Kilencedik alkalommal rendezték meg idén a Fishing on Orfűt, én pedig hetedjére vettem rajta részt, tehát tulajdonképpen az összes eddigi nyaraim negyedén. Ez elég nagy idő, egyben arra is jó rálátást ad, mennyit változott a fesztivál a kezdetekhez képest. Bizonyos szempontból nagyon sokat, más téren viszont szinte semmit. Ebben a cikkben a szokásos beszámolóimmal ellentétben kevésbé fókuszálok majd az egyes zenekarokra (bár persze lesz néhány fellépő, akiket kiemelek), inkább általános összegzést próbálok adni arról, mit adott nekem ennyi alkalom után is az ott töltött négy nap.
A szerda a program szerint ezúttal is a Kispál és a Borzról szólt: Lovasiék záró állomásához érkeztek a hároméves életműösszegző koncertsorozatnak, utolsó bulijukra még decemberben, alig pár nap alatt elkelt minden jegy. Azonban a magyar válogatott Eb-szereplésének köszönhetően mégsem kizárólag ők voltak a középpontban, hiszen épp aznap játszott a csapat Portugália ellen. Ez pedig nagyobb őrületet eredményezett, mint amit eddig bármelyik koncerten láttam a fesztiválon.
A meccset hivatalosan csak az Unicum bárban közvetítették, ez teljesen meg is telt csápoló, éljenző szurkolókkal. De a kempingben máshol is lépten-nyomon az M4 közvetítése szűrődött ki, akár az étel- és italpultok tévéjéről, akár a fesztiválozók okostelefonjáról. Sőt, a Borfalu színpadán még a keverőpultban is a mérközés ment egy mini kijelzőn, miközben előbb Szeder, majd Ripoff Rakolnikov játszott a színpadon. Az eufória egészen az utolsó napig kitartott: még szombaton is voltak, akik Az éjjel soha nem érhet véget-et énekelték egy-egy koncert kezdéséére várakozva (sőt olykor két szám között is). Az idei Fishing így végérvényesen összefonódott az Európa-bajnoksággal.
A Kispál egyébként teljesen korrekt koncertet adott, ezúttal sem éreztem semmilyen haknijellegű izzadságszagot rajtuk. Rögtön az elején megvolt a keretes szerkezet, hiszen a tavalyi buli dudaszóval fejeződött be, most pedig azzal kezdtek. Sőt, egy kissé tájidegen busó is megjelent a színpadon. A bő két óra alatt elhangzott az összes nagy sláger és egy csomó olyan dal is az utolsó lemezekről, amit "rendes" működésük idején szinte sosem játszottak.
Persze a tömeg leginkább a Csigára, a Még egyszerre, a Mialatt az égre és hasonlókra indult be, de úgy tűnt, hogy egy jelentős kemény mag a többi számot is mind kívülről fújja. A végén a katarzis is megvolt a Hang és fénnyel, de a ráadás ráadásaként a Nagyon szerelmes lányokat is eljátszották, ezzel lett vége. Őszintén szólva egyáltalán nem volt búcsújellege a dolognak, szemben a 2010-es Szigetes bulival, de könnyen nosztalgiázássá sem fajult a dolog, egyszerűen csak egy pörgős rockkoncertet kapott a közönség. És szemlátomást éppen erre vágytak.
Nagyon pozitív csalódás volt számomra, hogy a fellépői kört is láthatóan színesítették idén. Talán épp a tavalyi cikkemben értetlenkedtem rajta, hogy a PMFC színpad tele van metál- és punkzenekarokkal, miközben csomó olyan együttes nem kap lehetőséget, akik sokkal inkább illenének a fesztivál általános irányvonalába. Nos, a PMFC színpadon idén is szinte csak keményebb zenék mentek, viszont utóbbi téren is történt változás, mégpedig leginkább a Borfalú színpad programjának köszönhetően. Végre meghívták például a Csaknekedkislányt, A Szabó Benedek és a Galaxisokat, Takáts Esztert és Zenekarát, a Müller Péter Sziámi Andfriendset, vagy éppen a Balatont, akiket aztán nemhogy itt, más fesztiválon se nagyon láthat mostanában a közönség. De a többiek is mind üdítő színfoltot jelentettek.
A fentieknek is köszönhető, hogy a négy nap alatt talán a Borfaluban töltöttem a legtöbb időt. Na persze ez azon is múlt, hogy a borválaszték ezúttal is remek volt. Ez már jó ideje erőssége a fesztiválnak, szinte az összes jelentős helybéli termelő képviselteti magát, ráadásul többségüket már arcról is felismerem ennyi év után. Szuper találmány volt a literes fröccs, amit fogantyúval ellátott műanyagpalackban kínáltak, fesztiválszinten abszolút olcsón, 1250 forintért. Szinte minden koncerten lehetett látni ezt lóbáló arcokat.
Megvolt a kötelező boros off program is: ezúttal az Orfűi borozó nevűre fizettünk be, és bár a kezdési időpontot sikeresen elnéztük egy órával (taps!), így sem maradtunk le szinte semmiről. Az elméleti rész már nagyjából ismerős volt az előző évekből, a végén pedig azokat a borokat is meg tudtuk kóstolnia maradékból, amelyekre az érkezésünk előtt került sor. Ez is egy olyan dolog, ami nélkül már nehezen tudnám elképzelni a Fishinget, és szerencsére a már eléggé elszállt (7500 forintba kerülő) fröccstúrákkal szemben az ára is viszonylag megfizethető maradt: 4 ezret kértek el érte, ami a kóstolt mennyiséggel és a hangulattal együtt abszolút reális.
És hogy ne csak a borokról essen szó: szuper fejlemény, hogy idén az elmúlt években megszokott Gösserrel szemben Krusovicét csapoltak a pultoknál, ráadásul már-már nevetségesen olcsón. A világos és a barna 500 forint volt korsónként, a búza pedig 600. Ennél üdítőbb húzásuk nem is lehetett volna a szervezőknek a Borsodi-Soproni-Dreher tengelyen mozgó hazai mezőnyben. Nagyobbat már csak akkor guríthatnának, ha jövőre a boros mintájára egy kézműves sörös utcát is csinálnának, de én már ezzel a fejleménnyel is tökéletesen elégedett voltam.
(Sört sajnos elfelejtettem fotózni, úgyhogy ide most egy random kempinges képet teszek illusztrációnak.)
Szót kell még ejtenem a nagyszínpadok elnevezéséről, amelyek kapcsán már évek óta rendre kimaxolja a stáb a kreativitást, emlékezzünk csak a tavalyelőtti jótékonysági árverésre, vagy a tavalyi szavazásra, amiből a Boldogság, te kurva nagyszínpad került ki győztesen. Idén ismét szavaztattak, a fő helyszínt ezúttal zenészek után lehetett elkeresztelni. Liszt Ferenc került ki győztesen, de a reptérre utalva hozzácsapták még a nemzetközi jelzőt, így jött létre az egészen zseniális Liszt Ferenc Nemzetközi Nagyszínpad név. Annál nagyobb fricskát pedig, hogy a második számú helyszínt a menedzser Kovács Ákos után nevezték el, egyszerűen nem tudok elképzelni. Imádni való ez a fesztivál minden téren, na.
A Víziszínpad a tavalyi évben debütált, de ezúttal is a Fishing legmenőbb helyszíne volt – még úgy is, hogy a kemping területén kívül található. Csütörtöktől szombatig, naponta három zenekar lépett itt fel a kora délutáni sávban, többségük utána valamelyik benti helyszínen is játszott. Egészen szürreális volt, ahogy csónakokkal szállították át őket és hangszereiket a tó felszínén lebegő színpadhoz, amely egy-egy pörgősebb szám alatt szó szerint mozgott velük. Mellettük a stégen és előttük a vízben pedig a meglepően nagy számú közönség (némelyik fellépő esetében valószínűleg a rendes fesztiválkoncert nézőszámánál is többen voltak), akiket a "gyertek közelebb" helyett ezúttal az "ússzatok közelebb!" felszólítással lehetett biztatni.
A fentiekhez persze az is kellett, hogy a körülmények újabb jól elsülő összjátékaként gyakorlatilag végig igazi strandidő legyen a fesztiválon. A tavalyi nagy hideggel ellentétben idén konstans hőségriadó volt a négy nap alatt, és egészen az utolsó pillanatokig úgy tűnt, ezúttal egy csepp eső sem fog esni. Végül aztán nem bírta ki: szombat estére viharriasztás érkezett, de szerencsére végül megúsztuk alig negyed órányi csapadékkal, az sem volt vészes. A nagyszínpadok programja is csak minimálisan csúszott emiatt, egyetlen koncert sem maradt el, ami korábban pedig több alkalommal előfordult ilyen esetekben.
A WTF-faktort alighanem ő maxolta ki a négy nap alatt.
Jövőre rendezik meg 10. alkalommal a fesztivált, de emellett két másik kerek évforduló is vár ránk: a Kispál és a Borz 30, Lovasi András pedig 50 éves lesz (ráadásul éppen a nulladik nap előtti kedden). Bár nagyon sokszor elhangzott az elmúlt hónapokban, hogy a Kispál most végleg elbúcsúzik, ezt ugyebár a Szigetes koncert után is mondták, úgyhogy én azért nem vennék rá mérget. De ezt nem ironikusan mondom: személy szerint tényleg örülnék, ha még láthatnánk őket, akár önálló koncerten, akár mondjuk egy nagyszabású Lovasi szerzői est keretében. Bár nyilván lennének károgók (már megint csak a pénz miatt stb.), az eddigi három teltházból és a tömeg lelkesedéséből jól látszik, hogy a pozitív reakciók messze meghaladnák ezt. Majd kiderül, kíváncsian várom a bejelentést, de akárhogy is alakul: nyilván ott leszek.
