Tavaly decemberben Galla Miklós rockzenészként való újbóli feltűnése kapcsán a „manapság oly divatos retróhullám” szellemében megvalósult produkcióról írtam. És valóban, ezzel nagyjából egy időben egy műfaján belül talán még nagyobb név, Kovács Kati is a visszatérés mellett döntött. Bár az ő esetében nem saját elhatározásról volt szó, hanem felkérésre mondott igent, további közös pontot jelent, hogy mindkettőjük fiatal zenészeket választott maga mellé kísérőül.

Jelen esetben ezt a feladatot az önállóan is mindössze két éve létező Qualitons zenekar tölti be, akik többek között a Zubolyból ismert Hock Ernőt is soraik között tudják. Első közös fellépésükre tavaly október 23-án került sor, azonban azóta ezt mindössze kettő másik követte, így a Gödör Klubban május elején tartott koncert azzal kecsegtetett, hogy még teljes újdonságerejét magán viselve láthatjuk a közös munka eredményét, mielőtt az – például a számos bejelentett nyári dátum hatására – esetleg rutinná válna.

A koncert a szokásosnál is nagyobb késéssel, 10 óra után vette kezdetét, de eddigre legalább szépen összegyűlt a közönség a színpad előtt – gyakorlatilag teltház volt. Egy ilyen produkció esetén mindig érdekes kérdés a megjelentek korösszetétele. Jelen esetben gyerekektől kezdve idősekig mindegyik korcsoport képviseltette magát, sőt, táncolni is ugyanolyan intenzitással táncoltak (nem vicc). A zenekar felvezetésként egyedül játszotta el néhány önálló szerzeményét, melyek mind instrumentális, funk-jazz stílusba eső darabok. A maga nemében ez is profi volt, de azt például nem tudnám elképzelni, hogy egy ilyen műsor hasonló körülmények között prezentálva ugyanennyi embert tudna vonzani. Az ilyesmi helye inkább jazzklubokban, éttermekben van, ahol egy ebéd vagy vacsora mellé valóban ideális aláfestést nyújthat. A csapat normál esetben öt tagot számláló felállásához egyébként a közös koncertek során csatlakozik két fúvós és egy ütőhangszeres is – mindegyikük jelentősen hozzá is tett az összképhez. További érdekesség, hogy az egyébként balkezes szólógitáros, Szőke Barna egy fejjel lefelé tartott jobbkezes hangszert használ, ezzel talán Jimi Hendrixet akarván megidézni.

Összesen tehát nyolcan voltak a színpadon, mikor nagyjából negyed óra után eljött a nagy pillanat: tapsvihart kiváltó bejelentést követően Kovács Kati is csatlakozott a zenészekhez. Az első benyomásom az volt, hogy minden szempontból remek formában van. Egyáltalán nem néz ki 65 évesnek, a színpadi aktivitása pedig úgyszintén rácáfol a korára. Gyakorlatilag az egész rendelkezésére álló teret bemozogta, és alig akadt olyan pillanat, mikor ne éreztette volna a jelenlétét. Rengeteget beszélt, a számok között kivétel nélkül hosszú konferálásokat hallhattunk, egyaránt felidézve múltbéli élményeket, illetve az új csapattal való együttműködésből (jórészt a korkülönbséggel összefüggésben) adódott vicces szituációkat. Az énekhangja pedig egyszerűen fantasztikus. Merem állítani, hogy ennyi idősen is veri a mai, több generációval fiatalabb mezőny jelentős részét. A dalokat hallgatva azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen az egykoron a táncdalfesztiváloknak köszönhetően ismertté vált előadók közül ő az egyetlen, aki az évek során semmilyen szempontból nem tette nevetségessé magát. Zalatnay, Korda Gyuri, a Dolly Roll és a többiek már mind abba a kategóriába esnek, hogy az emberek túlnyomó többsége csak röhögni jár a koncertjeikre. Jelen esetben viszont a dalok szinte kivétel nélkül működnek, szövegüket tekintve is simán megállják a helyüket. Ebben az előadásban még az olyan, egyébként szörnyen idegesítő sorok is rendjén vannak, mint a „ha egy rokkendrollert kaphatnék / egész nap rolleroznék” – ezt például Fenyő Miklós szájából nem lennék képes elviselni.

Nagyon érdekes volt megfigyelni a huszonéves zenészek és a rangidős főszereplő egymáshoz való viszonyát. A helyzet az, hogy – hiába lenne simán elképzelhető az egyoldalúság –, teljes mértékben kölcsönös tiszteletet tanúsítanak egymás iránt. Sőt, az énekesnő talán még több gesztust is tett arra utalva, mennyire felnéz fiatal társaira. Ha jól számoltam, az est során négy alkalommal mutatta be az összes tagot név szerint, az olykor igencsak hosszúra nyúló instrumentális szólók alatt levonult a színpad szélére, az egyik dal előtt pedig a következő megjegyzést tette: „Ennél a számnál arra gondoltam, milyen jól hangzana, ha a refrént közönség is énekelné, de ilyenkor nem merek olyan határozott döntéseket hozni, mert még a végén rossz szemmel néznének a hátamra…”

Ha az előző fellépésekről hallott vélemények alapján nem rendelkeztem volna amúgy is pozitív előképpel, most azt írnám, a koncert felülmúlta minden várakozásomat. Ennyi év után úgy visszatérni, hogy a szereplésnek egyáltalán semmi hakniszaga ne legyen – na, az már teljesítmény. Negatívumként mindössze a játékidőt tudnám említeni: bár a felvezető, ének nélküli résszel együtt megvolt a szűk másfél óra, a közös produkció alig 60 perces volt. Ami persze bőven nem kevés, de valljuk be, Kovács Kati életművében még sokszor ennyi olyan dal található, ami ugyanígy megállná a helyét élőben, és a tapasztalatok alapján ugyanilyen szívesen is hallanánk.

Az értékelés tehát kétség kívül ötcsillagos, és a dicséret ugyanúgy kijár a zenekarnak, mint az énekesnőnek. A Qualitons tagjai ezzel az egymásra találással nagyon megfogták az Isten lábát: egyrészt a fellépéseket minden esetben az ő nevükkel együtt hirdetik, másrészt pedig zeneileg is a lehető legnagyobb mértékben ki tudnak teljesedni a koncerteken. Nem lehet ugyanis nem észrevenni, hogy a felvezető blokk mellett Kovács Kati dalainak instrumentális részeibe is jelentősen belemásztak: a fentebb már említett hosszú szólókból gyakorlatilag minden zenésznek külön-külön kijut. Azonban jól tudjuk, hogy a megfelelő színvonal minden lépést igazol, itt pedig az egész pont úgy jó, ahogy van. Már várom a következő alkalmat, május végén a Belvárosi Fesztivál keretében.

(Fotók: Szőke Richárd - koncertfoto.hu)