A 24 éves, budapesti illetőségű Petruska András a manapság egyre népszerűbb akusztikus „minimál” műfaj egyik legkülönlegesebb képviselője. Idén nyáron megnyerte a Veszprémi Utcazene Fesztivál szakmai díját, feltűnt a legutóbbi Megasztár válogatóin, eközben pedig bő fél év alatt száz körüli szólókoncertet adott. Az önmagát fiatal, feltörekvő muzsikusként bemutató énekes-gitáros-dalszerzőt sok más mellett arról kérdeztem, miért énekel szinte kizárólag csak angolul, milyen érzés volt számára a Quimby előtt fellépni, illetve mit tart töretlenül felfelé ívelő karrierje sarokpontjainak. Ez az eddigi leghosszabb interjú itt a blogon, de megéri végigolvasni.
Egyszemélyes zenekarként aposztrofálod magad – azok kedvéért akik nem láttak még, mit jelent ez a te értelmezésedben, és mik az előzményei?
Az ő kedvükért elsősorban azt tudom mondani, hogy jöjjenek el és tapasztalják meg. Ha röviden össze kéne foglalnom, ez egy játék saját magam és a közönségem fantáziájával. Én úgy kezdtem el zenélni, hogy mindig is az éneklés vonzott jobban, a gitár csak hozzácsapódott egy ponton, mint kísérőhangszer. Aztán úgy alakult, hogy gitárszakos lettem zeneiskolában, de ezzel együtt a gitározás maga soha nem fogott meg. Nem kötöttek le a nagy szólók, sokkal jobban érdekelt a dobosok, basszusgitárosok, billentyűsök szerepköre az egyes zenekarokban. Az egyszemélyes történet ott kezdődik, hogy 3-4 éve az egyik cimborám felhívott egy koncertről, hogy „Andriskám, ezt hallgasd!” Hallásra valami jó kis country-blues zenekar játszott, meg is kérdeztem, kik ezek. Erre jött a válasz, hogy „Nem ezek, ez egyetlen ember, Tommy Emmanuel”. Ezután el is feledkeztem róla, de rá egy évre újra fellépett nálunk, ekkor gondoltam egyet és megnéztem. Nem értettem, mit csinál, a lényeg a hatás volt: láthattam, hogy ilyen egyáltalán lehetséges. Ezt követően beindult a fantáziám, és én is elkezdtem gyakorolni. Ez lenne az egyszemélyes felállás egyik oka, a másik pedig hogy úgy gondolom, az embereknek ma szinte folyamatosan zaj van a fejükben. Nem a fizikai zajról beszélek, hanem az információk tengeréről, amelyen belül néha szükség van letisztult formákra: üljünk le egyetlen akusztikus gitárral, és próbáljunk meg abból élni, amink van. Ez tulajdonképpen egy játék, amit nagyon élvezek. Hasonló ahhoz, mint mikor kiskoromban építőkockákkal játszottam – ebből a szempontból nem nőttem fel. (mosolyog)
A szólóelőadók közül mára az egyik legnagyobb rajongótáborral rendelkezel. Mit tartasz a karriered sarokpontjainak?
Elég sok zenei stílust kipróbáltam már, és a szólózás volt az, amiben a leginkább megtaláltam magamat. A fő sarokpont ezért szerintem az, hogy egyáltalán ki mertem állni ezzel a színpadra. Aztán akárhogy is nézzük, a Megasztár-válogatón való szereplésem is nagyon sokat segített abban, hogy nagyobb tömegekhez is eljusson a hírem, lehetőséget kapjak vadidegenektől, hogy megmutassam nekik, mennyire van az ilyesminek létjogosultsága egy ilyen kis piacú országban. Ezt követően idén nyáron sikerült megnyernem a Veszprémi Utcazene Fesztivál szakmai díját, ami egy óriási dolog, mert a tipikusan ilyen szellemiségű zenélésnek ez a legfontosabb szakmai fóruma idehaza. Talán ezek a legnagyobb sarokpontok, és most csak az elmúlt bő fél évet vettem sorra, mert ez az egyszemélyes produkció április óta zajlik. Tudnék még sok mindent említeni, de a legfontosabb alapelvem az, hogy igyekszem mindig egy lépéssel előbbre tartani, mint a megelőző alkalommal.
A repertoárod túlnyomó többsége angol nyelvű dalokból áll. Jobban ki tudod fejezni magadat így, vagy esetleg külföldi karrier felé kacsintgatsz?
Igen, igen, mindenképp az utóbbi. Ez egy olyan dolog, hogy ameddig a legkisebb lehetőség megvan rá, addig szerintem meg kell próbálni. Mostanában szolidan rajzolódik ki a kép, hogy merre hogyan, és úgy érzem, hogy amíg nem kopogtattam be minden lehetséges ajtón, semmiféle nagy álmot nem szabad feladni. Egész biztosan hosszú távú folyamat lesz, amivel nagyon türelmesnek kell lenni.
Eléggé virágkorukat élik mostanában az egy szál gitáros produkciók. Mennyire vagy képben a műfaj többi hazai szereplőjével?
Viszonylag képben vagyok, mert az idei Fringe-fesztiválon megismerkedtem egy Horváth Bálint nevű gitárossal, akiről kiderült, hogy egy nagyobb társaság tagja. Ezt követően én is csatlakoztam hozzájuk, és időről időre szoktunk tartani akusztikus esteket, ahol az úgynevezett „finger-style” stílust képviselő egyszemélyes gitárosok túlnyomó többsége megfordult már. Én annyiban vagyok picit kakukktojás, hogy énekelek is. A törzstagság olyan 8-10 fő körül van, igyekszünk összetartani és minél többet tanulni egymástól.
Említetted az imént Tommy Emmanuelt, kikre tekintesz még példaképként a szakmából?
Hú, nagyon sok van. A zenészek közül elsődleges példaképemnek Paul Simont mondanám, ő az akin dalszerzés, szövegírás, hangszerelés és mondanivaló tekintetében sem tudok fogást találni. Hasonlóan nagy példaképem Sting: a fentiek rá is igazak, annyival kiegészítve, hogy én személy szerint őt egy nagy hírvivőnek tartom, mert ő nyitotta ki a zenei világlátásomat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy tizenéves koromban kitaláltam, hogy a nagylemezei mellett a mellékszerepléseit is összegyűjtöm. Ebből nagyon sok volt, rengeteg zenész lemezén szerepelt vendégénekesként – gyakorlatilag így ismertem meg az összes kortárs jazz-előadót. A pop műfaján belül pedig így jött a Dire Straits, és akkor ezzel a lendülettel át is terelném a szót Mark Knopflerre. Ő az egyetlen olyan gitárhős, aki konkrétan a játékával képes megfogni, de ezzel együtt őt is inkább a dalszerzősége miatt szeretem. Egy hihetetlen ember, aki nagyon stílusosan öregszik: a ’80-as évekbeli megalomán poprock előadóból mára egy tornácon ülő, folkzenét játszó nagypapa lett, és nem tudom eldönteni, melyik énje a jobb. A Beatlest szívesen hagyom mindig a lista végére, mert gyakorlatilag ők a popzene alfája és omegája. Ezt ennél szebben nem is lehet megfogalmazni – annyival egészíteném még ki, hogy ők egy olyan korban születtek meg, mikor nem az volt a lényeg, hogy minél közhelyesebb legyél, hanem hogy minél többet kockáztass. Azonosítani lehet őket egy egész korszak szellemiségével, ami 2010-re átültetve a mai előadók számára is követendő példa kéne legyen. Tom Waitset is meg kell említenem, ő tökéletlen zenét játszik, de azt tökéletesen. Az ő üzenete számomra az, hogy bár minden zenész arra törekszik, hogy jobb, tisztább, tökéletesebb legyen a hangzása, az ember maga önmagában nem tökéletes. Ahhoz hogy ezt megjelenítsük zenében, hihetetlen bátorság és kreativitás kell, Tom Waits pedig a lehető legjobban csinálja. Végezetül nem akarom kihagyni Dominic Millert sem. Ő nem annyira ismert, Sting gitárosaként dolgozik már húsz éve, olyan slágereket írt neki, mint például a Shape of My Heart. Azért inspirál, mert ha meghallgatod Sting felvételeit, igazából nem egy gitárcentrikus zene. Ő mégis képes annyit beletenni, hogy ne egyszerűen gitárosnak, hanem a szó szoros értelmében muzsikusnak lássam. A szólómunkásságát – ahol még alázatosabb, mint a főnökénél –, mindenkinek csak ajánlani tudom.
Hogy zajlik nálad a dalszerzés folyamata? A szöveg vagy a zene születik
meg könnyebben?
Egy dal többféle módon születhet. Általában külön időt szánok arra gyakorlás közben, hogy ötletelgessek – vagy az éppen felszedett tudást alakítgatom, vagy szimplán csak dallamokat improvizálok tábortűzi, sikálós gitározással, amit majd később hangszerelek meg, esetleg harmonizálok át. A másik lehetőség az ihletettség, amikor egy nem zenei hangulat/benyomás zeneírásra késztet, és az inspiráció olyan erős, hogy szinte rögtön kész dalt kapok kézhez. Ez olyan, mintha nem is én írtam volna, hanem egyszer csak megérkezett volna az univerzumból. Sok profi zenész az amatőrök kenyerének tartja az ihletett zeneírást, hiszen annak létrejötte sosem irányítható, nem megbízható forrás. Én személy szerint úgy gondolom, hogy nyitott szívvel és lélekkel kell élni ahhoz, hogy minél több érzés, hatás keresztülutazhasson rajtunk. Ez persze nem zenei kérdés, de a szemlélet önmagában ihletettebb életvitelhez vezet. Általában ha kirajzolódik egy zenei hangulat, az már ad egy érzületet a történetnek is, amit elmesélek majd a dalban. De hogy ennek ellentmondjak, mostanában a szöveg van meg először, és arra keresem a megfelelő zenei eszközöket.
A Kőbányai Zenei Stúdióban tanultál, ahonnan a fiatal zenészgeneráció
számos tagja került ki az utóbbi időben. Milyen pluszt adott ez neked, ami
hiányozna ha máshol/egyedül képezted volna magad?
Kőbányán a magyar könnyűzene krémje tanít. Magában a zenei képzésben talán azért nem adott számomra annyira sokat, mert Bussy Gábor, „Yoda-mesterem” már több mint egy évtizede maximalista, önkritikus szemléletet nevelt belém. Ez persze inkább az ő általa adott lépéselőny, semmint az iskola negatív jellemzése. Igen sok mindent fel lehet Kőbányán szedni, olyan dolgokat is, amik csak évekkel később épülnek be az ember zenei gondolkodásába. Amit nekem az iskola adott, az egyrészt a zene mindennapisága, ez óhatatlanul gyakorlatiasabbá teszi az embert, valamint a „nagy öregek” zenei gondolkodásának megértése. Sokszor elég egy jó beszélgetés ahhoz, hogy az ember inspiráltan vegye a kezébe a hangszerét, és valami újat teremtsen. A legfontosabbat hagytam a végére: ebben a környezetben megtanultam, hogy a zenélés önmagában semmit sem ér, nem leszek tőle jobb ember. A kamaszkori kötelező önbizalom-hiányos állapotokon mindig úgy tettem túl magamat, hogy tudtam: van egy tulajdonságom, amiben különleges vagyok, mentsvár volt a muzsikálás. Zenészként a többi zenész között már nem voltam különleges, egy lettem a sok közül, újra kellett definiálnom magamat. Nem volt más kapaszkodó, csak a belső világom. Elkezdtem befele tekinteni, és olyan dolgokat/képességeket láttam meg, amikről nem is gondoltam, hogy léteznek. Ma ez visz tovább az utamon.
Idén ősszel több alkalommal is felléphettél a Quimby „előzenekaraként”.
Hogy jött a felkérés és milyen érzés volt?
A Quimby menedzserét, Podlovics Pétert Tommy Emmanuel kapcsán ismertem meg, ugyanis ő szervezi Emmanuel itteni koncertjeit. Egyszer adtam neki egy cédét minden érdek nélkül, nem gondoltam azt se, hogy egyáltalán lesz ideje meghallgatni. Néhány nap múlva megérkezett a felkérés. Az ország legnépszerűbb zenekara előtt játszani? Nos, nagyon megtisztelő, inspiráló, és természetesen előrelépés a karrieremben, hiszen a zenekar 800-1000 fős koncertjein csak akad néhány ember, akinek megtetszik, amit csinálok. Szerencsére így is lett, mi több, jócskán a várakozásomon felül. A koncerteken figyelnek rám az emberek, tetszik nekik amit csinálok, viszik a cédémet, és megkeresnek, hogy megosszák velem a gondolataikat. Sok erőt adnak! Továbbá nagy élmény a kulisszák mögül látni egy ilyen remek produkció előkészületeit, és véghezvitelét. Nem bulvár szemszögből értem ezt – engem az is leköt, ha a háttértechnikusok munkáját nézem.
Az MR2 Akusztik műsorába is meghívást kaptál nemrégiben. Hogy sikerült a
felvétel, voltak-e különleges elemek (vendégzenészek, extra dalok stb.) a
szokásos koncertjeidhez képest?
Teljesen más volt, hiszen nem az én koncertemről volt szó, hanem én is kísérőzenészként voltam jelen – bár ezúttal senki nem kért meg, hogy énekeljek szólót (mosolyog). Steve Swindelli liverpool-i dalszerző Vote Richmon című zenei performanszát adtuk elő. Nagyon nagy szó, hogy ilyen helyekre is eljutok, de ez inkább utólag villanyoz fel. A helyszínen főleg az köt le, hogy jó produkciót alkossunk, és ez bármilyen szituációra igaz kell, hogy legyen. Volt különlegesség benne bőven. Mint említettem, egyrészt az, hogy háttérzenész voltam. Szeretem ezt a szerepet is, hiszen így része leszek az egésznek, csak egy színfolt, és nem nekem kell elvinnem a „balhét”. A másik különlegesség az volt, hogy korábbi, aktuálisan szünetelő projektjeimből újra együtt zenélhettem Antal Tamás és Markos Miklós barátaimmal, valamint szintén a zenekarban volt Hodosi Enikő a Neo-ból és Németh Juci a Nemjuciból. Örülök, hogy őket is megismerhettem, mindannyian jól szórakoztunk. A harmadik különlegesség az volt, hogy Steve feldolgozta a Romeo's Grave című szerzeményemet. Nagyon meghatott, hogy más szájából hallhattam ezt a dalt, amit annyira újragondolt, hogy alig lehetett ráismerni. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a gyermekem elindult volna saját útján szerencsét próbálni, és voltaképp így is történt.
Heti rendszerességgel teszel közzé blogbejegyzéseket. Inkább egy
önmagadnak szóló, de nyilvános napló ez, vagy tudatosan a rajongóidnak írod?
Is-is. Ha optimisták vagyunk, és ebben az iramban haladunk, akkor az elkövetkezendő évek során nagyobb közönségnek, még gyakrabban fogok játszani. Idő és energia hiányában azonban könnyen eltávolodhatok a jelenleg kialakult mikroközösségtől. Éppen ezért szeretném, ha írásos dokumentumai maradnának az útkeresésemnek, az esetleges kétségeimnek, vagy az újdonság felett érzett aktuális örömömnek. Emlékként ezek később módosulnak, úgyhogy mind nekem, mind a közönségnek jó, ha marad írásos lenyomatuk. Másrészt meg Kőbánya kapcsán említettem, hogy a zene elég nagy illúzió. Ma szerintem újra abba az irányba haladunk, amikor az információ szájról szájra terjed, csak éppen a Facebook-on meg az iPhone-on, stb. Elérhető vagyok, nem vagyok falakkal körbevéve, nem vagyok attól több a zenémet érdeklő embernél, csak mert én csinálom azt. Szeretném, ha a színpadon látva úgy éreznék: ismernek, és nem csupán dalokat hallgatnak, hanem egy beszélgetésben vesznek részt.
Mit tudsz elmondani a jövőbeni terveidről? Mikorra várható a következő
lemezed, hogy alakulnak a vidéki/külföldi koncertmeghívások?
Szerintem nagyon szépen alakul a zenei életem. Mindig eggyel több ember van, akit érdekel a zeném, terjed a hírem, szélesebb körben kapok meghívásokat, bel- és külföldön egyaránt. Sok minden kecsegtet nagyon jó reményekkel, és bár sok nagyon izzadtságszagú, de a hangsúly a sok-on van. A lényeg az, hogy az út mindig fölfelé íveljen, és hogy elég türelmem legyen hozzá. A célom – főleg a külföldi nagy piacot figyelembe véve – az, hogy szakmailag minél jobb legyek, és eközben egyéni hangzásra leljek – ezt nagyon sok gyakorlással, és végül az egész tudás tudatos elfelejtésével lehet elérni.
(Honlap: http://petruskaandras.hu – Facebook-oldal itt – Interjú fotók: Kiss Anita)
