A38-tól a Zeneakadémiáig

A "miért a Sziget a legváltozatosabb magyar fesztivál" témát tovább szőve mindenképp szót kell ejteni a civil programokról. Ez egyrészt remek lehetőséget nyújt a délelőtti és koradélutáni üres órák eltöltésére, ezen túlmenően pedig számos szervezetnek ad esélyt arra, hogy szélesebb körök is megismerjék tevékenységüket. Találkozhatunk itt emberjogi szervezettől kezdve a fővárosi bíróságon át a Greenpeace-ig mindenkivel, sőt 10 forintért még a rabbi tanácsát is kikérhetjük. Na és nem utolsó sorban szinte minden résztvevő készül kisebb-nagyobb szóróajándékokkal, amelyeket kvízek kitöltésével, üygességi játékok megoldásával, vagy változatos egyéb módokon nyerhetünk el. A civil szervezeteken kívül az elmúlt pár évben emblematikus helyszínné vált a Hungarikum Falu is, amely leginkább a külföldi látogatókat igyekszik beavatni a magyar nép- és konyhaművészetbe. Van látványpékség (a vicces "Baking live show - every day at 5PM" kiírással), csipkekiállítás, de még néptáncosok is. A reklámcélzattal legyártott óriási (jó egy méter hosszú és három kilós) kiflit pedig még a sajtóirodába is kitették, azzal a három nyelvű kísérőszöveggel, hogy a pékség vásárlói megnyerhetik az utolsó nap tartott sorsoláson. Hogy aztán mihez lehet egy ilyennel kezdeni, az jó kérdés, de ezzel együtt is vicces és figyelemfelkeltő volt a marketingnek ez az igencsak szokatlan formája.

 

Mint minden fesztivál esetében, a Szigeten is első számú kérdés az odaérkező tömegek közlekedésének biztosítása. A Fishing on Orfű kapcsán hosszabban is írtam róla, hogy sajnos ezt ott nem sikerült megoldani. Jelen esetben – nyílván Budapest nagyvárosi jellegéből adódóan – a probléma nem ennyire súlyos, de azért itt is lenne még mit javítani. Rögtön az egyik az, hogy bár a HÉV egész éjszaka közlekedik, ugyanez a metróról és a nagykörúti villamosokról nem mondható el. Ebből kifolyólag a Margit hídhoz érve az egész tömeg átáramlik az éjszakai járatok megállójába, és persze mindannyian fel akarnak préselődni a beérkező egy darab csuklós autóbuszra – holott a hatkocsis HÉV-re is alig fértek fel. Különösen annak fényében furcsa a Sziget alatti menetrend szerinti üzemzárás, hogy rá alig egy héttel, az augusztus 20-i tűzijáték után mindhárom metróvonal egy órával tovább közlekedik, a 4/6-os villamos pedig reggelig folyamatosan jár. Megjegyzem, a tűzijátéknak legkésőbb fél 10-re vége, a fesztiválról érkezők pedig nyilván egész éjjel a megszokott forgalom többszörösét generálják. De ez csak afféle mellékes kitérő volt, lássuk a zenei programokat.

A mínusz egyedik nap után térjünk rá a szélesebb körű programok taglalására. A Sziget nyilvánvalóan az a fesztivál, ami a leginkább megosztja a hazai koncertlátogató közönséget. Egyrészt vitathatatlan, hogy mind zenei, mind egyéb felhozatalát tekintve a legszélesebb kínálattal rendelkezik, tehát szinte mindenki találhat kedvének való időtöltést. Ugyanakkor a sokak által emlegetett kritika, miszerint a Szigetet a szervezők egyre inkább a külföldi látogatóknak rendelik alá, maradéktalanul igaz. Elég csak a nagyszínpad programját tekinteni, ahol immár évek óta csak mutatóba akad magyar fellépő, ezen kívül pedig az árszínvonal is rohamosan szakad el a magyar viszonyoktól. Ennek ellenére attól azért nem kell tartani, hogy hamarosan egyáltalán nem hallhat magyar szót az, aki kilátogat: itthoniak változatlanul szép számmal vannak, és engem az se zavar, hogy valószínűleg kisebbségben. Ha belegondolunk, a többi hazai fesztiválon változatlanul elenyésző a külföldiek száma, úgyhogy ezt akár üdítő kivételként is felfoghatjuk, ami lehetőséget ad arra, hogy a világ különböző pontjairól származókkal bővítsük ismeretségi körünket – ha csak futólag is. 

Legalább 80 százalékban sikerült megvalósítaniuk elképzeléseiket – így látja a Kispál billentyűse, akivel a búcsúkoncert után néhány nappal a Szigeten beszéltem. Az ő életében ezzel együtt jelentős fordulópontot hozott a búcsú, ezt pedig úgy is kifejezésre juttatta, hogy egyből a koncert után szinte kopaszra vágatta legendás frizuráját. Ami jövőbeni terveit illeti, az elkövetkező éveket mindenképp hangmérnöki munkájának szenteli majd, zenészkarrierje folytatásán egyelőre nem gondolkodik. Arról is kérdeztem, vajon betöltheti-e valaki a magyar könnyűzenei életben keletkezett űrt, illetve melyik volt a legmeghatározóbb koncertélménye a zenekarban töltött évek során.

Bevezetésként elmondanám, hogy a szokásos alapelvem (ti. arról írok, amiről mások nem) jegyében a Kispál búcsújáról nem feltétlenül szándékoztam megemlékezni. A következő napokban nyilván a csapból is ez fog folyni, ezen túlmenően pedig Dióssy Ákossal is tervezek egy interjút [UPDATE: itt elérhető], tehát a témát mindenképp érintem. Aztán végül úgy döntöttem, akadhat annyi önálló gondolatom, ami megér egy külön cikket. A címet az Omega együttes egyik dalából vettem kölcsön, más közös pont feltehetőleg nincs is a két zenekar között, azonban ez az idézet pont illett ide.

Balanyi Szilárdot legtöbben a Quimby billentyűseként ismerhetik, de emellett immár 8 éve önálló zenekara útját is egyengeti, melyben énekesként is szerepel. Idejét a közkeletű vélekedésekkel ellentétben nem nehéz beosztania, úgyhogy a jövőben is jelen szeretne maradni a hazai popzenének nevezett közegben. Saját tervein túl ezúttal arról is kérdeztem, fog-e még a Quimby nagylemezt kiadni, illetve készülnek-e már a jövőre esedékes huszadik évfordulóra.

A budapesti illetőségű Nils zenekart a legtöbben Hello című daluknak köszönhetően ismerhetik. A csapat számos sikert elért, több tehetségkutatót is nyertek, első hivatalos nagylemezük pedig nemrégiben jelent meg az Alexandra kiadónál. A többség az alternatív stílusba sorolja be őket, azonban céljuk az, hogy inkább rockbandaként tekintsenek rájuk. Többek között ennek okairól, klipforgatásról, dalszerzésről kérdeztem Pogány János frontembert, Tóth Marci billentyűst, illetve – rövid ideig – Jacsó Miklós gitárost.

A fesztiválok látogatóinak szempontjából mindig kritikus pont, mivel töltsék el idejüket a zenei programok délután 4-5 környékén esedékes kezdetéig. Persze vannak olyanok, akiknek ez egyáltalán nem szempont, mivel pirkadatkor még javában ébren vannak, ezt követően pedig az egész napot átalusszák. Valószínűleg javarészt közülük kerülnek ki azok, akiknek a „francba, ma van a fesztivál utolsó napja, és még mindig nem jutottam el egy koncertre sem” jellegű párbeszédeit minden alkalommal van szerencsém hallani a sátramból. Aztán ott van kézenfekvő lehetőségként maga Sopron: a város számos nevezetessége bőven megér pár óra bent töltött időt. A VOLT nagy előnye az is, hogy egyedül az összes fesztivál közül itt tették kora délutánra a dumaszínházas fellépőket. Bár a stand up-os arcokra időponttól függetlenül mindig rengetegen kíváncsiak, ha szereplésük koncertet üt, akkor én például mindig azt részesítem előnyben. Itt szerencsére ez sem volt probléma.

Valószínűleg a VOLT Fesztivál az, amelynek nevével összefüggésben a legtöbb gyenge szójátékot sütik el az emberek. Én ettől a kézenfekvő lehetőségtől – illetve a „Mindenütt jó, de legjobb Sopron” mottótól – most eltekintenék, inkább egy hasonlóan rossz másik poént teszek meg a cikk címének (ezúton is elnézést).

Szűk másfél héttel az Orfűn tartott tizedik születésnap után újabb különleges koncertet adott a 30Y zenekar: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben került sor az idei első és egyetlen szentimentálé előadásra. Ennek kapcsán kiderült, hogy az ünnepélyes közeg cseppet sem feszélyezi Beck Zoliékat, illetve azt is megtudhattuk, hogy mindegyik bandatagnak van valami kiteregethető szennyese.

A győri Wakachuka zenekar leginkább a Quimby nevével fémjelzett bárzenei hagyományokból építkezik. Dalaik állandó jellemzője a kettősség, gyakoriak a kontrasztos, erős váltások. A fővárosban egyelőre még nem sokan ismerik őket, de nemrégiben megjelent első nagylemezük reményeik szerint ebben is változást hoz majd. Emellett cserekoncertek segítségével is igyekeznek szaporítani fellépési lehetőségeiket. Mindezekről legutóbbi budapesti jelenésük alkalmával Szilágyi Balázs frontembert és Vérti Krisztián dobost kérdeztem.

Harmadjára rendezték meg Orfűn a Lovasi András által megálmodott alterfesztet, melyre idén először én is eljutottam. Ráadásul első hivatalos akkreditációmra is sor került ennek apropóján, amiért ezúton is köszönet az illetékeseknek. Egy fesztiválról írt beszámolónak nyilvánvalóan nem lehet a teljesség a célja, ezért ezúttal és a jövőben is arra törekszem, hogy főként azokat a zenekarokat említsem meg, akikkel eddig még nem foglalkoztam, vagy pedig a róluk írt cikk megjelenése óta számottevő újdonság esett meg velük.

Kisebb kihagyást követően ismét figyelmetekbe ajánlanék két magyar zenekart, ezzel remélhetőleg elősegítve rajongótáboruk bővítését. Egyikük a MAnökken ProlEtarZ, akik nemrégiben a Magyar Televízió egyik műsorában is szerepeltek. Itt elhangzott, hogy a csapat „már majdnem befutott”, és bár országosan még nem tartoznak a legismertebbek közé, valóban tény, hogy egyre többen tudnak róluk. A másik pedig a Tintás Barnes, akik fuvolával teszik színesebbé hangzásvilágukat, meglepően pozitív eredménnyel.

Háborgató Maszkura – ahogy gyakorlatilag mindenki ismeri – öt évvel ezelőtt költözött Budapestre erdélyi szülővárosából. Kezdetben egyedül próbálkozott rapperként, majd pedig fiatal jazz-zenészek közreműködésével megszervezte együttesét, a Tücsökrajt, akikkel közösen teljesen egyedi hangzásvilágot alakított ki. A Pannónia Fesztiválon tartott koncertjük előtt többek között arról kérdeztem, mennyire könnyen fogadta be a hazai szakma, van-e közük a Kispál és a Borzhoz, illetve mit gondol a mulatós-haknizenészekről.

A Mocsok 1 Kölykök zenekarról először tavaly decemberben, Galla Miklós koncertje kapcsán írtam: nagyrészt ők töltik be ugyanis az újjáalakult GM49-ben a kísérő zenészek szerepkörét. Bár ezt az együttműködést jó poénnak tartják, igyekeznek minél élesebben elválasztani a csapat fő irányvonalától. A négy tagot – Csekő Ádám (gitár), Demeter Zozi (basszusgitár), Molnár Kristóf (dob), Pulius Tamás (ének, billentyű) – többek között arról kérdeztem, mit takar ez pontosan, mit kell tudni nemrégiben elkészült első lemezükről, illetve milyen útját-módját látják közönségük bővítésének.