A Depresszió egy olyan zenekar, akiket annak ellenére nem tudok komolyan venni, hogy már 10 éve jelen vannak a hazai porondon. A Halász Feri vezette csapatban az a legviccesebb, hogy ők viszont véresen komolyan gondolják minden megnyilvánulásukat. Emellett van bennük egy jelentős adag kisebbrendűségi komplexus is, leginkább a Tankcsapdával szemben, akikkel gyakorlatilag közös halmazt alkot rajongótáboruk, mégis sokkal nagyobb sztárokká nőtték ki magukat. A Szigetes koncertnél külön izgalomfaktort jelentett az a tény, hogy a szervezők a fenti alapvetés teljes mellőzésével átfedésbe szervezték őket Lukács Lászlóékkal. Ez az igencsak kellemetlen fejlemény ahhoz vezetett, hogy a rendelkezésükre álló 75 perc helyett alig egy órát játszottak, hogy mindenki kényelmesen átérhessen a nagyszínpadhoz, „mert hát a rockzenekarok azért összetartanak”. Ennek a külsőre nagyon szép gesztusnak azért inkább az lehetett az oka, hogy nem nézett volna ki jól, ha az utolsó negyed órában gyakorlatilag kiürül a sátor. Egy Depresszió-koncertnek egyébként annyira mesterkélten megrendezett minden pillanata, hogy az már-már kínos. Állandó elem a tömeg kettéválasztása és egymásnak ugrasztása, a „kedves hölgyek és urak, az a célunk, hogy megcsináljuk az X.Y. fesztivál/rendezvény történetének legnagyobb zúzását! Benne vagytok? BENNE VAGYTOK??!” kíséretében. A ritmusra beordított „mindenki ugrik!”, sőt rosszabb esetben „rázzad a segged!” felszólítások szintén emblematikus részei a „show”-nak. Az előző cikkekben többször is kitértem arra, hogy a jó zene a szélsőségesebb színpadi megnyilvánulásokat is legitimálja, itt viszont az a helyzet, hogy szinte az összes szám teljesen ugyanolyan szerkezetileg. Persze sokan vannak, akiket ez bőven kielégít, én pedig mindenesetre azt javaslom, hogy legalább egyszer nézzétek meg magatoknak őket, mert tényleg szórakoztatóak.
Ferenczi György és a Rackajam szerencsére gyökeresen más stílust képvisel. A Budapest Bár előadójaként is tevékenykedő énekes-harmonikás-hegedűs ezúttal ottani zenésztársait – Farkas Mihály, Richárd és Róbert, illetve Ökrös Károly – is meghívta vendégszerepelni, rajtuk kívül pedig még Szokolay Dongó Balázs furulyaművész és a Kispál-búcsúkoncerten is muzsikáló Pál István Szalonna is beszállt egy-egy dalba. A műfaj jó néhány illusztris személyisége felsorakozott tehát, a produkciónak így méltó helye volt a világzenei nagyszínpadon. A Rackajam zenéjéről már írtam egyszer, változatlanul nagyon tetszik az a fokú lazaság, ahogy minden probléma nélkül összehozzák egy dalba például Ady Endre és Fatboy Slim munkásságát, még egy kis népköltészetet is belecsempészve. Ferenczi szuggesztív személyiségének nyilván nagy szerepe van abban, hogy mindez abszolút működőképes, de a kísérő zenészek is bőven kiveszik belőle a részüket. A népzenei irányultságú formációk között egyértelműen az élmezőnyben vannak.
Az Iron Maiden nagyon nem volt az én világom, ráadásul a hangosítást sem sikerült jól belőni, szörnyen halkan szólt az egész. Szerencsére állandó B-tervként ezúttal is ott volt az Open-Civil színpad, ahol összességében a számomra legérdekesebb magyar együttesek szerepeltek. Alapvetően az a helyzet, hogy az MR2 mellett egyedül ezen a színpadon kaptak helyet nagyobb számban hazai zenekarok, viszont a "magyar nagyszínpadnak" is nevezett helyszínen - tisztelet a kivételnek - leginkább a populáris, médiagépezet által befuttatott csapatok léptek fel. Az Open-Civil azonban valóban üdítő kivétel volt, programjában olyan nevek szerepeltek, mint a Pluto, a MAnökken ProlEtarZ, a Kelet-Nyugat, az AZ zenekar, és még számos másik nem éppen fesztiválkedvenc banda. Az Iron Maiden idején épp Maszkura és a Tücsökraj nyomta, akik az utóbbi időben egyre nagyobb kedvenceimmé váltak. Ahogy velük foglalkozó interjúm bevezetőjében is írtam, mára sikerült egy teljesen egyedi stílusvilágot kialakítaniuk, melyben a szellemes és szókimondó szövegek teljes egységet alkotnak a jazzes alapokkal. Legutóbbi lemezükről egy kritikus úgy vélekedett, hogy "eljutottak oda, hogy ha nem lennének jelen a hazai palettán, akkor hiányoznának". Ez szerintem is teljesen igaz, a szép számú közönség pedig szintén alátámasztotta.
A fesztivál utolsó napja ismét riogatással kezdődött, már koradélutántól kezdve ment a végtelenített szöveg a hangszórókból, miszerint pár órán belül viharos hidegfront érkezése várható. A szerencse azonban ezúttal is a szabadtéri programok mellé állt, mindössze bő tíz percig esett, utána eloszlottak a felhők, és visszatért a kellemes napsütés. Ilyen körülmények között került sor a Kék Nyúl Hammond Band piknikhangulatú (fűben ülős-fekvős) fellépésére. Az ő nevük már korábban felkeltette a figyelmemet, azonban nem volt meg a kellő lelkesedésem ahhoz, hogy elmenjek egy önálló koncertjükre. Itt viszont adta magát az alkalom, és rögtön el is döntöttem, hogy a jövőben jobban nyitni fogok az általuk képviselt stílus irányába. A zenekar vezetője Premecz Mátyás, aki a Qualitonsból is ismerős lehet, repertoárjuk pedig a jazztől a fúziós rockon át egészen a bluesig terjed. Nagyrészt instrumentális számokról van szó, azonban néhány dalban a saját jogán is híres Fábián Juli vendégszerepelt, énekével külön színt adott a dolognak. A Hammond-orgona mellesleg önmagában is iszonyú jó hangzásvilágot kölcsönöz a csapat zenéjének, na hosszú szólók központi szerepet töltenek be, de ezt az együttes neve alapján is könnyen ki lehet következtetni. Ajánlom mindenkinek (link).
A fenti pozitív élmény után nem nagyon akaródzott átmennem a Billy Talent nagyszínpados jelenésére, de ha mást nem, a végét mindenképp látni akartam, hogy valami benyomásom legyen róla. Ez a benyomás pedig az lett, hogy nyugodtan kihagyhattam volna. Tipikus divatzenéről van szó, illetve annál is rosszabb, mert tőlünk nyugatabbra már elavultnak számítanak - például a szomszédos Nova Rockon három éve voltak fő fellépők -, de hozzánk ugye mindig pár év késéssel érnek el ezek a "sztárzenekarok". Persze az első sorokban volt nagy tombolás, engem viszont - mondjuk ki - szinte már irritált az énekes hangja, illetve a számok fantáziátlansága. Nagyon durván sablonos punkrock, de az ének miatt még a többi hasonszőrűnél is kevésbé élvezhető. Persze nem kellett csalódnom abban sem, hogy a legismertebb slágerüket utolsónak hagyták. Rajongóknak lehet vitatkozni, de nekem a látottak közül ez volt a legfelejthetőbb nagyszínpados koncert.
A Kasabian viszont meglepően kellemes meglepetést nyújtott. Nem is konkrétan a koncertje miatt - ez is felettébb halk volt, illetve más kritikusok véleménye szerint unottan nyomták le a kötelezőt. Én inkább a zenére figyeltem önmagában, ami azért szolgált váratlan fejleményekkel, mert előzetesen azt hittem, esetükben is egy sablonos indie-gitárpop bandáról beszélhetünk, amivel manapság Dunát lehetne rekeszteni. Ez viszont a Kasabianra egyáltalán nem igaz, a dalok első benyomásra kifejezetten tetszettek, igaz érződik rajtuk egy adag erőteljes Oasis-beütés (még a tagok külső megjelenséén is), de ezt is fel lehet fogni a jó oldaláról.
A Muse-ról bővebben nem írok, eléggé kivesézték más oldalak, mindenesetre első koncertélményként ez is fokozottan jó benyomást tett rám. Mellesleg bennük tisztelhetjük azon kevés zenekar egyikét, akiket tényleg a lehető legaktuálisabb korszakukban sikerült elhozni a Szigetre, és nem azután, hogy már mindenhol kimentek a divatból. 11 után néhány perccel aztán elhaltak az utolsó hangok is - mellesleg ez is botrányosan halk volt, az eddigiekkel együtt megihletve a cikk címét -, és láss csodát, rá bő fél órával megérkezett a délután óta ígért vihar. Ismét a lehetőségekhez mérten legjobb időzítéssel, azonban miután elvonult, hatványozottan lehangoló volt végigmenni a sárban úszó nagyréten - így valahogy még jobban megjelent az elmúlás-effektus. Így ért hát véget az idei fesztivál, ismét kihagytam pár előre betervezett helyszínt, de legalább emiatt is van okom várni a következőt. "Jó éjszakát, és viszlát jövőre ugyanitt!" - mondta be a zsúfolásig tömött HÉV vezetője a Margit hídnál, és valószínűleg sokan meg is fogadják a szavait. Még a külföldiek közül is, akik pedig nyilván egy szót sem értettek az egészből.
(Fotók / 2., 4., 6., 7./: sziget.hu)
