A38-tól a Zeneakadémiáig

Tavaly decemberben már volt itt egy poszt a pécsi gyökerekkel rendelkező, de másfél éve Dublinban élő Püspöki Péterről, jimlemon művésznéven kiadott friss szólólemezének apropóján. Néhány héttel ezelőtt hazalátogatott a Fishing on Orfű fesztiválra, ezzel összekötve pedig egy klubkoncertet is szervezett magának, ahol egy szál gitárral előadott dalain túl összeállt egykori zenekara, a Kubalibre is. Ezt az alkalmat megragadva készítettem interjút vele, melynek során szóba kerültek a nyugat-európai munkavállalás előnyei és hátrányai, a jogdíjakhoz és a koncertgázsihoz való viszonya, illetve az is, hogy lett ő az azóta már feloszlott Velőrózsák zenekar egyik slágerének ihletője.

Elég korán kezdtél el zenélni, mik voltak az első téged ért első hatások, amelyek elindítottak a pályán?

Úgy emlékszem, öt vagy hatéves koromban kaptam az első hangszeremet a szüleimtől, ami egy ukulele-szerű, a gitárnál valamivel kisebb alkalmatosság volt. Kaptam emellett egy másik elektromos játékot is, ami szintén egy gitárhoz hasonlított és ha nyomkodtam, hangokat adott ki. Ezekkel szaladgáltam otthon az udvaron, amíg le nem fostak a fecskék. Akkor nem tudatosult bennem, de utólag visszagondolva ez volt az első kritika amit kaptam, ráadásul rögtön negatív. Valahogy pedig azóta is úgy érzem, hogy ha bárki kritikát fogalmazott meg velem szemben, az olyan 70 százalékban negatív volt – például rossz a hangom, csiszolni kéne a szövegeimen, vehetnék egy jobb gitárt, satöbbi. Az igazság az, hogy sosem tartottam magam profi zenésznek, bár ha fogalmazhatunk így, a szemléletem azért némileg az ellenkezőjét tükrözi. Erre a mai koncertre is lelkiismeretesen felkészültem, mindent előre megterveztem és próbáltam úgy intézni, hogy a lehető legsimábban menjenek a dolgok. Szóval ebből a szempontból talán lehet engem profinak tekinteni, még ha amúgy nem is tanultam soha énekelni, hangszerelni, vagy dalszöveget írni.

A profik viszont többnyire pénzszerzési célzattal (is) zenélnek, ami a te elveiddel teljesen ellentétes. Hogyan és miért alakult ez így?

Az egyik lehetséges magyarázat, hogy egyfajta védekezésként zárom ki az anyagiakat a zenei tevékenységemből. Mivel az imént említett hiányosságaim miatt eddiga közelébe se tudtam kerülni azoknak a sikereknek, amiket hazai szinten el lehet érni, inkább úgy vagyok vele, hogy nem is akarom elérni őket. Másik szemszögből pedig azt gondolom, valahol tiszteletre méltó is kijelenteni, hogy én nem azért zenélek, hogy minél nagyobb tömeg ájuldozzon tőle és minél magasabb gázsit és jogdíjakat vágjak zsebre. Az a tapasztalatom eddigi nem túl hosszú pályafutásom során, hogy ha egy zenekar tagjai megérzik a lehetséges siker ízét, az nagyon sokszor konfliktusokat sző köztük. Emiatt mondtam én azt, hogy akkor zárjuk ki a pénzt, mint tényezőt. Naivan hangozhat, de akikkel zenélek, azokkal nem az a célunk, hogy bármelyik fesztivál nagyszínpadára kerüljünk, vagy a rádiós játszásokért jogdíjat kapjunk. Egyszerűen azért csináljuk, mert szeretjük. Úgy gondolom, hogy csak akkor lehet bármi őszinte dolgot létrehozni, ha félretesszük a nyereségvágyat és kizárólag a zene szeretete vezérel minket.

Miből fedezed akkor a megélhetésed?

Ez nyilván egy jogos kérdés, hiszen ha az embernek nincsenek gazdag szülei, tennie is kell érte, hogy legyen mit ennie, ezen kívül megfelelő hangszerparkja, ki tudja fizetni próbatermet, a stúdiózást és még sorolhatnám. Én ezt úgy oldottam meg, hogy lassan másfél éve elmentem Dublinba hamburgert készíteni és mosogatni. Ez egy tipikus kényszerpálya, de hosszútávon megéri, mert nagyjából két év alatt össze tudok spórolni annyit, hogy utána itthon újabb egy vagy két évig azt csinálhassam, amit igazán szeretek. Tehát zenélhessek és lehetőséget adjak magamnak arra, hogy kicsit úgy éljek, ahogy addig nem volt módom. Korábban voltak olyan terveim is, hogy családalapítás, saját ház meg ilyenek, de idővel rá kellett jönnöm, hogy egyelőre a 31 éves korom ellenére sincs ezeknek realitása. Talán mondhatjuk, hogy későn érő típus vagyok.

A szövegeidet milyen hatások alakítják? Ahogy láttam, elég gyakori jellemzőjük például a társadalomkritikusság.

Körülbelül tíz évvel ezelőttre tehető a dalszövegíró pályafutásom kezdete, azóta használom a jimlemon művésznevet is. Ez nagyon hosszú idő egy ember életében, szóval magától értetődik, hogy elég nagy változáson ment keresztül ezalatt a világszemléletem. Az elején főiskolásként persze a bulizás állt a középpontban, ekkor születettek például az olyan dalok, mint a Lehánytalak. Emellett jelentős témát adtak a magánéleti, párkapcsolati dolgok is. Körülbelül négy-öt éve kezdtem el olyan szövegeket írni, amik már nem csupán a szerelemről és a bulizásról szólnak. Persze előbb is eljöhetett volna ez a váltás, például ha a Kaukazust nézzük, Kardos-Horváth Janó már a húszas évei elején is a társadalomkritikus vonalat nyomta. Ez amiatt lehet, hogy ő más közegből származik, illetve ahogy mondtam is, én viszonylag későn érő típus vagyok. De egyébként nem tagadom, hogy 2007 óta elég erősen hatott rám a Kaukazus, ugyanúgy ahogy Lovasi András munkássága, vagy régebben a Dolly Roll, a Geszti Péter által fémjelzett Első Emelet, Levente Péter és még sokan mások.

A Velőrózsák zenekarral hogy kerültél kapcsolatba?

Először 2010 márciusa környékén, tehát még a Kispál búcsúkoncert előtt ismerkedtem meg velük, amikor énekest keresve sok más pécsi zenész mellett engem is meghallgattak. Ez egy elég hosszú kiválasztási folyamat volt, nehezen is született meg a döntés, de végül nem én lettem a befutó. András viszont az összes jelölttel igyekezett baráti viszonyban maradni, például volt olyan közöttük, aki később a saját zenekarával felléphetett a Velőrózsák előtt az egyik pécsi bulin. Velem is tartotta a kapcsolatot és mikor nagyjából kezdtek körvonalazódni a dolgaik, megkért hogy küldjek néhány szöveget nekik. Ezek közül például az Ébren vagy a Feleségdal a lemezükre is felkerült és a koncertek repertoárjának is stabil része lett.

És azt hogy fogadtad, hogy írtak rólad egy dalt, ami aztán a lemez címe is lett?

Ez azért születhetett meg, mert a Laci – aki végül az énekes lett – nagyon kedvelt engem és szerintem megfogta őt ez az egész sztori, hogy gyorsétteremben dolgozom, de közben zenélek, szövegeket írok és eleve kicsit a „föld felett járok”. Szóval neki köszönhetem ezt a dalt, illetve hogy a lemeznek is ez lett a címe végül. Egyébként az egész Velőrózsák elég jól illeszkedik az én szemléletembe, amit már kifejtettem, hiszen ha a minél nagyobb befutás és a fesztiválok fő helyeinek elérése lett volna a céljuk, nyilván nem ezt a címet adják az albumnak, nem ilyen gyerekes-rajzfilmes borítót terveznek neki, illetve a szövegeimmel is sokkal kritikusabban bánnak. Ebből is látszik, hogy az egész nem erről szólt, egyszerűen jól akarták érezni magukat együtt. Sajnos hosszú távon nem sikerült egyben tartaniuk a zenekart, de azt gondolom, hogy így sok pozitív emlékük maradt utána.

Mi volt a közvetlen kiváltó oka annak, hogy a külföldre költözés mellett döntöttél, illetve mennyire tervezted meg tudatosan előre a dolgot?

Nagyjából úgy nézett ki a dolog, hogy egy jó barátommal söröztünk és egyszer csak felvetette, hogy „ebből elég, menjünk el külföldre”. Dublint is ő javasolta, mondván ott nagyon nagy az igény a külföldi munkavállalókra, napok alatt el lehet helyezkedni. Bár ő végül itthon maradt, mert egy jobban menő zenekarnak volt a tagja, én viszont úgy voltam vele, hogy vesztenivalóm nincs, szóval miért is ne? Ez történt 2011 végén és nagyjából két hónappal később már kint is voltam.

Milyen hamar találtál munkát és lakást, miután megérkeztél?

Szerencsére a családom révén ismertem egy már évek óta kint élő másik családot, így az első időszakban nekik köszönhetően megvolt a szállásom. Az elhelyezkedés pedig azért ment könnyen, mert a gyorséttermi dolgozók részére létezik egy olyan nemzetközi program, hogy ha x évet eltöltöttél a cégnél, kaphatsz egy úgynevezett útlevelet, aminek a segítségével előrébb vesznek a várólistán, ha külföldiként jelentkezel. Úgyhogy ez történt, bementem interjúra és közölték, hogy másnap mehetek dolgozni.

Milyen ott az éjszakai élet, mennyire veszel te részt benne?

Nem igazán vagyok eljárós típus, legfőképp azért, mert ebből a szempontból is spórolósra vettem a figurát, hogy majd itthon kiélhessem magam. Így a helyi zenekarokkal sem nagyon kerültem képbe, de annyit azért tudok, hogy vannak ott is kimondottan ügyes fiatalok. Például a helyi Trinity College-nak van egy klubja, ahol open mic alapon bárki megmutathatja magát és sokan élnek is a lehetőséggel. Emellett néhány nagyobb helyszínnel is rendelkezik a város, ahol olyan világhírű előadók léptek fel az elmúlt másfél évben, mint a Red Hot Chili Peppers, Madonna, vagy Leonard Cohen.

A Kubalibrével több mint két év kihagyás után álltatok most össze, milyen volt újra együtt zenélni?

Kettőt próbáltunk teljes zenekarral és még egyet a billentyűs nélkül, de közhellyel szólva olyan volt, mintha csak napok teltek volna el a feloszlás óta. Nagyon hamar visszajött minden, aminek talán az is az oka, hogy előtte szűk három évig szinte folyamatosan próbáltunk, úgyhogy volt idő arra, hogy berögzüljenek a dalok. Egyedül nekem szokott problémám adódni a szövegekkel, valahogy nem áll rájuk az agyam és ebből adódtak néha kínos szituációk – főleg ha valami technikai hiba is kizökkentett a koncentrálásból –, de azért nem olyan vészes a helyzet.

Mik a terveid a hazaköltözésed utánra? Elég sok zenekart hagytál itt annak idején, ezek közül mindet feltámasztod majd?

Ahogy mondtam, egyik projektemmel sem az a célom, hogy csúcsra járassam és minél több rajongót nyerjek meg, egyszerűen csak jól akarom érezni magam. De a Kubalibrét mindenképpen folytatni szeretném, illetve volt egy Az? névre hallgató másik zenekarom, valamint egy pécsi fiatalokkal közös harmadik formációm, ezeket szintén. Budapesten is vannak terveim, él ott egy barátom, szóval elképzelhető, hogy valamennyi időt vele is eltöltök majd. A lényeg tényleg annyi, hogy amíg tart a megtakarított pénzem, addig minél többekkel szeretnék zenélni és csak azt csinálni, amihez kedvem van. Utána pedig még képlékeny: ha jön valami kedvező lehetőség, talán tovább is itthon maradok, egyébként viszont miért ne mehetnék ki ismét Nyugat-Európába? Nyilván kompromisszumokat kell kötni ehhez a fajta élethez, hiszen nem könnyű ilyen hosszú időt távol tölteni a családtól és barátoktól, mégis sokan döntöttek már emellett az általam ismert zenészek közül és én is úgy gondolom, hogy megéri az áldozatot.

(Fotók: Földesi Mihály, Horváth Gergő, Borbás Mátyás)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.