Befejeződött a 21. Sziget Fesztivál, ami a végig jó időjárás ellenére látogatórekordot nem, egy csomó más ujdonságot viszont hozott. Minden évben bőven akadnak fanyalgók a fellépő zenekarok miatt, ám ezúttal maguk a szervezők is elismerték, hogy nem a legerősebb felhozatal jött össze. Ha már így alakult, igyekeztek más fronton kompenzálni, ami a nem zenei programok és látványelemek irányába való még nagyobb eltolódást jelentette. Két éve is írtam már arról, hogy mennyi mindent lehet csinálni a Szigeten a koncerteken túl, idén pedig ez hatványozottan igaz volt. Három kint töltött nap során igyekeztem minél inkább felmérni a lehetőségeket, jöjjön most erről egy összefoglaló.
Kezdjük az elején: az egész Fesztiválköztársaság tematika tök jól eltalált és kidolgozott koncepció lett. Megkockáztatom, hogy a Janklovics Péter, vagy akár a Kistehén által fémjelzett fesztiválok óta a legkarakteresebb – annak ellenére, hogy konkrét személy vagy figura most nem kapcsolódott hozzá. Az útlevelet mintázó programfüzet telitalálat, pláne hogy saját fotót készíteni és pecséteket gyűjteni is lehetett bele. Ráadásul a mérete is sokkal ideálisabb, mint az eddig megszokott Pesti Est különkiadásnak. Emellett a nagyszínpad új dízájnja is nagyon jól nézett ki, élen a tetejére rakott óriási logóval, főleg mikor sötétedés után ki is világították.
Az ide szervezett „party speciál” névre keresztelt megmozdulások (lufireptetés, szélforgók, strandlabdák stb.) is látványosak voltak, leszámítva a David Guetta-féle End show-nak nevezett parasztvakítást, ami alulról súrolta egy rosszabb vidéki diszkó színvonalát. Még a számok közbeni behalkításos közönségénekeltetés sem hiányzott, ami tényleg sírvaröhögős reakciókra késztetett. A végén volt némi tűzijáték, illetve közben lézerezés, de ez önmagában nulla ahhoz képest, amit az előző évek ebben az időpontban fellépő zenekarai (Muse, Faith No More) nyújtottak. A tömeg persze nem ezt igazolta vissza, de ennek ellenére remélem, mindez nem annak a perspektívának a jele, hogy jövőre már a Szigetre kilátogatva is a Balaton Soundon kell éreznem magam.
Szintén újdonság volt idén az északi csücsökben kialakított Sziget Beach, melynek révén végre kézzelfogható előnye is lett annak, hogy minden irányból víz veszi körül a fesztivált. Bár a Dunában fürdeni most sem volt szabad, a szokásosnál jobb vízminőség miatt pár méterre be lehetett menni, és ezt nagyon sokan ki is használták. A parton lévő napernyők és napozóágyak ugyancsak a tengerparti fílinget erősítették, a naplementét különösen hangulatos lehetett innen nézni, háttérben az Északi összekötő vasúti híddal. Egyszóval ez az ötlet jól el lett találva, remélhetőleg jövőre is megtartják – hiánypótló színfoltot jelent mind a vízparti bulik kedvelőinek, mind azoknak, akik a másnapos józanodáshoz keresnek a sátruknál kellemesebb helyszínt.
A Nagy Utcaszínház hosszú ideje stabil program a Szigeten, a szervezők mindig más külföldi társulatot hívnak meg, akik aztán öt napig minden este azonos időpontban lépnek fel. Az elmúlt években akadtak erősebb és gyengébb produkciók, az idei viszont egyértelműen a legjobbak között volt az összes közül, amit eddig láttam. A német Theater Titanick társulat Firebirds névre hallgató előadása leginkább a Kopaszi-gáton időnként megrendezett Red Bull Röpnapot juttatta eszembe. Ez az a verseny, ahol házilag barkácsolt, őrültebbnél őrültebb repülő szerkezetekkel lehet indulni, és az nyer, aki járművével a legnagyobb távolságot tudja megtenni a levegőben, mielőtt vízbe zuhanna.
Az alapkoncepció itt is ugyanez volt: a cirkuszi túlzásokkal és szófordulatokkal operáló konferanszié négy versenyzőt mutatott be, akik elképesztő járműveikkel egymás után vonultak körbe-körbe a rögtönzött pályán. Akár azt is mondhatnánk, hogy egyfajta különleges divatbemutató-jellege volt az egésznek, hiszen mindegyik gép annyira meghökkentő kinézettel bírt, hogy konkrét történetszál nélkül is teljesen le tudták kötni a figyelmet. A végén azért a csavar se maradt el: miután fel lettünk készítve rá, hogy most aztán a határ a csillagos ég, a járművek egy rámpára gurulva egyenként nekiveselkedtek a felszállásnak. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy szárnyalás helyett mindannyian darabjaikra hullottak, a műsorvezető látványos sajnálkozása által kísérve. Sebaj, legközelebb egész biztosan sikerül, „please come tomorrow in the same time”. És ha rajtam múlik, tényleg mindennap végignéztem volna.
Egy régi célkitűzést is sikerült végre megvalósítanom idén: eljutottam a Lumináriumba, ami nem mindennapi kinézetével évek óta hívogatott már, de az előtte kígyózó embertömeg rendre elriasztott. Most viszont odamentem a déli nyitásra és alig 10 perc leforgása alatt bent is voltam. Mindenkinek ajánlom, hogy tegyen hasonlóképp, mert óriási élmény. Nehéz lenne leírni, pontosan miért, de a színek és formák összjátéka egyszerűen magával ragadó. Az egész komplexum az ugrálóvárakhoz hasonló műanyagból készült, amin nappal természetes fény, éjjel pedig reflektorok világítanak át. Belül halk zene szól, a számos oldalhelyiségben akár le is lehet heveredni a földre, hogy kicsit élvezzük a nyugalmat. Mivel csak cipő nélkül engednek be, teljes a tisztaság. Negyed órát lehet bent tölteni, ami elsőre kevésnek tűnik, de az átlagosnál nagyobb hőmérséklet miatt valójában épp elegendő. Többet erről felesleges is írni, tipikusan olyan dologról van szó, amit írásban nem lehet visszaadni, inkább át kell élni.
Hogy negatívumot is említsek: a legfájóbb pont számomra idén az Open-Civil színpad megszűnése volt, ami évek óta egyik kedvenc helyszínemnek számított a fesztiválon. Ennek programjában szerepelt a legtöbb klasszikusan underground magyar zenekar, akik egyébként szinte teljesen kiszorultak már a Szigetről. Egyfajta utolsó mentsvár veszett most el, és maradt helyette egyetlen magyar színpad. Bár itt naponta tíz formáció is fellépett, így is sokkal szűkebb lett a merítés – arról nem beszélve, hogy aki a délután 3 órás sávot és az ehhez tartozó 30 perces játékidőt kapta, pár tucatnyinál nagyobb közönségre nem számíthatott. Nehezen látom be, hogy ha egyébként annyi rétegműfaj kap külön helyszínt – pl. reggae, blues, vagy idén újdonságként az ír zenék –, miért pont a legalapvetőbbet kell ilyen mostohán kezelni, de sajnos már évek óta megfigyelhető ez a tendencia. Az Open-Civilt jövőre azért tényleg visszaadhatnák, szerintem nem csak én örülnék neki.
Ami a külföldi előadókat illeti, idén több nagy kedvencemet (pl. Ska-P, Leningrad) ki kellett hagynom, de mivel az utóbbi években szinte mindig fix fellépők voltak, minden bizonnyal hamar alkalmam lesz újra megnézni őket. Először láttam viszont Nick Cave-et, aki annak ellenére lehengerlő hatást tett rám, hogy eddig leginkább csak hallomásból ismertem. Színpadi jelenlétéhez és kisugárzásához kétség sem fér, emellett a játszott dalok közül is több megmaradt bennem már egyetlen meghallgatás után. Minden kocsmapunk zenekarok atyja, az ír Flogging Molly is hozta a kötelezőt az A38 színpadon, bár ez a sátor olyan csapnivalóan szólt, hogy inkább az összegyűlt részeg embertömeg jelentette a garanciát a hangulatra, mint az eljátszott dalok, vagy a köztük elmondott konferáló szövegek.
Itt lépett fel vasárnap a francia sanzonban utazó Zaz is, akinek annak ellenére sikerült megtáncoltatnia a közönséget, hogy ez a műfaj azért nem elsősorban a pörgősségéről híres. Viszont emiatt legalább egy fokkal jobb volt a hangosítás. Belenéztem a Franz Ferdinand nagyszínpados fellépésébe is, akik szintén remek hangulatú, majdnem kizárólag gyors számokból álló bulit nyomtak. Külön megdöbbentő volt utólag értesülni arról, hogy mindezt másfél órával azután tették, hogy frontemberüket allergiás rohammal kórházba szállították. Valamit tudhatnak ezek a magyar orvosok, hiszen mindebből semmi – de tényleg semmi! – nem látszott rajta,
Müller Péter Sziámi Szigetzáró bulijai legalább olyan biztos pontot jelentenek a fesztiválon, mint a zuhanyzók előtti kilométeres sor délelőttönként. Idén sem volt ez másképp, bár az elmúlt évekhez képest némileg változott a koncepció. Eddig az volt a szokás, hogy Müllerék felvezető 30-40 perces blokkja után meghívott vendégek önálló minikoncertjei következtek, majd a legvégén visszatért a házigazda és zenekara, hogy eljátsszanak még néhány dalt. Most viszont végig az …And Friends névre hallgató formáció volt színpadon, hozzájuk csatlakoztak a közreműködő énekesek (például Dévényi Ádám és Dorogi Péter) 2-3 szám erejéig. Ez egyrészt gördülékenyebbé tette a koncertet, hiszen nem volt szükség a gyakran elhúzódó átszerelésekre, másrészt azt is magával vonta, hogy a buli a megszokotthoz képest elég hamar befejeződött. Míg máskor gyakran előfordult, hogy az utolsó ráadás alatt már hajnalodott, ezúttal már 3 körül véget ért az egész – igaz, így is több mint két órán át tartott.
Ha összegezni kéne az idei Szigetet, nekem bejöttek a változtatások – mondjuk ehhez hozzátartozik, hogy az elmúlt években sem elsősorban a külföldi fellépők miatt látogattam ki. Külön előny, hogy így annak ellenére sincs hiányérzetem, hogy nem voltam kint végig, hiszen nem a fix időpontban lévő koncertek jelentették a fő attrakciót. A magyar zenekarokhoz való viszonnyal viszont tényleg kezdeni kéne valamit, mert hiába közhely a Szigettel kapcsolatban, hogy egyre inkább a külföldieknek szól, mégiscsak Magyarország legjelentősebb fesztiváljáról van szó. Ebből adódóan pedig némi felelősséggel tartozik azért, hogy a kötelező országos hírnevű sztárokon túl legalább még páran lehetőséget kapjanak önmaguk megmutatására. És lehetőleg nem délután 3-kor, 30 percben.
(Fotók /1., 2., 3., 5./: Mervai Márk - facebook.com/mark.mervai.photography)
