásvadász, mintsem pontos, a rézfúvosok játéka harsány volt, az ütősök pedig olyan erővel játszottak, mintha az ő szólamuk lenne a legfontosabb a műben. Ezek együttesen erős cirkuszi hangulatot kölcsönöztek Strauss polkájának.

 A következő műsorszám Brahms jól ismert Magyar táncaiból egy kisebb válogatás volt, itt a zenekarnak nem sikerült semmiféle új megközelítést találnia a műhöz. A tánc-jelleg kihangsúlyozásával átestek a ló tulsó oldalára, ugyanis sokkal inkább hatott szalonzenének a mű, mint koncertterembe való muzsikának. Sajnos a túlzott hangerő nem kedvezett a dallamívek kibontakozásának. A közönség tetszését ennek ellenére elnyerte az interpretáció, bár a tapsot én inkább annak tulajdonítom, hogy a Magyar táncokat még a komolyzenében kevésbé jártas hallgató is fölismerheti.

Viszont kellemes csalódás volt Haydn Trombitaversenye, melynek szólistája Velenczei Tamás kitűnő stilusismeretről tett tanúbizonyságot játékával, a zenekar pedig mind dinamikában, mint játékkultúrában társa volt Velenczeinek. És fontos megemlíteni a közönségnevelő hatást is, ugyanis manapság ritkán játszanak Haydn versenyműveket nagyzenekari koncerteken. A trombitaszólam nehézségeit kifinomult eleganciával abszolválta a szólista, minden frázisát elegendő levegővel játszotta, és rendkivűl lágy, finom pianokat produkált.

 Snétberger Ferenc művének kritikájától most eltekintetnék, ugyanis előszőr hallottam, és úgy vélem első meghallgatás után még nincs elég nagy rálátásom erre a zeneműre.

 Az est fénypontja Liszt Ferenc hatalmas virtuozitást igénylő zongoraversenye volt, sajnos nem annyira a zenekar, hanem inkább a zongorista, Kocsis Zoltán miatt. Kocsis Liszt-játéka a legnagyobbakéhoz hasonlítható. Tökéletes intonációval adta elő a döbbenetesen nehéz szólamot, dinamikája mindig perfekt, frazeálása úgyszíntén. A hangzásarányok talán csak az utolsó tétel közepe-vége felé borultak föl picit, de a finálé ragyogó, fényes fortéja feledtette a kis bizonytalanságokat. A zongora hangja végig édesen túlszárnyalta a zenekari hangorkánt, ami Kellernek köszönhető, ugyanis láthatóan (hallhatóan) biztos volt a zenekar és a zongora viszonyát illetően. Külön hangsúlyozandó, hogy Kocsis soha nem adta meg magát az öncélú virtuozitásnak. A technikai bravúrok mindig a zenét szolgálták előadásában, soha nem a zongoristát. Pedálhasználata kerülte a pátoszt, helyette a bonyolult ritmikának engedett teret. Soha ne halljunk ennél rosszabb előadásban Liszt zongoraversenyt!

 A koncert utolsó darabja a zenészt, karmestert és hallgatót is alaposan próbára tevő Concerto volt, melynek a szólistája a karmester. Ugyanis a hangszercsoportok egymással concertáló jellegét oly módon kidomborítani, hogy az a bartóki elképzelésnek megfeleljen, nagyon nehéz feladat.

Sajnos ezen az estén nem sikerült. A vonosók belépései nem egyszer szétestek, az ütős hangszerek kommunikációja a fúvosokkal és a vonósokkal több volt, mint kiábrándító. A Concerto sikere az egymással versengő hangszercsoportokon hangzásarányának tökéletességén múlik. Lehet olvadóan lágy a fafúvosok hangja, lehet tompán, de határozottan csengő az ütősök játéka, ha egymáshoz nem tudnak alkalmazkodni.

Bartók zenéje olyan, akárcsak a természet: hihetetlen ereje mellett ámulatba ejtő a precizitása. És ez az, amit a Concertoban kifejezésre kell juttatni: bár külön egységekből áll a zenekar, mégis attól lesz egy egész, hogy minden hangszercsoport megtalálható benne. De az egység akkor lesz igazán határozott, ha a kis csoportok viszonyai tisztázottak egymással. Hétfő este a Concerto nem úgy szólalt meg, ahogy annak meg kellene. Azt hiszem, ez elsősorban a karmester hibája volt.

 Ráadásként Brahms egy újabb Magyar tánca csenült fel, melyről ugyanazt tudom elmondani, mint a koncert elején elhangzottakról.

 Az imént felsorolt negativumok annak tükrében különösen bosszantóak, hogy a zenekar hangzása bársonyos, és bizonyos pillanatokban az együtthangzásuk a legjobbakéhoz hasonló. Amennyiben egy minden stílusban jártas karmester pálcája irányítaná őket, úgy helyük lehetne a legjobb magyar zenekarok képzeletbeli klubjában. Egyelőre ehhez még nem nőttek föl.