Január közepén fél év kihagyás után állt újra közönség elé a 2007-ben feloszlott Hiperkarma frontembere, akinek nevét az utóbbi időben leginkább a Panírozott Barikád és a Biorobot zenekarok kapcsán lehet hallani. A következő interjúból kiderül többek között, hogy a korábban rá jellemző magányos alkotással szakítva miért kezdett el szerzőtársakkal dolgozni, lát-e különbséget a mai és a 15 évvel ezelőtti klubélet között, illetve szóba kerül a máig nagyon sokakat foglalkoztató Hiperkarma esetleges újjáalakulása is. A cikk különlegessége, hogy tudomásom szerint az elmúlt 3 év során összesen egyetlen interjú jelent meg Robival – mellesleg az is ezen a blogon.

Tavaly július óta az első koncertedet adtad a közelmúltban. Milyen érzés volt újra színpadon állni?

Én nagyon jól éreztem magam, és nagyon örültem annak, hogy ilyen sokan eljöttek. Józanul játszottam – ez nekem teljesen új volt –, így jobban oda tudtam figyelni a ritmusra is. Bár felvettük a koncertet, és utólag visszahallgatva kicsit talán kapkodva játszottam a dalokat, de ezzel együtt szerintem nem sikerült rosszul.

Számos feldolgozást is játszottál, miért pont ezekre esett a választásod?

Régóta dolgozom egy feldolgozásokat tartalmazó válogatáslemezen, aminek a címe „Elfelejtett dalok”. Egy szál gitárral tervezem feljátszani és felénekelni őket, illetve alákerülhet még egy minimális, ízléses barkácsdob is. Az a célom, hogy ismert régi előadók kevésbé ismert dalait gyűjtsem össze. Ezek közül válogattam most is, például Kern Andrástól a Lövölde tér, a Kex-től a Piros madár, vagy a Trabanttól a Szállodák, pálmafák. Ezek az adott zenekaroknak nem a legnagyobb slágerei, de azért mégis mindenkiben ott vannak valahol. Nekünk például Kern András lemeze megvolt otthon bakeliten, és emlékszem, hogy a Lövölde teret sokat hallgattam.

A pályád egészen az elmúlt évekig nagyjából lineárisan haladt – mindig csak egyetlen, jól behatárolható stílusú zenekarban játszottál. Mostanában viszont több, egymástól eléggé különböző projekthez (Biorobot, Panírozott Barikád, Chip Chip Chokas) is nevedet adtad. Mondhatjuk, hogy kísérletezős időszakodat éled?

A Hiperkarmában én voltam az egyetlen, aki csak egy zenekarban játszott, mindenki másnak volt több együttese is. Én is szerettem volna megosztani magamat, hogy többféle stílust is kipróbálhassak. Amit velük játszottam, soha nem volt hagyományos értelemben vett popzene, mindig volt benne valami olyan, amitől a szó alternatív értelmében alternatívnak számított. Szeretném, ha meg is maradna ilyennek, nem akarom és nem is tudnám poposítani, viszont igényem van erre a fajta zenekészítésre is. Ezt az igényt tudom kiélni a Biorobotban Nemes Andrással, ahol direkt a pop-vonalra megyünk rá. A lányokkal pedig azért jó dolgozni a Panírozott Barikádban, mert megismertetik velem a magyar népdalkincset, verseket is dolgozunk fel, ami szerintem egy nemes feladat. Én is megismerem a népdalokat, és adott esetben rácsodálkozom arra, hogy egyik-másiknak a dallama mennyire hasonlít valamelyik világ-, vagy akár magyar slágeréhez. A DJ Titusszal való együttműködés pedig úgy tűnik, egyszeri dolog volt a Chip Chip Chokas lemez kapcsán.

A Hiperkarmában – illetve az azelőtti zenekaraidban is – te voltál a fő zeneszerző és szövegíró, gyakorlatilag mindent egyedül csináltál. Mostanában viszont szerzőtársakkal dolgozol, a Biorobotban és a Barikákkal is. Át tudsz így is mindent adni művészileg, amit szeretnél?

Mindkét helyen az a lényeg, hogy a másik véleményét is meghallgatom, nem vagyok egyedüli ötletgazda. Összegyúrjuk egymás javaslatait, melyik dallamhoz melyik sor passzol, melyik népdalt hogyan lehetne viccesebbé tenni valamivel… Nem úgy történik, ahogy eddig, mikor gyakorlatilag bezárkózva írtam a dalokat. Szerettem volna nyitni a világ felé, mások felvetéseit is befogadni, és ha valami esetleg nem is tetszik elsőre, egy idő után megszokom és megszeretem. Persze szükségem van arra is, hogy legyen egy olyan bázis, ahol én írok meg minden hangot és minden szót, ez pedig a Hiperkarma.

Mennyire megy könnyen a közös alkotás?

Könnyebben mint gondoltam, felüdülést jelent, mert megoszlik a munka és a teher. A nehéz része a dolognak az, hogy ha egy ötletre a másik azt mondja, hogy neki ez nem jó, van helyette egy másik, akkor ezt időnként el kell fogadnod. A legtöbb magányos dalszerzőnek ez okozza a problémát, de üzenem nekik, hogy egy teljesen új világ nyílik meg így, ha mást is beenged az ember a gondolkodásába.

Mi inspirál téged az utóbbi időben, kiket hallgatsz, kik vannak rád hatással?

Nem igazán hallgatok mai zenéket, tulajdonképpen leragadtam a ’60-as éveknél. Nagyon szeretem John Lennont, a Beatlest, a Rolling Stonest… Csak közhelyeket tudok mondani. A ’70-ek hard rock világa – Led Zeppelin és társai – valahogy mindig is távol álltak tőlem, a ’80-as évek diszkóhangvételű rózsaszín divathulláma úgyszintén. A ’90-es években a Nirvanát még szerettem és hallgattam is, de ma már valamiért nem érzek rá késztetést, hogy otthon meghallgassak egy Nirvana-dalt. Talán mert annyira élesen fájdalmasak, vagy nem is tudom, hogy mondjam. A legutóbbi évtizedben pedig már minden teljesen retró, úgyhogy akkor inkább hallgatom az eredetit a ’60-as évekből.

A mai magyar zenekarokról mi a véleményed?

A szöveg és a zene tekintetében is számottevő minőségi emelkedést látok. Minden zeneszerző és szövegíró – akár a mostani fiatalok, akár a régóta aktív idősebbek – jobb szövegeket és zenéket írnak szerintem, mint amik régebben voltak. Nem is akarok senkit kiemelni, a lényeg az, hogy alapvetően mindenkinél ez a helyzet.

Ha jól tudom, idén lesz 15 éve, hogy felköltöztél Budapestre. Mit gondolsz, mennyire változott meg az itteni alternatív-underground klubélet azóta, hogy idekerültél?

Egész pontosan 1996. szeptember 2-án költöztem fel. Annyiban változott, hogy sok zenekar kikopott, feloszlott, a régi lázadók közül sokan nagy öregekké váltak mára… A legfiatalabbakat pedig annyira nem ismerem, de amiket hallok tőlük, azok mind meglepően jók szövegileg – ahogy az imént is mondtam. Mikor idekerültem, emlékeim szerint sokkal rosszabb szövegek voltak. A klubéletben ma már annyira nem vagyok benne, eléggé otthon ülő típussá váltam, beérem azzal is, hogyha a saját koncertjeimen kiszórakozom magamat. Régebben nyilván én is pörögtem, mentem mindenhová, de szerintem olyan nagyon nem változtak meg a dolgok. Az emberek eljárnak kocsmákba inni, koncertekre zenét hallgatni, ismerkedni… Erről sokkal okosabbat nem tudok mondani, a kocsmák nevei változhatnak, néhány hely bezárhatott, de alapvetően ugyanazok a szórakozási szokások.

Ha máshová nem is nagyon jársz, a Gödörben mindenesetre gyakran megfordulsz, tulajdonképpen te vagy a hely egyik arca. Mit gondolsz, miben rejlik a különlegessége, te miért szeretsz itt lenni?

Személy szerint azért szeretem, mert itt dolgoznak a barátaim – hozzájuk is jövök egyrészt, másrészt pedig ez a hely nem füstös, kényelmes, jól szól a hangtechnika, lehet élvezni a koncerteket… Ez a két oka van. Sokszor célzatosan koncertre jövök le, de az is gyakran előfordul, hogy csak a barátaimat megnézni.

Mindkét Hiperkarma-albumot beválogatták a „303 magyar lemez amit hallanod kell, mielőtt meghalsz” címet viselő kiadványba. Te hogy tekintesz rájuk így hozzávetőleg egy évtizeddel a megjelenésük után?

Szerintem megállnak a lábukon. Igazából egy szál gitárral nem mindegyik dal működik annyira, mert eléggé repetitívek – meghangszerelve, zenekarral jönnek át igazán. De összességében úgy gondolom, nincs szégyenkeznivalóm. Talán a második lemezen kicsit túlzásba lett véve a kísérletezés, de azt is így akartam.

A harmadik lemezről annak idején kész koncepció volt a fejedben – 2007/2008 fordulóján több helyen is nyilatkoztad, hogy még akkor tavasszal megjelenik majd. Mi az oka annak, hogy végül mégis fiókba raktad?

2003-ban jelent meg utoljára Hiperkarma-lemez – az azóta eltelt 7-8 évben elég sokat írtam, de belementem egy olyan folyamatba, amelynek a végén be kellett látnom, hogy döntésképtelen vagyok. Volt olyan dal, aminek 31 különböző verzióját készítettem el, és egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy a rengeteg kombináció közül melyik az, ami kiadásra érdemes. Mindegyik számmal hasonló volt a helyzet, de mikor ezt a 31-et megláttam a gépemen, akkor jött a megvilágosodás, hogy nem vagyok képes kiválasztani, melyik kerüljön a lemezre. Nem voltam olyan állapotban, hogy meg tudjam ezt ítélni.

Foglalkoztál mostanában ezzel az anyaggal, felmerült benned, hogy újra előveszed? Azért is kérdezem, mert máig rengeteg rajongója van a zenekarnak, az interneten szinte napi rendszerességgel születnek olyan hozzászólások, hogy mennyire hiányoznak a koncertek az embereknek.

Nagyon jól esik ez a szeretet. Évekig a hideg is kirázott, ha egyetlen számot is meghallottam a két lemezről, vagy akár csak szóba került a Hiperkarma-dolog. Mostanában kezdek megint megbarátkozni a régi dalokkal: nem fáj, ha hallom őket, jó érzés énekelni őket… A következő lépés lesz az, hogy előveszem azt a nagy mappát, amit még 2008 környékén dobtam félre, mielőtt elkezdtem másokkal dolgozni. Néhány számot már a múltkori Hunniás koncerten is eljátszottam a régiek közül.

A közönség nagy örömére – talán ezekkel arattad a legnagyobb sikert.

Igen, de azt is észrevettem, hogy a Biorobot-számok is sokaknak tetszettek, sőt voltak olyanok, akik inkább azokat ismerték. Ez szintén nagyon jól esett, és szerintem Andrásnak ugyanúgy.

Nagyjából másfél évvel ezelőtt, nem sokkal a Biorobot első koncertje után már megjelent nálam egy interjú veled, akkor a Hiperkarma kapcsán azt mondtad, összeültetek mind az öten megbeszélni a folytatást, és egyelőre Frenk visszakozásán múlik a dolog. Azóta történt változás?

Ő el szeretné kerülni azt, hogy a Hiperkarma volt dobosaként legyen aposztrofálva. Önálló személyisége van, és azért sem szeretne többé részt venni benne, mert nem akarja a mostaninál több felé megosztani magát. Mindenek felett a szólóprojektjére szeretne koncentrálni, illetve a Budapest Bárban is részt vesz. A többiek maximálisan benne lennének a régi bandából, de ehhez új dobost kell keresni. Nagyon sokat beszéltünk erről Frenkkel, ő nekem az egyik legjobb barátom, és megértem az indokait.

Nevek merültek már fel a pótlására?

Ez a dolog még nagyon gyerekcipőben jár, egyelőre nem szeretnék róla többet mondani. Most kezdek csak megbarátkozni a régi dalokkal, de nem akarom magamat ismételni. Erről talán pár hónap múlva tudunk majd beszélgetni.

És mi a helyzet a Biorobot folytatásával? Tavaly nyár óta ezzel sem koncerteztetek.

Andrással azt beszéltük meg, hogy a Biorobot-számokat rögzíteni fogjuk az ő házi stúdiójában, és afféle fantomzenekarként fog tovább működni a dolog. Ez alatt azt értem, hogy élő fellépések egyelőre nincsenek tervben – azért se, mert Kati, a basszusgitárosunk jelenleg Londonban van, és Ádámnak, a dobosunknak is egyre inkább beindul a másik zenekara. Ehelyett afféle barkácsműhely-szerűen összeoperáljuk a dalokat – lemezzé nem hiszem, hogy össze fog állni a dolog, de folyamatosan érkeznek majd a stúdióból a kész felvételek. A későbbiekben persze a koncertezés folytatása sincs kizárva.

Melyik újrakezdés tűnik most közelebbinek a kettő közül?

Körülbelül egyenlő távolságra vannak. Ugyanannyira fontos a Biorobot, a Hiperkarma, a Barikák, illetve az egy szál gitáros fellépéseim is. Mindegyik szépen párhuzamosan halad a maga útján.

Szekeres Andris – aki szintén vendéged volt a legutóbbi koncerten – úgy fogalmazott, nagyon jó látni, hogy újra veled van az erő. Te is így érzed?

Hát, ott ült mellettem, ezek szerint ő volt akkor az erő… (mosolyog) Nem mondom, hogy lelkileg könnyű időket élek meg – egy nagyon sötét erdőből keveredtem ki. Most már nem küzdök a démonaimmal, de még kísértenek. Egyáltalán nem akarom a dolgot elsietni, már így is azt érzem, hogy az egészséges sietség és a kapkodás határán vagyok. Most egyelőre ennyit tudok mondani. Nagyon jó volt megint közönség előtt szerepelni, teljesen máshogy érzem magam a színpadon józanul, sokkal kellemesebb érzés.

A következő koncert február 28-án lesz a Gödörben.

(Panírozott Barikád facebook-oldal itt, Biorobot facebook-oldal itt - A szervezésért nagy köszönet Suzy Whitmore-nak, nélküle ez a cikk valószínűleg nem jöhetett volna létre.)