Idén minden eddiginél hamarabb, már a mínusz kettedik napon elkezdődtek a programok a Szigeten. Vasárnap egy olyan hagyományt élesztettek fel, ami tulajdonképpen eddig is futott, csak független rendezvényként: a Magyar Dal Napja tért vissza 2008 után ismét a fesztiválra. Érdekesség, hogy ennek ellenére az utóbbi években megszokott szeptemberi dátum sem marad el, így idén két alkalommal is tisztelegnek a magyar dalok előtt. Első ízben egy monstre hosszúságú, kis híján 12 órás koncert keretében.
Tűző napsütésben kezdődtek a programok dél körül, és bár a hőséget némileg enyhítette a nagyszínpad előtti területre felszerelt permetezőberendezés, az első órákban érthető módon nem volt nagy tömeg. Akik viszont ott voltak, azok lelkesedése már a legelején sem hiányzott: Zalatnay Saroltától kezdődően gyakorlatilag minden fellépőnek sikerült megénekeltetnie a közönséget. Ezt tette később a Pa-Dö-Dö, a Neoton Família, a (még itt is, talán egyedüliként playbackelő) Dolly Roll, a Republic, illetve a Karthago együttes is, hogy a csak délután 4-5 környékéig sorra kerülőket említsem. A fenti névsorból jól kirajzolódik, kiket próbáltak megszólítani a szervezők a mínusz kettedik nappal, és sikerrel is jártak – a nézők között szinte kizárólag csak napijegyeseket lehetett látni, közülük is kiemelkedett az idősebb, 30-astól 50-esig húzódó korosztály, de hátrébb még napozószékben ülő nyugdíjasokat is lehetett látni.
Nem akarok általánosítani, voltak persze fiatalok is, de a Magyar Dal Napjának annak ellenére sem ők voltak a fő célcsoportja, hogy az egyik blokkban direkt a Petőfi rádió által befuttatott előadók (Supernem, Kardos-Horváth János, Vad Fruttik) kerültek sorra, illetve egy külön hip-hop szakasz is volt többek között Sub Bass Monsterrel, a Punnany Massif-val, illetve a kihagyhatatlan Fluor Tomival, aki itt szerencsére nem a Mizut énekelte – bár Partyállat címet viselő szerzeménye, ha lehet, talán még idegesítőbb. Kontrasztként mindenesetre érdekes volt látni, hogy a nagy öregek dalait is sokan fújták kívülről a.tizen-huszonéves korosztályból.
Késődélután villámlás által kísért fenyegető viharfelhők jelentek meg, minden jel arra mutatott, hogy leszakad az ég. Novák Péter műsorvezető el is kezdte nyugtatni a megjelenteket, a zivatar azonban végül elkerülte a Szigetet, így a programok zavartalanul folytatódhattak. Fél 8 környékére nem a legjobb időzítéssel beraktak egy jazz-blokkot, melynek keretében valószínűleg a legnagyobb tudású zenészek (például Szakcsi-Lakatos Béla, Borlai Gergő, Dés László) léptek színpadra a nap folyamán, műsoruk jellegéből adódóan mégsem tudták lekötni az emberek többségét: ebben a bő húsz percben könnyedén oda lehetett fé
rni akár az első sor közepére is.
Utána viszont, nagyjából sötétedéssel egy időben következtek a ’70-es, ’80-as évek igazán nagy nevei, tovább fokozva a nosztalgiahangulatot. Egyenként két-három számot játszott a KFT, az Első Emelet és Fenyő Miklós, az utánuk következő Charlie saját műsorának végén pedig Szörényi Leventét hívta színpadra, aki az ekkor már tényleg nagy tömeg kitörő örömére három Illés-dalt énekelt el, az utolsót Bródy Jánossal kiegészülve. Bródy ezt követően egyedül folytatta, zárásként megénekeltetve a közönséget a 20 éves Sziget és az 5 éves Magyar Dal Napja tiszteletére, ezalatt konfettieső is volt.
A lánc logikus folytatásaként Koncz Zsuzsa következett ezután a Valahol egy lány és a Ha én rózsa volnék című klasszikusokkal, majd Gerendás Péter adta elő talán legnagyobb slágerét, a Szép Júliát. És ezzel be is léptünk az utolsó órába, melyben először az újra összeállt LGT játszott két számot, februárra tervezett önálló nagykoncertjük felvezetéseként. Majd jött a Beatrice az elmaradhatatlan Azok a szép napokkal és Nyolc óra munkával, utolsó előttiként pedig a Tankcsapda, akik érdekes módon két akusztikus gitár-dob-billentyű felállásban, zúzást mellőzve léptek fel, de csütörtökön hagyományos koncertjük is lesz ugyanezen a színpadon (mellesleg a rendes fesztiválnapok egyedüli magyarjaként).
A nap végére sikerült egy kis késést összeszedni, így a finálé már az elvileg csendrendelettel járó 11 óra után kezdődött, de ebből nem volt probléma. Bár ami azt illeti, akár ki is lehetett volna hagyni az utolsó műsorszámot, az ugyanis nehezen indokolható módon a Csík Zenekar fellépése volt. Nem nagyon értettem ennek okát, hiszen a népzenei csapat egy nappal később (tehát ma) ad többórás megakoncertet ugyanott, így talán kicsit túlzás volt velük zárni a vasárnapi programot is. De még ha ettől el is tekintünk, a többnyire nem túl tempós zenét játszó, egy sorban álló és alig mozgó népzenészek semmiképp sem hozták az ilyen monstre rendezvények végén megszokott együtténeklős és táncolós „We are the world” hangulatot.
Legutolsóként Szabó Attila hegedűs-gitáros kislánya énekelt el egy népdalt minden kíséret nélkül, ami a délutáni-koraesti sávban rendben lett volna, de az egész este megkoronázásaként – bár nagy tapsot kapott, amit bátorsága miatt meg is érdemel – nem volt jó választás. Ha valami, sokkal inkább illett volna ide a fentebb említett Bródy-féle születésnapi köszöntő. Összességében viszont úgy gondolom, sikeresnek mondható a Magyar Dal Napja, hiszen a nagyjából 15 ezer fős aznapi közönség jelentős része olyanokból állt, akik egyébként nem valószínű, hogy túl nagy érdeklődést tanúsítanak a Sziget programjai iránt, így viszont ők is belekóstolhattak a fesztiválhangulatba és élőben hallhatták fiatalságuk meghatározó zenéit.
(Fotók: Mervai Márk – a cikk megjelent a szeretlekmagyarorszag.hu oldalon is.)
