1923. december 2-án született Maria Callas. A görög származású, de Amerikában született énekesnő máig az operavilág egyik legnagyobb csillaga, nevét talán még az is hallotta, aki életében nem járt operában. Életéről Franco Zefirelli rendezésében film is készült: a Mindörökké Callas, mely szinte már nevetségesen giccses, de egyszer bőven megnézhető alkotás.
Callasról sok embernek Bellini Normája ugrik be elsőként, ezúttal azonban Puccini operájának híres áriáját, Tosca imáját hallgassuk meg az elődásában.
A Tosca gyönyörű áriáival, kettőseivel sok operabarát kedvence, a három főzereplő (a szoprán Tosca, a tenor Cavaradossi és a bariton Scarpia) számára hálás feladat, mindhárom szólam igen technikás, de ragyogó lehetőség az énekesek képességeinek kibontakozására. Tosca imája, azaz a Vissi d'arte az opera második felvonásában hangzik föl, magyarul az alábbi szöveggel:
Tisztán éltem, híven szerettem,
Én szándékkal senkinek bajt nem okoztam!
Ó, mennyi búra, bánatra vigaszt és enyhülést hoztam...
Féltem és hittem az Istent,
Szívemnek mélyén az áhítatnak örök tüze ég,
Imádtam én az Istent térdre hullva, bízva, hő...
De most, hogy szívemre támad
A kín, a gond, a bánat,
Ó jaj, miért, hogy elhagyott az ég?...
Legdrágább gyöngyöm Madonnának szobrára tettem,
Dalommal mindig az ég Urának jóságát hirdettem.
Mért támad most reám a kín, a bánat és a gond?
Jaj, ó, jaj, miért hogy elhagyott az ég?
Nézz rám... úgy kérlek, mintha Isten volnál,
Látod... nézz rám,... lásd...kegyelmet kérek,
Porba csúszva, mint a féreg...
(forrás: http://www.tarjangz.eu/libretto/)
Az ária tolmácsolásánál azt hiszem a tökéletes énektechnikánál előbbre való az érzelmi tisztaság, mely biztosítja, hogy ne tűnjön giccsesnek az egyébként szinte olvadó dallam. Callast nehezen lehet besorolni bármely fachba, ugyanis pályája során az alt szerepek kivételével énekelt lírai-, drámai-, koloratúr-, valamit mezzoszoprán hősnőket. Ez a páratlan rugalmasság különleges Toscává tette; az áriában hallható különleges vibratója, könnyed, erőlködés nélküli magas regisztere. Callas a Vissi d'artet olyan meghitt, belenyugvó, melankolikus módon szólaltatja meg, ahogy arra minden kétséget kizáróan nagyon kevesen képesek.
Az opera történetének ismertetésétől eltekintenék, de a helyes kontextusba való helyezés érdekében megemlítendő, hogy Tosca megformálása abszolút kulcskérdés az egyes előadások megítélése szempontjából. Magától értetőőn nincsen egyetlen helyes felfogás, de természetesen létezik helytelen. Tosca személyisége már-már ironikus módon egyszerű, de ez az egyszerűég semmiképpen sem negatív. Az egyszerűség egyszersmind tisztaság is. Tosca érzelmei tiszták és őszinték, ahogy Callas interpretációja is tiszta és őszinte. Tosca ebben az áriában felfoghatatlan kétségbeesettség hangján szól Istenhez, hangot adva értetlenségének, miért került abba a bizonyos helyzetbe. És itt van a lényeg: Tosca önhibáján kívül került egy tulajdonképpeni szerelmi háromszögbe, de tette, azaz Scarpia megölése magában hordozza a végkifejletet, a darab végi öngyilkosságát. A történet legfontosabb alakítójává lép elő áriája a darab talán legmegindítóbb részlete. Ez a felvétel túlzásoktól mentes, őszinte, gyönyörű és áttetszőn tiszta, akárcsak Tosca.
Ebben a hideg, nedves időben Callast hallgatva a szívünkbe melegség költözik, legalább arra a néhány percre.
Jó szórakozást!
