A Kispál és a Borz 2010-es búcsúkoncertjéről írott cikkemet annak idején úgy fejeztem be, fogadni mernék rá, hogy jövőre a Quimby 20 éves születésnapi bulijára kerül majd sor a Sziget nagyszínpadán. Bár ez akkor nem történt meg – a két évtizedes jubileumot a Papp László Sportarénában ünnepelték –, alig két évvel később teljesült a jóslatom. Igaz, most konkrét apropó nélkül, de egy vendégfellépőkkel tűzdelt egész napos fesztivál keretében mutathatta meg Kiss Tibor és csapata, hogy joggal tartják őket számon a legfontosabb hazai rockzenekarok között.
A Quimbytől sosem állt távol, hogy fellépéseiket a zene határterületein álló, sőt akár azokon túli műfajokkal színesítsék. Elég csak a már komoly múltra visszatekintő Teátrum turnékat nézni, ahol a dalokat rendszeresen prózai jelenetek és improvizációs blokkok szakítják meg. De vehetjük példaként az évekig sikerrel futó Vízkereszt című darabot is, melyben a zenekar tagjai végig a színpadon tartózkodva, élőben biztosították a zenei kíséretet. Várható volt tehát, hogy a mostani felkérésből is igyekeznek olyan összművészeti eseményt alakítani, ami jóval meghaladja egy szokványos fesztiválkoncert kereteit. A vurstlijelleg nem számított újdonságnak, hiszen például az Ajjajaj klipjében is ilyen külsőségek között látható a csapat, de az egészre ráhúzott Csodaország-tematika is hiteles volt az együttesről általánosan kialakult képet alapul véve. Más kérdés, hogy a K-hídtól a nagyszínpadig vezető útra beharangozott mutatványosokkal, zsonglőrökkel és egyebekkel én személy szerint nem találkoztam, de talán csak épp elkerültem őket.
Ami a meghívott vendégfellépőket illeti, ezek kapcsán szintén nem érhetett túlzott meglepetés senkit, aki ismeri a tagok preferenciáit. Ian Siegal és Ripoff Raskolnikov például már-már hazajárnak Magyarországra, ráadásul a Braindogs nevű formációban együtt is játszanak Tiborral és Liviusszal. A Rájátszást és a slam poetry mozgalmat is bátran lehet a Quimby szellemiségéhez közel állónak tekinteni, hiszen fő céljuk a kortárs költészet minél szélesebb tömegekhez való eljuttatása, ami zenei köntösbe bújtatva a legegyszerűbb. Jó volt újra látni a Firewater-t is, akik márciusi Akvárium klubos koncertjük után tértek vissza Budapestre és adtak egy hasonló lendületű bulit a nagyszínpadon, közvetlenül a fő attrakció előtt.
A vendégek közül engem mégis King Automatic koncertje fogott meg leginkább, aki az egyszemélyes zenekar fogalmát helyezte teljesen új kontextusba. Nála nem a Petruska Andráshoz hasonló megoldásról van szó, amikor egyetlen gitár kelti teljes felállás látszatát. A francia zenészt ehelyett komplett hangszerarzenál veszi körül, dobcucctól gitáron és billentyűn át szájharmonikáig mindenen játszik. Persze egyszerre nehéz lenne, de looper pedál segítségével így is élőben veszi fel a basszus-, billentyű és harmonikaszólamokat, majd ezekre dobol és gitározik rá valós időben. A technikai háttér ismerete nélkül ez tényleg könnyen keltheti Csodaország illúzióját – aki nem látott még ilyet, mindenképp nézze meg, nem mindennapi látvány
A Quimby fél 9 után pár perccel lépett színpadra, még bőven világosban, de ekkorra jócskán megduzzadt közönség előtt. A lendület első pillanattól kezdve megvolt, a játszott számok listája viszont kissé csalódást okozott, bár ahogy a frontember sietett rögtön az elején leszögezni, ez főként a rajongók döntésén alapult. Ugyanis a koncerten játszott repertoár nagy részét internetes szavazással fixálták le még hónapokkal ezelótt, ahogy pedig ilyenkor lenni szokott, a többség a tutira ment. Így hiába lehetett volna választani rengeteg olyan dalból, ami hosszú évek óta nem hangzott el élőben, a szokásosnál hosszabb játékidő ellenére is szinte kizárólag megszokott koncertslágerek alkották. Volt azért pár üdítő kivétel, például a Majom-tangó, vagy egy angol nyelvű dal az első lemezek egyikéről, de ebből a lehetőségből azért jóval többet ki lehetett volna hozni. Mindenesetre ki tudja, egyszer talán majd sor kerül egy direkt a korai szerzeményekre épülő turnéra is, ennek külföldön úgyis nagy divatja van az utóbbin időben. Dicséret illeti viszont az új számokat, amelyek közül most kettőt játszottak el, de állítólag már féltucatnyi is elkészült belőlük. A Kivándorló blues szövegét és zenéjét tekintve is telitalálat, az Állatok a legelőn pedig első hallásra szintén több mint ígéretes.A Most múlik pontosan című dal külön kitérőt érdemel. A zenekarnak láthatólag némi fejtörést okoz a helyzet kezelése, hogy van egy szerzeményük, ami ilyen szinten túlnőtt rajtuk és mára kvázi önálló életet él. A problémát úgy oldották meg, hogy egy ideje nem nagyon játsszák el hagyományos változatban, ehelyett mindig kitalálnak valamit, amivel csavarhatnak egyet rajta – hiszen a repertoárból a várakozások miatt sem hagyhatják ki. Volt olyan időszak, hogy elejétől a végéig a közönséggel énekeltették, a 20 éves bulin pedig a Csík zenekaros Szabó Attila kislánya adta elő, jó adag bátorságról téve tanúbizonyságotEzúttal már a koncert legelején ellőtték, de mivel az erre az alkalomra kíbővült fúvósszekció csak instrumentálisan adta elő afféle intróként, számítani lehetett rá, hogy nem ez lesz az egyetlen felbukkanása. Így is történt: a visszatapsot követően Tibor felkonferálta azt az indonéz lányt, akinek feldolgozása pár hónapja jelent meg a youtube-on, ráadásként pedig – dupla csavar! – Alice névre hallgat. A lány abszolút jól kezelte a több tízezres tömeget, nem tűnt úgy, hogy zavarban lenne, pedig még gitárral is kísérte magát. A kiejtése is teljesen rendben volt, pár összecserélt s/sz hangon kívül alig lehetett észrevenni, hogy nem az anyanyelvén énekel. Bár arról nem tudtunk meg sokat, pontosan hogy is talált rá a dalra, valószínűleg élete egyik legnagyobb élményét köszönheti neki. Ahogy élmény volt ez a koncert a közönségnek is – bár felépítésében nem különbözött túlzottan a megszokottaktól, de az egész napos körítéssel együtt így is sikerült a Quimbynek maradandót alkotnia.
(Fotók a sziget.hu 0. napi galériájából.)