Liszt Ferenc: Mazeppa, LW G7, S 100
Wolgang Amadeus Mozart: C-dúr (Lützow) zongoraverseny, K.246
Felix Mendelssohn-Bartholdy: 5. (D-dúr, Reformáció) szimfónia, op. 107
Karmester: Takács-Nagy Gábor
Zongora: Mihail Pletnyov
Liszt Ferenc Mazeppa című szimfonikus költeményével debütált a Fesztiválzenekar a felújított Zeneakadémia Nagytermében. Az ukrán katona történetét feldolgozó mű hamisítatlan programzene. Egyfajta nagyzenekari átirata, de méginkább meglehetően szabad feldolgozása az azonos című etűdnek, amely a liszti virtuóz romantika jellegzetes képviselőe. A technikai kihívásokat e műben Liszt a nagyhangzásra és hangszerelési bravúrokra cseréli le. Ezért aztán a Mazeppa kiválóan képes demonstrálni egy zenekar szimfonikus egységben megnyilatkozó kvalitásait, ahogy ezen az estén is tette. A hangzáskép nem volt tulzóan plasztikus, ugyanakkor teret adott a szólamok kibontakozásának, a hangszerelés csillogásának. A rézfúvósok magabiztosan, szárnyalóan szóltak, összességében minden adott volt ahhoz, hogy abban a hangzásesztétikai élményben részesüljön a hallgató, amelyet az érett Liszt zenekari alkotásaitól várhat.
Ezt követőn Mihail Pletnyov zongorajátékát csodálhattuk, aki Mozart 246-os jegyzékszámú C-dúr zongoraversenyének szólistája volt. A korai Mozart koncertben Pletnyov bemutatta végtelenül ízléses, maximálisan szofisztikált és a végsőig kidolgozott interpretációját, amely javarészt korhű volt, amikor viszont nem, mint például az első tétel kadenciájában, akkor olyan kifejezhetetlenül finom rubato és invenciózus pedálhasználat jellemezte, mely párját ritkítja. Pletnyov játékának eleganciája, a billentés tökéletessége, a dallam artikulációja, a zenei struktúrák kidolgozása és szándékolt újraértelmezése, innovatív prezentációja az előadóművészet abszolút csúcsteljesítményei között van.
Az este azonban nem kizárólag emiatt marad – közhelyesen szólva – örökre emlékezetes. Pletnyov megismertette a budapesti közönséggel a Shigeru Kawai zongoramárkát. A hangszer soha nem hallott minőséget képvisel. Hangzása alapján valószínűleg alkalmasabb a romantikát megelőző korszakok zenéinek tolmácsolására. Olyan áttetsző, gömbölyű, ragyogó hangzása van, mely rendkívül élesen kontrasztál a megszokott Steinway zongorák jóval élesebb hangjával. Végtelenül széles dinamikai spektrum képes megszólalni az instrumentumon, viszont a legfinomabb pianisissimo is magabiztosan körbeszárnyalta a hangversenytermet. Talán a diszkant hangok voltak némileg soványabbak, kevésbé strukturáltak, kevésbé határozottak, de ez a csodálatos hang tükrében még csak nem is kompromisszum.
Az egyetlen kétség, amely a Shigeru Kawai-jal kapcsolatban felmerült bennem, hogy vajon minden egyes hangszerük ilyen kiváló minőséget képvisel-e, avagy ez egy különösen szerencsés példány csak, amelynek színvonalát a többi nem éri el. Később értesültem róla, hogy e konkrét modell a zongorista kívánságára készült, tehát elképzelhető, hogy más a hangzáskaraktere mint a többi azonos márkájú zongorának. Pletnyov a ráadásban is excellált; Chopin cisz-moll noktürnjét adta elővarázslatos megfogalmazásban, egészen megindító módon, éteri pianissimokkal és pianisissimokkal kápráztatva el a közönséget.
A szünet után Felix Mendelssohn-Bartholdy 5. szimfóniája hangzott el. Kifejezetten örömteli, hogy Takács-Nagy dirigálta, ugyanis keze alatt a mű kamarazenei aspektusa tárult fel. A szonátaforma Mendelssohnnál mindig is sajátos megfogalmazást kapott, és ezt hihetetlen finomsággal vezette elő a dirigens. Némileg pejoratív módon szokás a komponistát "polgári lángelmének" hívni, ez azonban a Reformáció szimfóniára nézve legalábbis általánosítás. Az 5. szimfónia ugyanis legalább annyira a zseniális zeneszerző műve, mint a reformáció győzelmében mélyen hívó keresztény állásfoglalása hite mellett.
Mindezek ellenére sajnos nem hozott közelebb az előadás ahhoz, hogy Mendelssohnt Mozarttal, Beethovennel, Brahmsszal egyenértékű szerzőként tiszteljem. Noha kétséget kizáróan az.
(A képek illusztrációk.)