Borogyin: Igor herceg - Polovec táncok
Prokofjev: 3. C-dúr zongoraverseny
Csajkovszkij: 6. h-moll (Patetikus) szimfónia
Zongora: Andrej Korobejnyikov
Vezényelt: Fischer Iván
A koncert első zeneműve Borogyin Igor herceg című operájának részlete, a Polovec táncok volt. Fischer Iván az operarészletek kontextus-nélküliségét, ezáltal az értelmezhetetlenség problematikáját humoros formában előadott monológjával oldotta föl, melyben röviden vázolta a zenedráma történetét, ezáltal elhelyezve a felhangzó töredéket a nagy egészben, jelentősen megkönnyítve annak befogadását.
Kétségkívül ismert részletről van szó, az interpretáció mégis mellőzte a nagy orosz romantikus pátoszt, előtérbe helyezve a kórus és a zenekar összhangjának monumentális hangzását, ugyanakkor kihangsúlyozva a hangszerelés finomságait, melyek a hatásvadász, kizárólag a zenei csúcspontokra koncentráló előadásokban rendszerint észrevétlenek maradnak. A kórus homogén hangzású, precízen intonáló, azonban a hirtelen dinamikai változásokat nem mindig követte megfelelő rugalmassággal. Ennek ellenére nagyon magas színvonalon szólt, a tetszetős líraiságot ötvözve az ellentmondást nem tűrően határozott hangadással.
Az orosz program Prokofjev 3. C-dúr zongoraversenyével folytatódott. Alexander Toradze helyett Andrej Korobejnyikov játszotta a hallatlanul nehéz zongoraszólamot. E mű esetében a pianistával szemben támasztott elsődleges elvárás az, hogy technikailag képes legyen megbirkózni a koncert zongoraszólamának elképesztő kihívásával. Ennek Korobejnyikov teljes mértékben megfelelt. Ugyanakkor nem csak hogy végtelen virtuozitásával eljátszotta a művet, hanem - közhelyesen szólva - meg is szólaltatta azt. A szólamot következetesen felépítve megtapasztalhatóvá tette annak struktúráját, logikai összefüggéseit, billentése kivételesen kontrollált és differencializált, hangadása mindig elegáns és sosem vulgáris. A szólam architektúráján kívül eső zenei perspektívát a hallatlanul finom és következetes agogikákkal, érzékletes 
frazeálással tette megtapasztalhatóvá. A zenekar egyenrangú partnere volt a zseniális zongoristának, a versenymű szimfonikus jellegét is meghatározva és annak jelentőségét nyilvánvalóvá téve, illetve a hamisítatlan XX. századi zenei akcentusok és a klasszicizáló stílusjegyek szimbiózisát, egymás mellett élését a megformálás tökéletességével indokolttá téve.
Az este Csajkovszkij 6. h-moll szimfóniájával ért véget. A már-már a tömegkultúra szférájába tartozó zeneművet friss és letisztult előadásban halhatta a koncert közönsége. Minden hangszercsoport tökéletes tónussal, megejtő pontossággal muzsikált. A kompozíciót nem analitikus módon, mégis új értelmezési módokat felkínálva játszotta a Fesztiválzenekar. Nem zokogó bucsúként hömpölygött a zenei folyam, hanem melankolikus szemlélődés jellemezte az orosz zeneszerző utolsó művének interpretációs hagyományokkal szembeforduló megszólaltatását.
