Negyedjére látogattam el a Művészetek Völgyébe, ráadásul a tavalyi év után most második alkalommal is mind a 10 napot lent töltöttem. Igazi maratoni táv ez, utólag visszatekintve mégis úgy elrepült, mintha alig néhány perc lett volna. Egy összefoglaló cikket már írtam az idei élményeimről, a következőkben ezért pár kivétellel inkább azokra a dolgokra fókuszálok, amik abból kimaradtak, mégis fontosnak tartom elmondani őket. De még a legkifejezőbb élménybeszámoló sem képes visszaadni azt a hangulatot, amit a helyszínen él át az ember, úgyhogy a legjobb amit tehetsz, mindenképp az, hogy személyesen is meggyőződsz róla.
A Momentán Társulat másodjára volt udvargazda Kapolcson és mostanra már tisztán látszik, hogy leigazolásukkal valósággal megütötték a főnyereményt a szervezők. Gyakorlatilag végig teltház volt, már a kora délutáni Éjjel-nappal Momentán című rögtönzött szappanoperára rengetegen jöttek el, estére pedig még tovább nőtt a tömeg. Egy-egy nagyobb név (például Mácsai Pál a Főhős című előadás vendégeként) még több embert vonzott be, utóbbi alatt kis túlzással egy gombostűt sem lehetett volna leejteni az udvarban. Már csak az a kérdés, jövőre hogyan tudnak erre rátenni még egy lapáttal, de az eddigiek alapján én nem féltem őket...
A tavaly Blue sPot Majorként debütált könnyűzenei nagyszínpad szerkezete az idei évre teljesen letisztult: MOL-Nagyon Balaton Panoráma Színpadként ment tovább, napi három fesztiválkedvenc fellépővel. Fellépett itt a 30Y-tól a hiperkarmán és az Irie Maffián át a Kiscsillagig egy csomó olyan zenekar, aminek a koncertjeire mindenhol nagy számban járnak a fiatalok. Ez meg is látszott: egyértelműen sok olyan arc volt idén, akiket ez a felhozatal vonzott Kapolcsra, de már a délutáni forgatagban is részt vettek. Remélhetőleg bejön a szervezők számítása és jó néhányan közülük jövőre már önmagában a most megtapasztalt hangulatért is visszatérnek.
Deklarált cél volt az is, hogy a tömeget jobban eloszlassák a falvak között, így Taliándörögdre az előző éveknél több programot szerveztek. Ide került a már meglévő színházi színpad mellett az új Nemzeti Szín-Tér is, ahol minden este más nagyszabású darabot láthatott a közönség. Ez be is jött, végig sajnos egyiken se tudtam maradni, amikor arra tévedtem egy előadás közben, mindig szinte az összes szék foglalt volt. Jó ötletnek bizonyult a Fonó színpadának az Ősök házába való költöztetése is, itt ugyancsak több koncerten (pl. Sena, Kerekes Band) verődött össze nagyobb tömeg. Mindent egybevéve viszont nem úgy tűnt, hogy annyival többen lennének Dörögdön, a főutcán például nyoma se volt annak a hömpölygő áradatnak, ami Kapolcson esténként jellemezni szokta. Minden bizonnyal az emberek nagy része célzottan, egy-egy program kedvéért jött át, majd a végén egyből ment is vissza. Ami persze engem egyáltalán nem zavart, hiszen épp a családiassága miatt lakom itt már az első fesztiválom óta.
Idén új helyszínre költözött az Elevenkert, a Katica Büfé kertjébe építették fel a színpadot. A váltáshoz jó néhány kompromisszumot kellett hozni: a nézőtérre például két körbekerített virágágyás is beékelődött, maga a hely ráadásul kijjebb esik a fősodorból, mint a Dörögd szívében, közvetlenül a buszmegállóban található óvoda. Előzetesen nem voltam túl bizakodó, de végül kellemesen csalódtam. Igaz, érezhetően kevesebben voltak mint tavaly (hét közepén még a fél 8-as sávban is előfordult, hogy alig lézengett valaki), gyerekprogramokra sem volt így lehetőség, összességében mégis kiállta a próbát. A színpad mögötti táj például sokkal festőibb volt itt, mint eddig, amikor közvetlenül az óvoda épülete előtt helyezkedett el.
A két hétvégére azért megnőtt közönség, rögtön az első napon Kistehénen, illetve a másodikon a Ricsárdgír koncertjén szép számú ember összegyűlt. Sokan voltak a zárónapi Presszó Tangó Libidón is (még szép, az itteni koncert mindig az év egyik fénypontja a zenekar és rajongói számára egyaránt), de a legnagyobb tömeg vitán felül péntek este alakult ki. Ekkor az Ági és a Fiúk, illetve az ef Zámbó HDB hozta el országszerte nagy sikert aratott Kontroll Csoport és Bizottság-műsorát. Annyian voltak kíváncsiak mindkettőre, hogy az első tíz-tizenöt sorban moccanni is alig lehetett, és hátrébb is egészen a kijárathoz vezető lépcsőkig álltak az emberek. Felesleges mondani, a hangulat szuper volt, sokan minden bizonnyal a fiatalságukat élték újra, de húszas-harmincasokat is bőven fel lehetett fedezni a tömegben.
Kellemes meglepetés volt számomra a Wartburg-templomkert, amely most bemutatkozó helyszínként egyből egy sor figyelemre méltó programmal jelentkezett. Volt itt interaktív főzés, többek között Müller Péter Sziámival és Fabiny Tamás evangélikus püspökkel, egy csomó gyerekprogram (nemezelés, illatpárna- és Zsebdög-készítés), valamint koncertek kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Péter a főzésen túl kétszer is színpadra lépett, egy felnőtt- és egy gyerekműsorral, így a két másik helyen adott koncertjével együtt összesen öt alkalommal szerepelt a fesztiválon, és szemlátomást őt is rabul ejtette a Völgy hangulata. Zenélt még itt Gryllus Dániel és az első magyar skótdudás, Kéri György is, szóval tényleg különleges színfoltot jelentett a nagy helyszínek mellett. Remélem, megmarad jövőre is.
Idén olyan módon is kimaxoltuk a lent töltött időt, hogy a programokon való részvétel mellett az eddiginél jóval több időt töltöttünk a Völgyfalvak megismerésével. A kihagyhatatlan Klastromon túl (ahol most sajnos nem volt színpad, de a hangulata semennyit sem változott) ellátogattunk például a taliándörögdi zsidó temetőbe, amiről kevesen tudnak, pedig létezik. Egy másik napon átsétáltunk a szomszédos Öcsre, ahol korábban néhány évig szintén voltak programok, egy ideje azonban teljesen kiesett a vérkeringésből. Kár érte, ez is takaros kis falu, a szélén található kőfejtő pedig biztosan iszonyú hangulatos koncerthelyszín lehetett. Az odavezető út mentén fekszik az Űrtávközlési Központ (becenevén Szputyik), aminek már a puszta léte is szürreális ezen a helyen, hát még a hatalmas parabolaantennái. Állítólag a korábbi években egyszer itt is volt programhelyszín, amikor be is lehetett menni – elképesztően sajnálom, hogy lemaradtam róla.
A Hello Wood helyszíne a tavalyi vígántpetendi kitérő után visszaköltözött a természetbe, ráadásul ezúttal még a megszokott Csórompusztánál is kijjebb. Egy búzatábla mentén kellett még legalább tíz percet sétálni, ami azért volt problémás, mert pont előtte való éjszaka esett le nagyobb mennyiségű csapadék, így az út lényegében sártengerré változott. Ráadásul ki sem volt táblázva, merre kell menni. Valószínűleg a fentieknek köszönhető, hogy ottjártunkkor egy teremtett lélek nem volt rajtunk kívül, így kissé kisérteties látványt nyújtottak a teljesen kihalt installációk. Azért persze így is látványosak voltak, de ha jövőre is marad itt a helyszín (márpedig elvileg megvásárolták a területet és hosszabb távra terveznek vele), aligha tudnak nagyobb tömeget bevonzani. Kérdés, egyáltalán mennyire céljuk ez, hiszen ők elsősorban nyilván az építőtáboruk miatt jönnek, az utána következő fesztivál csak egy járulékos pluszt jelentett eddig számukra.
A pozitívumok között meg kell még említenem a profi kommunikációt, amiért nagy dicséret jár a szervezőknek. Már az utóbbi pár évben is komoly hangsúlyt helyeztek a közösségi oldalakra, ezúttal viszont csúcsra járatták a Facebook- és Instagram-posztokat. Naponta tucatnyi alkalommal jelentkeztek a friss infók mellett képekkel és rövid videókkal, tényleg a fesztivál minden percét dokumentálták. A fellépői kör szélesítése mellett ennek is biztosan jelentős szerepe van abban, hogy egyre több fiatalt képes megszólítani a fesztivál. Az arculatot is mindenhol egységesítették, a helyszíneket könnyen észrevehető műanyag táblák jelezték. Biztosan rengeteg pluszmunka volt, de abszolút megérte.
A Völgyből való elszakadás mindig borzasztóan nehéz. Ezeket a sorokat három nappal a hazaérkezés után, csütörtökön írom, és még most is hullámokban tör rám a depresszióval kevert üresség érzése. Egyébként pont ugyanúgy, mint a megérkezés után a boldogságé. Nem gondoltam volna, hogy egy fesztivál képes ilyen hatást kiváltani belőlem (még Orfűnek se sikerült ennyire, pedig szintén nagyon közel áll hozzám), de úgy tűnik, nem vagyok vele egyedül: nem egy és nem kettő ismerősöm számolt be ugyanerről. Bár még egy hónap hátravan a nyárból – benne a Szigettel, ahol idén újra végig kint leszek –, legszívesebben már most elkezdeném vágni a centit. Előre félek, mi lesz mondjuk novemberben, egy nyirkos hétfő reggelen. Csak abban bízhatok, hogy minél hamarabb elkezdik szórni az információmorzsákat a jövő éviről, ezzel és a fotók újranézésével talán tartani tudom majd magamban a lelket valamennyire.
