A38-tól a Zeneakadémiáig

A Colombre Band frontembere az utóbbi időben inkább szólóprodukciójára koncentrál: a novemberben megjelent Kicsi madár című dal után most újabb számot jelentetett meg saját nevén. Ez az Akusztik Stand Up, amihez különleges animációs klip is készült. Laci emellett Belvárosi Betyárok nevű gyerekzenekarával is folyamatosan koncertezik, tavaly összesen öt országban lépett fel. Mindezek apropóján tettem fel neki kérdéseket.

(Fotó: Csobay Dániel)

Az Akusztik Stand Upot korábban többször játszottátok a Colombre Banddel, és a mostani stúdióverzióban is közreműködnek a zenekar tagjai. Miért szólódal lett belőle?

Jelenleg épp a szólólemezemen dolgozom, ahol olyan dalból van kevesebb, amiben zenekar van körülöttem – ez most épp egy ilyen, azonban nem akartam egy távolabbi zenekaros lemezig fenntartani. Számomra rendkívül fontos dal, az üzenetet, amit hordoz, mielőbb át akartam adni.

Mi a szöveg mondanivalója? Mi járt a fejedben, amikor megírtad?

Ami az Audio-szelfi lemezen (Colombre Band @ Gryllius Kiadó 2016) a Van még idő című dal, az a készülő szólólemezemen az Akusztik Stand Up. Ez egy tudat-ébresztő, nyitogató dal. A végső üzenetén túl a jelentését nem akarom jobban megmagyarázni. Próbálom ébren tartani és stimulálni az agyat a dalaimmal, ezért nem írtam soha olyan szöveget, ami intellektuálisan ne szórakoztatna engem is. Amit az első Colombre Band lemez kapcsán mondott egy barátom, az erre a dalra kifejezetten igaz.

„Laci szövegei olyanok, mint egy jólnevelt pitbull, ami kitépi a szívedet, de végül visszahozza.”

Ennek a dalnak a végső üzenete a legpozitívabb, amit csak kívánni tudok mindenkinek, de mire odaérünk, elcsattan egy-két pofon. Azt tudom, hogy nagyon jól működik, látom, hallom, beszélnek velem azok, akik hallgatják koncerten – és a klippel mostantól egy lépésből elérhet bárkihez, régóta vártam ezt.

A klip miért animációs lett hozzá? Itt mi volt a koncepció?

A játékossága miatt tetszett az ötlet, hogy animációs klip legyen. Mivel a szöveg fontos a dalban, így a szövegvideó funkció is könnyen megvalósíthatóvá vált, a Tesla anyósülésén utazó Frank Zappáról nem is beszélve.

Mindezzel párhuzamosan a zenekar körül nagy a csend, utolsó meghirdetett koncertetek tavaly nyár végén volt. Ennek mi az oka?

A Colombre Banddel célirányosan csak a fesztiválszezonra vállalunk koncertet, ami az első szándék mellett azért is kapóra jön, mert jelenleg két lemezen dolgozom.

Mennyire látod szükségszerűnek azt az ívet, amit a kezdeti akusztikus, mandolinos hangzástól a gitárközpontú rockzenekaron át a legutóbbi, billentyű által dominált felállásig bejártatok? Tudatos továbblépés történt egyikből a másikba, vagy inkább véletleneken alapuló kísérletezés?

A zenekarnak jól látható ebben a tíz évben az evolúciója. Mindegyik hangzásban száz százalékig benne vagyok és mai napig kardozik bennem a szólógitáros páros-lábbal-a-torzítóra-ugró énem, a szövegeit átadni akaró ember és az akusztikus gitárral üzenő énekes. Ennek a belső hármasnak is voltak fázisai, ez egy utazás és tapasztalás nekem, három Colombre Band lemez pedig a közönségnek. A Colombre Band különböző evolóciós fázisaiból egyértelműen az Ember vagyok – Audio-szelfi a legnagyobb ugrás. Egyszerre történt meg a felegyenesedés és az ipari forradalom, a beszéd kialakulása és a Hubble űrtávcső fellövése.

Van olyan szöveged, amit mai fejjel már nem érzel magadénak?

Nincs. Soha nem írtam és énekeltem pillanatnyi, illanó érzésekről és dolgokról, nincs dalom arról, hogy milyen kár, hogy véget ért a nyár, ahogy nincsenek dühös kamasz indulóim se.

(Fotó: Szarka Fedor Guido)

A gyerekműsoroddal elég sokat koncertezel mostanában. Hogy látod, mi kell ahhoz, hogy ezt a korosztályt megfogja egy zenés produkció? Mennyire kell máshogy megírni egy gyerekdalt, mint egy felnőtteknek szólót? Más forrásokból merítesz témákat, vagy vannak átfedések?

Nem azon az ajtón jöttem be a gyerekdalok világába, mint a legtöbben – és ennek a jelentőségét menet közben, utólag ismertem fel. A gyerekdalaim hősei mind létező alakok, az összes sztorival és poénnal el tudok számolni, éppúgy, mint a felnőtt szövegeimben is. Unokaöcsém születésnapjára írtam egy dalt (A kicsi meg a nagy /Fejforgató @ Gryllus Kiadó 2016), amiben ő volt a főszereplő, az előző heti csavargások és játszás pedig a történet. Ő ezt elkezdte énekelni az ovijában, ott kérdezték az óvónénik, ez milyen dal. Amikor kiderült, hogy a zenész nagybácsi írta, felkértek egy gyerekkoncertre, úgyhogy elkezdtem összeállítani egy koncertanyagot, ami esetemben dalírást jelent.

Ezt a legelső lépést azért mondtam el, mert ha van titok, vagy a Belvárosi Betyárokra igazán jellemző vonás, akkor ez az: igaziságot éreznek a gyerekek és a felnőttek is a dalokból. Erről szoktak velünk a legtöbbször koncert után beszélgetni, ezért hálásak a szülők, akiket szintén megtalálnak a dalok. Más sorokon gondolkoznak el, máshol nevetnek, mint a gyerekek, de nagyon működik a kétirányú üzenet.

„Aki mindig könnyű utat választ, van, hogy nem kap választ
de aki saját utat kutat, másoknak mutat utat” – Belvárosi Betyárok

A másik fontos alkotóelem, hogy zeneileg sincs kompromisszum a gyerekdalokban. R’n’r, blues, bluegrass, reggae – ugyanaz a játékosság és komoly munka ível át a dalainkon, mint a felnőtt műsorokban. De a legnagyobb tudás, hogy gyerekeknek muzsikálni elképesztően vidám és hálás dolog. A koncertjeinken azonnal visszajön a beletett energia az ő éneklésükön és a nevetésen keresztül. Tomival (a zenésztárs, Valastyán Tamás – ütőhangszerek) olyanok vagyunk, mint a Szörny Rt. című mesefilm tudósai, csak mi a nevetés mellett azt is látjuk, hogy a zenével mennyi jóság és energia termelődik.

Mi volt az eddigi legjobb élményed velük, ha ki tudsz emelni ilyet? Amikor úgy érezted, hogy "na, most tényleg átment, amit át akartam adni..."

Minden hétre jut egy olyan történet, amit elteszünk útravalónak, a tegnapi szalafői koncertet például olyan gyerekek énekelték végig, akik korábbi koncerteken tanulták meg a szövegeinket, nem is volt meg nekik a lemezünk – tegnapig. Zalán barátunk története (Láss világot! című dal) és az a rengeteg energia, ami a dalt is létrehozta és azon keresztül sokakat megmozgatott, örök dolog.

Egy különleges történet egy zenészbarátomhoz kapcsolódik, aki egy szólókoncertemen volt vendég, én pedig nála voltam két napot vendég. Akkor jelent meg frissen az első gyereklemezünk, vittem nekik ajándékba egyet. Nála is hegyekben állnak a zenészbarátoktól kapott lemezek, ezek mind várják, hogy felbontsa és meghallgassa őket. Hajnalban értünk visssza koncert után, ő meg meglepve látta, hogy barátnője munkából hazaérve felbontotta a tőlem kapott lemezt – soha nem bontott még ki és hallgatott meg egyedül ilyen ajándéklemezt, ez közös móka náluk.

Hónapokkal később mondták el, hogy aznap tudta meg a párja, babát vár, erre este egy gyereklemez várta a zongorán. A Belvárosi Betyárok lemez meghallgatása volt az első olyan impulzus, amit leendő anyaként, egyfajta felkészülésként élt meg. A koncert után aztán hajnalban megsuttogta ezt az apukának. Ez nagyon jó történet, a lemezünk tanúja volt egy ilyen nagyszerű pillanatnak.

(Fotó: Szarka Fedor Guido)

A közelmúltban Erdélyben és Amerikában is volt alkalmad zenélni. Milyen élmények értek ezeken a turnékon?

Optikai és zenei élmények, szív és kaland élmény. 2017-ben öt országba jutottunk el a szóló- és gyerekműsorommal, Szlovákia után tavasszal Kanadában volt a szezonindító turné és most, egy évvel később jöttek ki az első dalszövegsorok az ujjaimból, amik az ott megélt dolgokból is merítenek. Szerencsénk is volt az úttal, egy logisztikai probléma miatt napokkal korábban érkeztünk Torontóba és csavargással akklimatizálódtunk, így már ott megélhettük kicsit az ottlétünket. Aztán kezdődött a móka, tripla koncertes hétvégével kezdtünk, elsőként a Szent Erzsébet Magyar Iskolában.

Közös koncert volt az iskola diákkórusával, akik nagyon ügyes saját koncepcióval kapcsolódtak be egy népdalfeldolgozásunkba (Tavaszi szél vizet áraszt) – ez volt az első koncertélményünk Kanadában, találkozás a szülőkkel, a magyar közösségekkel, akik éhesek a magyar szóra és produkciókra. Ez a légkör és várakozás nagyszerű koncerteket adott – nekünk is. Persze ez csak egy kicsi szelete a két hétnek, amit el tudtam mondani pár sorban. Hazaérkezésünk után utaztunk az elzászi koncertsorozatra egy hétre, majd nyár végén Erdélybe. Ezeket az élményeket mindhárom műsor hazai fesztiválkoncertjeivel tettük kerekké, így csak az ősszel kezdődő stúdiómunkák között maradt idő a pufferelésre és a rengeteg információ feldolgozására.

Magyarországon milyen lehetőségeket látsz a különféle formációid számára? Mivel lennél elégedett?

Az utóbbi időben technikai segítséget és asszisztenciát kapok a produkcióim néhány fontos lépéséhez, azonban nincs olyan szakmai GPS, ami már létező és tűpontos utat mutathatna nekem. Ez egy járatlan saját út, aminek sok részét megérzések-, a küldetéstudatom és a képességeim alapján járom.

A küldetéstudat pedig főleg abból fakad, hogy látom, hogyan hatnak az emberekre a (felnőtt) dalok, akár fesztiválon vagy templomban, színházban, vagy börtönben vagy egy búcsúztatón hangzanak el. Óriási titkok és történetek jutnak el hozzám, sok olyan, amikor valakinek az életében el nem intézett, szőnyeg alá söpört dolgokat hozott felszínre egy-egy szöveg és változásokat indított el. A szövegeknek van közvetlen, felfelé beszélő pozitív hatásuk és ez fantasztikus dolog. A dalokat a lehető legtöbb emberhez akarom eljuttatni, tíz éve ennek rendelek alá mindent és mindenkit, magamat is beleértve.