Amióta megalakult az Intim Torna Illegál zenekar, minden évben készítettem velük legalább egy interjút. Ezekből elég jól kirajzolódik, milyen pályaívet jártak be, és mennyire érvényesültek önmagukra vonatkozó jóslataik. Mondanom sem kell: elég nagymértékben, hiszen mára az ország egyik legjobban eladható és legdinamikusabban növekvő együttesévé váltak. Legutóbb még február végén, teltházas 5. születésnapi koncertjük után ültem le velük szokásos törzshelyükön, a Castro Bisztróban. Következzen most ennek a beszélgetésnek a zanzásított verziója – szóba került többek között az Illés Beatünnepe, a profizmus és a tornacipős fíling közötti egyensúlyozás, illetve hogy vajon miért nem kezeli őket a helyükön az online sajtó.
(Fotó: Laki Márton)
Melyik volt nagyobb mérföldkő számotokra: amikor az első önálló koncerteteken 150-en voltak, vagy amikor az 5 éves születésnapin 1500-an?
Sanyi: Az első alkalmaknak azért volt hatványozott súlya, mert csupa olyan ember jött el megnézni minket, aki arra volt kíváncsi, hogy bukik meg a zenekar. Gyakorlatilag azért váltottak jegyet, hogy röhögjenek rajtunk. Hasonló „katasztrófa-turizmus” volt jellemző a Morrisonsban is (itt volt a második koncert három héttel az első után – L.D.), bár ott már nem ekkora számban. Emlékszem rá, hallottam például egy olyan véleményt, hogy „nem valami jók ezek a dalok, igazából csak a rutin meg a tapasztalat teszi elfogadhatóvá őket”. Mondták ezt a Mit gondol-ra, a Vágjál lyukat a kádba-ra, és a többi olyan számra, amelyekből azóta a legnagyobb, közönségkedvenc slágerek lettek. Azt hiszem, ennél jobb visszaigazolása nem is lehetett volna annak, mennyi igazság volt a kritikákban.
Ehhez képest a mostani születésnapi buli más szempontból volt hihetetlen történet. Igazából nem is a teltház miatt, arra azért már számítottunk, hogy meglesz. Az viszont, hogy már 10 nappal hamarabb elfogy az összes jegy, meg sem fordult a fejünkben. Ráadásul a jegyárak is erős közepes kategóriában voltak, ami azt mutatja, hogy tényleg nagyon komoly az érdeklődés a zenekar iránt.
Peti: A mostani buli előtt egyébként szinte nem is próbáltunk már, annyira belénk ivódtak a számok, míg az első koncertet megelőzően három hétig folyamatosan. És míg az a buli 37 perces volt, mára eljutottunk addig, hogy 1 óra 50 percet töltöttünk a színpadon. Ez szerintem szuper előrelépés.
Vannak olyan dalaitok, amiket utólag visszatekintve már nem éreztek annyira erősnek?
Sanyi: Gyakorlatilag nincs ilyen. Talán egyedül a Mikrobák az, amiről úgy gondolom, hogy anno inkább a műsoridő kitöltése miatt raktuk össze. De egyébként ezt is szerette a közönség, játszottuk is jó ideig. A többi kiesett dalt pedig mind nagyon sajnáljuk, a Valami kell-ért például különösen fáj a szívem, de egyszerűen nem fér be. Muszáj felállítani egy egyensúlyt: folyamatosan vesszük be az új lemez dalait a repertoárba, ami azzal jár, hogy több régit félre kell tenni, hiszen végtelen ideig nem tarthat egy koncert.
Ádám: Nemrég láttam élőben a Foo Fighters-t, akik 3 és negyed órát játszottak. Hiába ők az egyik kedvenc együttesem, ilyen hosszúságú koncert egyszerűen már kibírhatatlan. Nemcsak a zenekar, a közönség is elfárad.
Milyen élmény volt számotokra tavaly év végén az Illés Beatünnepén fellépni?
Peti: Fantasztikus, valamint egyben nagy kihívás is, hiszen az ő két dalukat kellett a saját stílusunkban és átértelmezésünkben előadnunk.
Sanyi: A dologhoz hozzátartozik, hogy a Beatünnep név nem csak egy marketingfogás volt, hiszen tényleg az Illés honosította meg Magyarországon a beatzenét, mint műfajt. Az Omega, Metro és a többiek mint csak utánuk jöttek. Hihetetlen volt ezekkel az emberekkel egy öltözőben ülni és hallgatni, amint sztorizgatnak. És látszott rajtuk, hogy 70-en túl is iszonyú komolyan veszik a produkciót. Ha kellett, reggel 10-től este 6-ig ott álltak a színpadon, és gyakorolták a műsort, hogy élőben minden tökéletesen menjen. Nem panaszkodtak, egy rossz szavuk sem volt. Ez számomra rendkívül példaértékű, főleg annak fényében, mekkora a mai zenekarok átlagos teherbírása. Gyakorlatilag a létező legnagyobb megtiszteltetés számunkra, hogy meghívtak minket.
Mennyire érzitek erősnek a médiában való jelenléteteket? Egyáltalán, mennyire fontos ez még ma, a közösségi oldalak korában?
Sanyi: Minden jelenlét fontos, nemcsak a közösségi média. Az ismertség sok kicsi téglából áll össze, amiből csak egyet jelent, hogy a Facebookon van x ezer, vagy tízezer rajongód. Nem véletlenül fogadtuk el a felkérést a Dal című műsorban való szereplésre: szerintem ma egy zenekarnak az összes lehetőséget meg kell ragadnia, amivel eljuthat a szélesebb tömegekhez. Aki pedig megismert minket, azzal onnantól folyamatosan törekszünk a szoros kapcsolatra. Amikor kimegyünk kolbászt sütni, vagy csak simán közönségtalálkozókat tartani, az mind emiatt van.
A kisbuszt is ezért vásároltátok meg?
Sanyi: Tavaly értünk el arra a pontra, hogy tulajdonképpen már mindenhol nagyszínpadon játszott a zenekar. Azt pedig mindenképp el akartam kerülni, hogy afféle sztárcsapatnak könyveljenek el minket, akiket lehetetlen megközelíteni, mert a régi időkkel szemben már ki se jönnek az öltözőjükből a koncert után. A lemezborító és az egész új imázs azt tükrözi, hogy akármilyen népszerűek is lettünk közben, ugyanaz a tornacipős hippizenekar vagyunk, akit a legelején megszerettek az emberek. Persze ha viszont megnézed a színpadképünket, azt látod, hogy annak a fele se tréfa. Tehát a hozzáállásunkban egyáltalán nem mutatkozik meg a hippi-mentalitás, ugyanakkor a személyiségünkben maximálisan. Bárki bármikor odajöhet hozzánk és elmondhatja a véleményét, nem fogjuk elhajtani.
Úgy vettem észre, az online sajtó nem igazán foglalkozik veletek, a dalpremierjeiteket is inkább a Petőfi Rádióban tartjátok. Miért alakult ez így?
Sanyi: A rádióval szerintem potenciálisan nagyobb tömeget lehet elérni, mintha az interneten lennének a premierek. De hozzáteszem, hogy azoknak a blogoknak, akiknek a látogatottságuk azon a szinten van, minden esetben felajánlottuk a lehetőséget. Csak éppen a többségük válaszra se méltatott. Ezért egy idő után már nem is tartottam fontosnak, mondván minek erőlködjek feleslegesen?
Peti: A Mindenkinek igaza van című dalban nem véletlenül van benne az a sor, hogy „a zenekritikus a legnagyobb zenész”. Nem egyszer előfordult már, hogy teljes hülyeségeket írt rólunk valamelyik portál vagy blog. Se a szövegeket nem értették, se a zenénk lényegéről nem volt fogalmuk sem.
Ádám: A legolvasottabb oldalaknál szerintem egy lemezünket sem hallgatták normálisan végig, interjút pedig évek óta nem készítettek velünk.
Janó: Elképesztően szubjektív véleményeket fogalmaznak meg az interneten, és sokszor pont azokkal a zenekarokkal nem foglalkoznak, akik mindenhol ott vannak a nagyszínpadokon. És most nemcsak rólunk van szó, tudnék még példákat mondani.
Sanyi: A legjellemzőbb bizonyíték erre a tavalyi Volt fesztivál. Nagyszínpadon játszottunk, mi voltunk az első fellépő azon a napon, amit az Arctic Monkeys zárt. Az egyik nagy blogon mindennap megjelent egy beszámoló az aznapi koncertekről. Na most, ezután valami olyasmit írtak le: süt a nap, a Mary Popkids indítja a mai programot. Erre csak azt tudom mondani, hogy lehet valakit szeretni vagy nem szeretni, de ha ez a szakmád, akkor egyszerűen nem teheted meg, hogy teljesen figyelmen kívül hagyod. És itt van még egy ok, amiért bármikor nagyon szívesen megyünk például a Kultúrfitneszbe: Horváth Gergő olyan értelmesen és színvonalasan kérdez, amire nem sokan képesek manapság.
Janó: Tulajdonképpen annyira nem bánt minket a dolog, ne értsd félre, a közönség szeretete úgyis bőven kompenzál mindent. Csak az zavar, hogy ha már vannak ezek a blogok, legalább arra vehetnék a fáradságot, hogy megnézzék, ki csinált az utóbbi egy hónapban teltházat az Akváriumban (ugye ez most Budapest legnagyobb klubja). És azokkal a zenekarokkal legalább néhány bekezdésben foglalkozhatnának. De hát úgy tűnik, az objektivitás egyelőre hiánycikk ebben a szakmában.
Volt egy beszélgetésünk korábban, ami arról szólt, hogy a zenekar legfontosabb célja a frontemberi imidzs kialakítása és megerősítése. Ez mennyire sikerült azóta?
Sanyi: Szerintem teljesen. Az Intim Torna Illegál egy olyan brand lett, amit nemcsak a Petivel de mind a négyünk személyével szorosan összekötnek. Egyedül az a kérésem, amikor Petit vendégnek hívják valahová, hogy a bemutatásánál tegyék hozzá a zenekar nevét is. Persze senkinek nem szabad túlzottan szétszóródnia, így minden vendégszereplésre az alapján bólintok rá, hogy tolja-e előre valamiben a zenekar szekerét. Peti filmzene-projektje, amihez az Örökké készült, például abszolút ilyen volt, hiszen óriási sláger lett a dalból. De a tavalyi MüPás Baltazár-koncerttel sem volt semmi gond, eleve maga a kezdeményezés is becsülendő.
Ádámra volt leginkább jellemző közületek a kezdeti években, hogy mindig több részt vett egy másik projektben is (Biorobot, Magashegyi Underground, hiperkarma). Ez tudatosan maradt abba, vagy csak nem kínálkozott több lehetőség?
Ádám: Ez pont jól jött össze. Az első három évben még nagyon az elején voltunk a zenekarral az építkezésnek, így könnyebben fogadhattam el a felkéréseket. Ki akartam próbálni magamat, ez megtörtént, most már nincs igényem rá. Ha ma jönne, valószínűleg nem vállalnám el egyiket sem, hiszen teljesen más a szituáció, mióta kinőtte magát az Intim Torna Illegál. Meg eleve tudják rólam, mennyire elfoglalt vagyok, így meg se kérdezik, benne lennék-e bármiben.
Mekkora szabadságot ad nektek, hogy zenélésből élhettek?
Peti: Ez a létező legnagyobb szabadság, de persze hatalmas felelősség is jár vele. Folyamatosan tartani kell a szintet, nem kezdhetsz el inni, drogozni, vagy más módon tönkretenni magad, ami annyira jellemző ebben a szakmában. Bírni kell szuflával a koncerteket és a próbákat, folyamatosan alkotni kell. Ebben el is lehet rendesen úszni, van aki bírja és van aki nem. Én személy szerint imádom, sokkal jobban kitölti az életemet, mintha bármi mást csinálnék.
Sanyi: Tegyük hozzá, hogy mind a négyünknek fiatalkorunk óta ez volt az álmunk, ezért küzdöttünk. Persze voltak hullámvölgyek, amikor el kellett vállalnom valami hétköznapi melót, mert egyszerűen éheztem. De ekkor sem engedtem el végleg, csak félretettem. És amit lehetőségem volt rá, újra gőzerővel elkezdtem hajtani érte. Most már elmondhatom, hogy megérte.
A tavaly nyár végi maratont hogy éltétek meg, amikor négy napon belül volt hét koncertetek?
Peti: Na, az durva volt. (nevet) És a legkeményebb, hogy Kolozsváron lenyomtuk a hetedik koncertet, majd éjjel 1-kor lerobbant a buszunk. Érted, végre mentünk volna a szállásra aludni négy nap után, és akkor. Alig 200 métert tettünk meg, aztán ott álltunk 3 órán át, amíg végre sikerült taxikat intézni.
Sanyi: A SZIN-re éjjel 2-kor értünk le, miután aznap már lenyomtunk két bulit Pesten. Emiatt nem is fűztünk hozzá túlzott reményeket: azt gondoltuk, ha néhány tucatnyian lesznek, akkor már jók vagyunk. És azt képzeld el, hogy a hatezer fős sátor színültig megtelt, ott skandálták a zenekar nevét már a beállás alatt.
Janó: Azt hiszem, ez már történelem, amiről évekig sztorizni fogunk. Akkor persze mindenünk tele volt vele, de így visszagondolva már tök jó érzés, hogy megcsináltuk. Tényleg hatalmas élmény volt.
Az angol nyelvű EP-teket így visszatekintve is megcsinálnátok, annak fényében, hogy a külföldi karriert pár próbálkozás után teljesen félretettétek?
Sanyi: Persze, ez abban a szakaszban teljesen kézenfekvő volt, ráadásul az Artisjustól még támogatást is kaptunk rá. Sok mindennel kísérleteztünk, így azzal is, hogy a ránk jellemző energiabomba vajon mennyire képes robbanni külföldi közönség előtt. És képes volt, csak úgy láttam, akkor még nem jött el az ideje, előbb itthon kell megerősödnünk. Ebben azóta sokat léptünk előre, de azt gondolom, hogy még mindig legalább 5 évre van szükségünk. Jó esetben addigra juthatunk el oda, hogy a magyarországi bevételeinkből finanszírozni tudunk egy külföldi turnét, ami még a legnagyobb zenekaroknál is szinte mindig ráfizetéses. Ők is csak egyfajta tét nélküli jutalomjátékként csinálják, azért, hogy a nemzetközi színtéren is kipróbálhassák magukat.
Merre tovább?
Sanyi: Folyamatosan építkezni kell, mérlegelve az aktuális lehetőségeket és a kitűzött célokat. Én például már azon is gondolkodom, hogy a 10. jubileumi koncerten – vagy ideális esetben még hamarabb is – hogyan tölthetnénk meg önállóan a Sportarénát. Előtte pedig mondjuk a Syma-csarnokot, még hamarabb pedig az Akváriumot kétszer egymás után. Ez a következő szint, amit akár már idén megpróbálhatunk megugrani.
(A következő budapesti koncert május 8-án lesz a Kobuci Kertben. Részletek ITT.)
