Idén májusban, az MR2 Akusztik műsorában bevezetett csendes-ülős koncertprogramját játszotta a Gödörben november 26-án a Pál Utcai Fiúk. A rendkívül bensőséges hangulatú koncerten számos ritkán játszott dal is elhangzott, a felhozatalt pedig meghívott vendégek, illetve különleges hangszerek széles köre színesítette.
A bemelegítésként színpadra lépő Átmeneti kabát zenekarról és vezetőjéről, Dévényi Ádámról a Peter Ogi koncerttel kapcsolatban írott soraim jutnak eszembe. Ugyanis ha Ogi a magyar zenei élet legméltatlanabbul mellőzött egyénisége, minden bizonnyal Dévényi Ádámé a dobogó második foka. Nevezett úriember szintén hosszú évtizedek óta jelen van a honi underground kultúrában, ráadásul még csak nem is emigrált, zenekara végig létezett, mégis alig ismeri valaki. Ezen túlmenően ő a szerzője számos országos hírű, kis túlzással mindenki által ismert dalnak (például Bikini – Adj helyet magad mellett, Közeli helyeken), azonban erről sem tud szinte senki. Ő is megmaradt hát egy jelentőségéhez képest roppant szűk közegben, önálló koncertje kevés van, szereplési lehetőségként leginkább előzenekari meghívások adódnak befutottabb kollégái részéről. Ez történt most is, és tiszta szerencse, mert az Átmeneti kabát által lépviselt stílus, a játszott dalok tökéletesen harmonizáltak az akusztikus hangszerelésű PUF szellemiségével. Elektromos gitár nem is volt a színpadon, a nejlonhúros hangszert a basszus-dob ritmusszekción kívül hegedű egészítette ki, valóban jellegzetes ízt adva a produkciónak. A Dévényi által képviselt előadói attitűd egyébként számomra leginkább Cseh Tamást idézi – igaz, hogy jelen esetben zenekari kísérettel kiegészülve, de teljesen kézzel foghatóan megjelenik a gitáros-énekes-trubadúr figura. Szóval ez itt minden szempontból a reklám helye, aki hallja, adja át: nagyon jók a dalok, hallgassátok!
A Gödörben bevett gyakorlat szerint az előzenekarok fellépésére általában a kávézószínpadon kerül sor, míg a főzenekar a nagyszínpadon játszik. Ez történt most is, azzal a különbséggel, hogy színpad bizony nem volt: a közönségteret kispárnákkal szórták tele, Lecsóék pedig egyből az első sor párna előtt foglaltak helyet, egy szinten a nézőkkel. Nagyon jó ötlet volt, sikerült vele valóban családias hangulatot teremteni. A színpadkép önmagában is igen esztétikus volt és sok érdekességgel szolgált: a szép sorban elhelyezett gitárok mellett zongora és bendzsó is akadt. Ez volt hát az alapszituáció mikor a zenekar a színpadra lépett, kiegészülve Dióssy D. Ákossal, Szűcs Krisztián (Kuka) trombitással – akit Lecsó következetesen a Heaven Street Seven énekeseként mutatott be –, Kityó tangóharmónikással, valamint Pápai Istvánnal, aki alapesetben Péterfy Bori együttesében és az Erik Sumo Bandben ütőhangszeres.
Be kell vallanom, nehéz helyzetben vagyok, mert az ember alapvetően nem könnyen ír objektív kritikát az elsőszámú kedvenc zenekaráról. Ráadásul nem vagyok egy ősrajongó, alig másfél éve voltam az első koncertemen, igaz, ezt azóta legalább tizenöt másik követte. Amit viszont ezek alapján is le tudok szűrni, és amiért leginkább dicséret illeti Lecsóékat, az a rendkívüli változatosság: az egyes zenekarokat jellemző egysikú, mindig változatlan koncertprogram náluk nyomokban sem található meg, repertoárjukban bármikor felbukkanhatnak évek óta nem játszott dalok, ráadásul – bár a mostani az volt – ehhez nem is kell különleges alkalom, bármilyen hétköznapi Zöld Pardonos koncert szolgáltathat rá ürügyet. Ezúttal az Első dal, az Idegen, valamint a zseniálisan, fúvósok bevonásával áthangszerelt 1.2.3.1. voltak a kiválasztottak, illetve az első lemez címadó dala (Ha jön az álom…), azonban ez utóbbi várható is volt, mivel a dal szerves részét képező tangóharmonika-szólót játszó Kityó csak kevés koncerten szerepel, ezért amikor jelen van, mindig kihasználják az alkalmat. További csemege volt a Kiscsillag-féle Menetszél átdolgozása Anikó remek előadásában, valamint a Rolling Stones Honky Tonk Women-jének összemosása az örök klasszikus Csak úgy csinállal, amely így „nyígatós” bluesos szólóját teljesen elvesztette, viszont ez a változat is legalább annyira jól hangzik, mint az eredeti. Más hangulatú, de ugyanúgy kiváló.
Ezeken az úgymond ínyencségeken túlmenően természetesen vannak minden alkalommal „kötelezően” eljátszandó dalok is – Legelő, Ilyen egy férfi, Gyilkos szerelem, Fiatal lányok –, de a setlist nagyjából fele így is állandóan, rugalmasan változik. Példának okáért a jelen cikk tárgyát képező koncert után 6 nappal a Szeparé bisztróban lépett fel a zenekar, ahol is a játszott számok 20-as listája 11 pontban (tehát majdnem fele részben) eltért a Gödör-belitől. Mindehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy a lista állandó szereplői sem unalmasak, ugyanolyan élvezet hallgatni őket, mint az alkalomszerűen felbukkanó darabokat.
Lecsóék tehát töretlenül mennek előre, a tagok körében pár évvel ezelőtt eluralkodott kiábrándulásnak, alkotói válságnak nyoma sem maradt, legutóbbi lemezük egybehangzó vélemények alapján az eddigi legjobbra sikerült, a zenekaron belül teljes az összetartás. Nincs más hátra, kívánok ezek alapján még egyszer annyi koncertet, mint amennyiről tájékozatlanságom, illetve életkorom okán lemaradtam!