A Művészetek Völgyéről írt tavalyi és tavalyelőtti cikkemet is azzal a gondolattal zártam: jövőre végig maradok. Nos, idén végre tényleg összejött ez a nagy álom, és most már jószerével el se tudom képzelni, hogy innentől ne így legyen. Nem túlzás azt állítani, hogy eddigi életem legjobb és legemlékezetesebb tíz napját töltöttem Kapolcson és Taliándörögdön. Az összes élményt lehetetlen volna felsorolni, így inkább csak foszlányokat ragadok ki - bár aki nem volt ott, írásban aligha tudja átérezni, milyen is valójában. Azért kedvcsinálónak hátha jó lesz.
A jubileumi 25. fesztiválra nagyon rákészült a néhány éve teljesen átalakult és megfiatalodott szervezőcsapat. Nem titkolták, hogy szeretnék a Völgyet újra menő fesztivállá tenni, amely a megszokott törzsközönségén túl új rétegeket is képes bevonzani. Nos, nem kérdés, hogy sikerrel jártak: az idei össznézőszám 200 ezer körül alakult, majdnem a duplája volt a tavalyinak, és nem sokkal maradt el a 260 ezres abszolút csúcstól. Utóbbit 2007-ben állították fel, amikor a mostani három helyett hét falu vett részt a programokban. Azt hiszem, ez elég beszédes.
Egyértelmű, hogy felfokozott érdeklődés leginkább a Blue Spot Major színpadnak köszönhető. Ez a helyszín nagyon jót tett a Völgynek: végre meghívhatták az elsővonalas feztiválfellépőket, a Quimbytől a hiperkarmán és 30Y-on át a Vad Fruttikig, akik eddig hiányoztak a felhozatalból. Persze akadtak fanyalgó hangok, akik szerint ezek a zenekarok nem illenek a kapolcsi hangulatba, és ártanak a fílingnek, de ez szerintem teljes hülyeség. Ettől még ugyanúgy megmaradtak a klasszikus udvarok is, nehogy már ezen az egy színpadon múljon a fíling... Ráadásul aki csak az ott játszó nevek miatt látogatott el, az is jó eséllyel ízelítőt kapott az általános életérzésből, és könnyen lehet, hogy jövőre már amiatt is eljön újra.
És hogy milyen ez az életérzés? Többször próbáltam már körül írni, de igazán most, ebben a tíz napban kristályosodott ki bennem. Végtelen szabadság, kiszakadás a mindennapokból. Ez a közeg egyszerűen magába szippant. Máskor ha akár csak egy hétvégét távol töltök Budapesttől, már azt nézem, milyen programokról maradok le. Most ez az érzés is hiányzott, és nem csak azért, mert lent is volt bőven program. Egyszerűen más világ van ott. Olyan világ, amiben nagyon jól esik elveszni.
A fentiek mellett az is kétségtelen, hogy az új szervezőcsapat alatt megnőtt a szigor és a központosítás. Taliándörögd két éve még gyakorlatilag csak annyiban volt a fesztivál része, hogy ugyanakkor rendezték az ottani programokat is. Jegyet sehol nem szedtek, és a műsorfüzet sem tért ki rá, mekkora élet van a faluban. Tavaly már egy fokkal jobban integrálták, idén pedig teljesen: gyakorlatilag végig mindenhol nézték a karszalagot, még a falu végén lévő, teljesen családias Kocsor Házban is.
Bár ezzel megkopott kicsit az eddigi spontán varázs, azt hiszem, így sincs ok panaszra. Ha ez az ára a felívelésnek, és hogy hosszútávon is egyensúlyban maradjon a Völgy, ám legyen. És tegyük hozzá, hogy a biztonságiak még mindig messze itt a legnormálisabbak. Például egyáltalán nem motoznak, mindenki azt visz be a helyszínekre, amit akar. Talán nem kell ecsetelni, ez mekkora előny más fesztiválokhoz képest. Amikor ezeket a sorokat írom, már eltöltöttem két napot az idei Szigeten, és az ottani viszonyokhoz képest különösen jól esik újra felidézni, hogy igen, így is lehet.
Programhelyszínekre bontott élménybeszámolót már írtam egy másik cikkben, nem nagyon akarom ismételni magam, így most csak címszavakban emelem ki, ami a legmélyebb nyomot hagyta bennem. Az új udvarok közül a Momentán Társulaté volt magasan a legjobb, eleve nagyon bírom őket, és házigazdaként pláne mindent beleadtak. A kötelező RögvEst mellett játszották az összes többi előadást is a repertoárjukról, sőt voltak ősbemutatók is, például a Főhős című produkció, ami egyből annyira megtetszett, hogy szerintem ősztől a saját budapesti színházukban is megnézem majd, ha érdekes vendéget hívnak. Nagyon jó volt a Modern Art Orchestrával közös, MAOmentánnak elkeresztelt zenés-szöveges improvizáció is.
Szokás szerint gyakori vendégek voltunk a Kaláka Versudvarban, itt adott remek koncertet például az egyre jobban összeérő Takáts Eszter Beat Band, valamint Lackfi János is napi szinten sziporkázott meghívott vendégeivel a Zenés versimpró keretein belül. A legemlékezetesebb pillanat kétségkívül az volt, amikor Gryllus Vilmos a szokásos kalákás stílusban, szemrebbenés nélkül elénekelte a Kisbencés népdal alábbi, Lackfi-féle átértelmezését: "Volt egyszer egy kis kanca / Rámászott egy suhancra / Lett ebből nagy gubanca / Adta büdös ribanca!" Ott és akkor ez elég nagyot ütött.
A legnagyobb szám idén nekem a Klastrom visszatérése volt a hivatalos helyszínek közé. Már elsőre megtetszett az ódon, középkori templomrom, tavaly meg tavalyelőtt is kisétáltunk hozzá csak úgy. Nehezen tudtam elképzelni, hogy egykor ott is pezsgő élet volt, ezért örültem meg rendkívül, amikor tavasszal megtudtam, hogy idén újra bevonják. Alighanem ez a leghangulatosabb koncerthelyszín, ahol valaha jártam, és a fellépő zenekarok közül is többen (például az Elefánt) ezen a véleményen voltak. Hihetetlen varázsa van, ahogy a színpad mögött közvetlenül ott magasodik a színesen megvilágított rom. A Völgy amúgy is bővelkedik különleges helyszínekben, de ez még az erős mezőnyben is kiemelkedő. Nagyon remélem, hogy jövőre is megmarad.
Ahogy eddig, idén is Dörögd volt az otthonunk, rengeteg időt töltöttünk az Elevenkertben, ahol talán a legtöbb, ismerősként üdvözölt zenekar játszott. Nem is tudnék hirtelen egyet vagy kettőt kiemelni, hacsak nem a Quarktettet akik ezúttal is megadták a módját születésnapi bulijuknak (itt alakultak 3 éve): koncertjük előtt fél órával szervezték be dobolni Aknay Zolit, így egy szintén nem sokkal korábban berántott basszusgitárossal együtt most először játszottak teljes értékű zenekari felállással. Nyilván egy darab plóba nélkül, kézzel-lábbal mutogatva az következő lépést a ritmusszekciónak, de teljesen élvezhetően. Ez az a spontaneitás, ami szerintem csak a Völgyben képzelhető el.
Na és persze ott volt a Kolics-borudvar, mint a stabilan legjobb nem hivatalos helyszín: Lajos kertje ezúttal is hatalmas örömzenéléseknek adott otthont szinte minden éjjel a tíz nap során, teljesen esetleges formációk nyomtak bármit, ami éppen eszükbe jutott. Ezeket a jammeléseket hallgatni hajnalig, fröccsel a kézben: ilyenkor lehet leginkább érezni, hogy tökéletes minden. És ez nem öncélú szentimentalizmus – amíg nem tapasztaltam meg, én is csodálkozva olvastam az ismerősök hasonló hangvételű bejegyzéseit. Nem tudtam elképzelni, hogy lehet egy fesztivál ilyen hatással bárkire. Hát most már tök egyértelmű nekem is, hogy lehet. Szóval már számolom a napokat a következőig, és zárásként ideteszem a Presszó Tangó Libidótól a Vulkándalt, mert tényleg minden benne van dalformában, amit itt fentebb megpróbáltam szövegesen megfogalmazni.
(További képek ITT.)
