Harmadjára rendezték meg Orfűn a Lovasi András által megálmodott alterfesztet, melyre idén először én is eljutottam. Ráadásul első hivatalos akkreditációmra is sor került ennek apropóján, amiért ezúton is köszönet az illetékeseknek. Egy fesztiválról írt beszámolónak nyilvánvalóan nem lehet a teljesség a célja, ezért ezúttal és a jövőben is arra törekszem, hogy főként azokat a zenekarokat említsem meg, akikkel eddig még nem foglalkoztam, vagy pedig a róluk írt cikk megjelenése óta számottevő újdonság esett meg velük.
Előrebocsátom, az összesített benyomásom nagyon pozitív: a fesztivál mind fellépők, mind környezet szempontjából maximálisan beváltotta, sőt túl is szárnyalta előzetes várakozásaimat. Mielőtt azonban belevágnék a fentiek kifejtésébe, szót kell ejteni a kevés számú, ám annál jelentősebb negatívumról. Lényegében kettőt tudnék kiemelni, az egyik közepes mértékű fennakadást okozott, a másik viszont hatalmasat. Egyrészt arról van szó, hogy az ételt is árusító pultok száma nagyon csekély, emiatt pedig az esti csúcsidőszakban kivétel nélkül kígyózó sorok álltak a lángosos/hotdogos/grilles standok előtt. Ez csak szimplán idegesítő, azonban az Orfű és Pécs közötti közlekedés megoldatlansága már valóban súlyos probléma. Tudni kell, hogy a két helység közti távolság nagyjából 18 kilométer, ezt pedig elviekben állandóan közlekedő, 8 fős kisbuszokkal lehetett megtenni. A gyakorlatban a három nap alatt ezekből egyetlen egyet sem láttam, bár beszéltem valakivel, aki ismert valakit, aki mintha látott volna egyet. Lényeg a lényeg, a fesztiválozók túlnyomó többsége számára maradt a Pannon Volán menetrend szerinti járata, amely viszont átlagosan kétóránként közlekedett, sima rövid kocsikkal. Odafelé csütörtökön még valahogy sikerült besűríteniük, ám a vasárnapi visszaút teljes csődöt hozott. Már reggel 7-re kitolult minimum 70-80 ember a megállóba, amit az érkező busz sofőrje elegánsan úgy kezelt, hogy megállás nélkül továbbhajtott. Itt kezdődtek a bajok, ugyanis jobb híján mindenki stoppolni próbált, viszont az amúgy is kevés arra járó autós csak igen kis számban volt segítőkész, a néhány leálló járműben lévő üres helyekért pedig szabályos közelharc indult (napi gyenge szóvicc: ők voltak a FOO fighters). A továbbiakat hely hiányában nem részletezném, de ez a kérdés a jövőre nézve elsődleges prioritást kell, hogy kapjon.
Bár a programfüzet bevezetője szerint a rendezvény nem feltétlenül a fellépők műfaji besorolása miatt kapta az „alterfeszt” jelzőt, a stílusbeli átfedéseket mégis erőteljesen bizonyítja az a tény, hogy – ha jól számoltam – összesen 17 zenész volt érintett a három nap alatt legalább két produkcióban. A rekordot Gerdesits Ferenc (Faszi) állította fel 5 szerepléssel. Ebből az első a Marlboro Man nevű formáció volt, ahol ráadásul a dobok mögül előlépve még énekelni is láthattuk. A csapat az örömzenélés további jeleit is magán hordozza: a dobos posztján példának okáért rajta kívül még ketten megfordultak, állandó rotációban. Egyikük Varga Livius, aki szintén tagja a bandának, elkötelezettségét pedig az egyik szám csúcspontján fenekének megmutatásával is demonstrálta a közönség felé. A dalszövegekre egyébként a vitriolos, pajzán mondanivaló jellemző, de idézni nem tudok, az interneten pedig kivételesen semmit sem találni. Mindenesetre kifejezetten érdekes produkcióról van szó.
A Pluto zenekarról utoljára tavaly novemberi lemezbemutatójuk kapcsán írtam, sajnálattal megemlítve, hogy nagyon kevés koncertmeghívást kapnak. Nos, a 2010-es év mintha változást hozott volna ebben a tendenciában: idén először játszik a csapat nagy fesztiválon, ráadásul rögtön négy alkalommal – a Fishing mellett ott lesznek a szintén Orfűn megrendezésre kerülő EFOTT-on, illetve a Campus és a Sziget fesztiválon is. Mindez valószínűleg egyrészt annak tudható be, hogy nemrégiben hivatásos menedzserre tettek szert, másrészt pedig a Biorobot zenekart övező fokozott hírverés is szerepet játszhatott az események ilyetén alakulásában. Utóbbit erősítheti meg az is, hogy az elmúlt időszakban jelentősen megnőtt a Pluto-koncerteken elhangzó Biorobot-dalok száma. Nemes András kezdettől fogva rugalmasan kezeli két együttese repertoárját, azonban a mostani alkalommal különösen sok volt az átfedés: a már állandó elemnek számító Úton mellett egy új, Bérczesivel közösen írt dal, a Hóember is műsorra került, a Sosebánd-ot pedig immár teljesen biorobotos változatban adták elő.
A Plutót Szűcs Krisztián nemrégiben alakult második számú zenekara, a The Twist követte a színpadon. Ez a csapat megszólalását tekintve leginkább a klasszikus HS7-hez áll közel, minden számuk angol nyelven íródott. Nekem személy szerint még jobban be is jön, mert bár elsődlegesen annak a híve vagyok, hogy magyar együttes magyarul énekeljen, a Heaven Street Seven utóbbi időben született dalai között jó pár olyan van, ami enyhén szólva cinkes. Lásd „Fél lábbal a zsírban”, „Zombik fényes nappal”, stb. A Twistben a tagok zeneileg sincsenek annyira megkötve, nem kell megfelelniük a velük szemben kialakult elvárásoknak – az egyik szám felvezetése példának okáért így hangzott: „ezt most írtam, nem túl közönségbarát, de mélyről jön”.
A 30Y tízéves születésnapi koncertjét tartotta a fesztiválon. Ennek megfelelően meg is telt a nagyszínpad előtti egész domboldal, Beck Zoli pedig kezdésként emlékeztetett arra, hogy nem csak őket kell most ünnepelni, hanem például az aznap 44 esztendős Lecsót is. A koncert egyébiránt abból a szempontból nem volt ünnepi hangulatú, hogy szinte csak a jól bejáratott dalokat játszották, ritkaságokat alig vettek elő. Volt ellenben két teljesen új szám a készülő lemezről, valamint az egykori Kispál-dobos, Bóra Áron is vendégszerepelt néhány szerzeményben. A ráadás előtt aztán arról kellett értesülnünk, hogy vörös riasztás van érvényben és rövidesen 100 kilométeres széllel kísért vihar várható. Ez végül egész gyorsan, bő negyed óra alatt lezajlott, azonban a nagyszínpad aznapi utolsó fellépője, a spanyol Pony Bravo koncertje így is elmaradt. Kár érte, kíváncsi lettem volna rájuk. Szólni kéne még a Soerii & Poolek performanszáról, de az meg túl bonyolult jelenség ahhoz, hogy pár sorban elintézzem őket, úgyhogy inkább majd valamikor a közeljövőben.
A második nap programját a Boogie Mamma nyitotta a nagyszínpadon. Ők mostanában nagyon ritkán láthatóak, éppen ezért örömmel fogadtam felbukkanásukat. Fontos leszögezni, hogy Boogie Mamma koncertre elsősorban nem azért jár az ember, hogy a dalokat élőben hallhassa. A lényeg a show, amit legnagyobbrészt a csapat frontembere, az örökmozgó Dá biztosít. Az alapszituáció ezúttal az volt, hogy ők a hősies várvédők, a közönség pedig az ádáz janicsárok hada, akik be akarják venni a várat. Ezt pedig minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni! Ezt elősegítendő, a rendelkezésre álló szűk óra alatt beugrálta gyakorlatilag az egész színpadot, amikor pedig ez már kevésnek bizonyult, tüzes kerékké átlényegülve átugrott a kordonon és körberohant többnyire ülő helyzetben lévő közönség által betöltött domboldalon. Miután elesett („nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar megtörténik”), hanyatt fekve folytatta az éneklést, illetve inkább a szövegelést, hozzátéve, hogy „ennek a számnak amúgy tök unalmas a szövege, nem maradtok le semmiről… de aki kéri, annak elküldöm e-mailben”. Mikor aztán az elől állók közös elhatározással felemelték és visszaúsztatták a kordonon túlra, arra is megvolt a válasza: „Jól van, vettem ám a lapot, mostmár takarodjak vissza a színpadra!” Mint általában, ezúttal is ez volt az egyik leginkább szerethető koncert a fesztiválon.
A Quimby-billentyűs Balanyi Szilárd önmagáról elnevezett szólóprodukcióját tekintettem meg ezután, melynek zenész tagjai között Jamie Winchester is szerepel, vokalistaként pedig Galambos Dorinát láthatjuk. Jó értelemben vett popzene ez, a szövegek átgondoltak és igényesek, a kísérő zenészek személye pedig az instrumentális alapok minőségére is garanciát ad. Igazából sokkal több hasonlóra (lásd még pl. Magashegyi Underground) lenne szükség idehaza, akkor talán nem a minősíthetetlen tinizenekarokra gerjednének a keményebb stílusokra kevésbé fogékony fiatalok. Egyelőre még nem voltak túl sokan, de a nem sokkal ezután a nagyszínpadon játszó Kovács Kati például tiszteletét tette a közönségben néhány szám erejéig.
Kardos Horváth János önálló koncertjére már teljesen megtelt ugyanez a sátor. Az érdeklődők túlnyomó többsége nyilván Kaukazus-számok reményében érkezett, azonban Janó elegánsan leszerelte a túlzott elvárásokat: mikor a tömeg elkezdett teszkózni, sietett leszögezni, hogy a Kafkaz produkció nem egyenlő a Kaukazussal, vannak nagyon jó önálló dalok, és most elsősorban inkább ezeket szeretné megmutatni. A végére azért engedett a népakaratnak, volt Tartós béke és Szalai Éva is, de ez rendjén is van, muszáj tartani egy adott mértéket ahhoz, hogy ne lankadjon le az érdeklődés az újdonságok iránt. Ezen a téren amúgy komoly esélyt jelenthet a Földlakó MR2 általi felkarolása is: a dal egészen a harmadik helyig jutott a rádió slágerlistáján, ami meg is mutatkozott a közönség reakcióiban. Kísérőzenészként ezúttal egyébként csak egyvalaki, az Óperentzia zenekarból ismert Gabika volt ott, aki cajón-on nyomta a ritmust. Mellesleg az óperentziás zenészekkel való együttműködés nemrég hivatalosan is testet öltött: Kenedi néven új közös zenekart alapítottak, mellyel többek között a Volt fesztiválon is fellépnek.
A második nap headliner fellépője a Kispál és a Borz volt, ebből kifolyólag becslésem szerint nagyjából az egész fesztivál felvonult a nagyszínpad körüli területen. Kispálékról bővebben majd a szigetes búcsúkoncert apropóján tervezek írni, ezúttal legyen elég annyi, hogy utolsó fesztiválszezonjuk már a múltidéző visszaemlékezés jegyében zajlik. A repertoárba visszakerült több rég nem játszott dal is (pl. Presszó rock, Kicsit hadd), Lovasi pedig szinte mindegyik előtt bemondta, melyik mikor íródott és milyen események kapcsolódnak hozzá a zenekar életéből. Az is jelzi az idei fellépések búcsújellegét, hogy a PUF és a Kiscsillag mellett az utóbbi években ezt már nem vállaló Lecsó ismét visszakerült a ritmusgitáros posztra. További vendég volt egy szám erejéig Kiss Tibi, aki – a közönség kitörő lelkesedésére – A következő buszon című számot énekelte el a Föld, kaland, ilyesmi lemezről.
Az Óriás személyében újabb olyan csapat lépett színpadra, melynek frontembere két együttesben is képviseltette magát a fesztiválon. Ezúttal azonban annyiban különbözik a helyzet, hogy Egyedi Péter az Isten Háta Mögöttben basszusgitározik, míg itt tényleges zenekarvezetőként gitározik és énekel. Az Óriás felettébb üde színfoltja a hazai porondnak, mivel nem vállalnak semmi különlegeset, viszont amit igen, azt tökéletesen meg is valósítják. Zenéjük egyszerű, de nagyszerű odacsapós hardrock, a trió felállást szintivel kiegészítve. Dalaik ennek ellenére egyáltalán nem egysíkúak, köszönhetően a szövegeknek, melyekben sokhelyütt felfedezhetőek az IHM szokatlan fordulatai is (pl. A gyémánt szén-féle anyagok halmaza). Legutóbb elkészült „kutyás” klipjük Az egyikben ott című dalhoz több mint profi munka, Egyedi Péter pedig remek frontember, a közönséggel is folyamatosan tartja a kapcsolatot. Mindent egybevéve csak jót tudok mondani a zenekarról – saját műfajukon belül csúcsszínvonalat képviselnek.
Másnap reggeltől egészen délutánig a szervezők által off-programoknak elkeresztelt, zenétől független szabadidős tevékenységek egyikén, a Hosszúlépés fröccs(kúl)túrán vettem részt. Ennek keretében körbejártuk Orfű mind a két tavát, a kicsit és a nagyot egyaránt, a közbeiktatott állomásokon pedig kulönböző gasztronómiai élményekben volt részünk. A malomban például frissen sült kenyeret, egy másik helyszínen pedig gyümölcslepényt és pogácsát kaptunk. Mindezek mellé a legkülönbözőbb fajtájú fröccsök szolgáltak kísérőül. A túra vezetője Szűcs Krisztián volt, aki bár papírból olvasta, de ettől függetlenül kimerítő képet adott a bor és a szóda vegyítésének történetéről és az egyes arányok elnevezéséről. Megtudhattuk például, hogy főiskolás korában kedvence volt a Krúdy-fröccs, amely 9 deci bort jelent 1 deci szódával. Emellett a vállalkozó szelleműek fröccsivó versenyen is részt vehettek, illetve megkóstolhatták az Újházy-fröccsöt, amelyben a szódát uborkalé helyettesíti, és másnaposság ellen/mellett állítólag tökéletes. Összességében remek program volt, az 1500 forintos részvételi díjat bőven megérte.
A harmadik nap külföldi fellépőjeként Dél-Franciaországból érkezett a fesztiválra az Inspector Cluzo, amely a manapság igencsak divatba jött – lásd White Stripes, The Ting Tings, stb. – gitár+dob duófelállást képviseli. A két franciának eléggé megy a szekér mostanában, turnéznak mind az öt kontinensen. Ezt kihasználva igyekeznek is minél többekkel megosztani világnézetüket, amelyet a leginkább Robert Plantre emlékeztető énekes-gitárostól mi is megkaptunk az arcunkba rögtön az elején: „We are the french bastards – Fuck USA – Fuck consumer society!” Ezt az egyébként szintén elég populáris, antiglobalista lázadó mentalitást azonban igen hamar sikerült viccbe átfordítaniuk, mikor a következő szám után az „If you like the french bastards, you can buy T-shirts right here from our store!” felszólítással folytatták. Ez részemről a fesztivál eddigi legszórakoztatóbb fordulata volt, egyből a szívembe zártam őket annak ellenére, hogy lényegében hülyét csináltak magukból. További szimpatikus húzásként a későbbiekben néhány véletlenszerűen kiválasztott nézőt is felhívtak a színpadra, akiknek először csak táncolniuk kellett, majd mikor a vokálozásra vonatkozó felszólításnak nagy izgalmukban nem akartak eleget tenni, jól le lettek teremtve, hogy így aztán sosem lesz belőlük tisztességes rocksztár. A számok egyébként egész jók, legtöbbször csontig betorzított gitárral és dinamikus dobbal, az énekbe beiktatott visítások pedig olykor már-már az AC/DC-t idézik. Idén játszanak még a Veszprémi Utcazenén és a Szigeten is.
A Galapagos együttes ismét csak a fentebb már említett minőségi popzene kategóriáját erősíti. Érdekesség, hogy az egyik gitáros a Plutóból ismert Martinkó Tamás, az énekes Szekeres Péter pedig – bár alig hasonlítanak egymásra – nem más, mint Szekeres András Junkies- és Stereomilk-frontember öccse. Ennek megfelelően a stílusvilág is hasonlóan alakul, ez pedig már a csapat több dalát az MR2 repertoárjának részévé segítette.
Első fesztiválfellépését bonyolította le a Biorobot, sőt egyben először játszottak a Gödör Klub falain kívül. Ezzel az egyik általam felvetett probléma, ti. a kevés koncertmeghívás megoldódni látszik, azonban sajnos a másik változatlanul fennáll. Ugyanis továbbra is csak 35-40 percet töltöttek színpadon, új szám pedig ezúttal egy sem volt. Persze viszonylag erős érv az, hogy a kialakult 11 dalból álló program nagyjából megfelel egy (amúgy nagyon erős) lemezanyagnak, és amíg ezt nem rögzítik, ostobaság lenne továbblépni. Viszont egyrészt még 2-3 szám – pláne ilyen rövidek – simán elférne azon a lemezen, másrészt pedig a meglévőket minden további nélkül el lehetne nyújtani az élő előadás során. Egy újdonság azért volt most is az eddigi koncertekhez képest: Nemes András elveitől ezúttal eltekintve eljátszottak egy feldolgozást, a Péterfy Bori-féle Szembogár általuk átértelmezett verzióját. Ez egyébként több ismerősöm szerint is a legjobbra sikerült az összes zenekar változata közül, emellett pedig az MR2 is műsorára tűzte – érdekes módon elsőként a csapat rögzített dalai közül.
A rendezvény két zárókoncertjét az egyöntetűen erősen ittas állapotú, ám pont ettől szórakoztató Kiscsillag és A kutya vacsorája adta. Lovasiékon eléggé meglátszott az alkoholos befolyásoltság, nyilván közrejátszott ebben a két frontember egyaránt a napokban sorra került születésnapja, valamint az afeletti öröm, hogy – mint ahogy arra külön felhívták a figyelmünket – az egész országgal ellentétben Orfűn alig esett az elmúlt három napban. Külön vicces pillanat volt, mikor a közönség megvilágítását kérve kiszúrták a már jó ideje a lehető legváltozatosabb helyszíneken felbukkanó kék elefántot, hosszan értekeztek arról, mennyire örülnek neki, majd pedig Lecsó mérhetetlenül hamisan előadta az Omega klasszikusának idevágó sorát (2:09-hez tekerjetek). Végül utolsó fellépőként Varga Livius saját zenekara következett, a főszereplő minden mindegy alapon („mindjárt vége az egésznek, mostmár nyugodtan csapjuk szét magunkat”) félmeztelenül, egy hátizsákkal a hátán jelent meg a színpadon. Mellesleg ez volt Gerdesits Faszi ötödik szereplése, keretbe foglalva az elmúlt három napot. Összességében 10/8-ra értékelném, a levonást is mindössze az elején említett logisztikai problémák okozzák. Jövőre ugyanitt! 
(További képek itt)
