Bő három és fél év kihagyás után állt újra közönség elé Bérczesi Róbert elsőszámú zenekara. A nagyjából háromezer fős közönség előtt tartott visszatérő koncerten kiderült, hogy a frontember jobb formában van, mint ezelőtt talán bármikor, de a csapat többi tagjáról is elmondható, hogy gyakorlatilag ugyanott folytatták, ahol annak idején abbahagyták. Elhangzott az első két lemez szinte valamennyi dala, emellett pedig az őszre tervezett harmadik albumról is ízelítőt kaphattak azok, akik kilátogattak az Orczy parkba. Még az időjárás is kegyes volt: bár az előrejelzések alapján hidegfrontra és szélviharra lehetett számítani, végül semmi sem zavarta meg az estét.

A zenekarral kapcsolatos első élményeim 2007-re tehetők. Ez már a feloszlás előtti utolsó szakasz volt, amelyre Robi állapota erősen rányomta a bélyegét: emlékszem olyan koncertre, ahol folyamatosan a mikrofon mellé énekelt és összekötő szövegeinek sem volt sok értelme. Ennek ellenére a halloweenkor tartott utolsó buli után hivatalosan nem szűnt meg az együttes, hanem eredetileg úgy volt, hogy a következő év tavaszától átalakult tagsággal működik tovább és adja ki harmadik lemezét. Erre, mint tudjuk, nem került sor: míg a többiek más formációkban zenéltek tovább, Robi hosszú időre eltűnt a közönség, sőt talán a saját szeme elől is. Nem volt kérdés, hogy a csapat jövője egyedül tőle függ. 

Visszatérése több lépcsőben zajlott le: elsőként a Biorobot két évvel ezelőtti megalakulása villantotta fel a fényt az alagút végén, ezzel párhuzamosan pedig először az egy szál gitáros szólókoncerteken, majd egyetlen kivételes alkalommal, a Pál Utcai Fiúk vendégeként zenekarral is hallhatott a közönség egy-egy hiperkarma-dalt. Tavaly nyár végén következett egy utolsó hullámvölgy, de a 2011-es év beköszöntével hirtelen felgyorsultak az események. Már a vele készült januári interjúmban is gyakorlatilag tényként hangzott el az újrakezdés, amelyet hivatalosan április elején jelentettek be. Innentől aztán nem volt megállás, minden jel arra mutatott, hogy valóban helyükre kerültek a dolgok. 

A június 18-i koncert bebizonyította, hogy tényleg ez a helyzet: Robi szinte ragyogott, teljesen a maga ura volt, emellett az is látszott rajta, mennyire jól esik neki a közönség szeretete. A szövegekben egész végig egyetlen hibát sem vétett, holott a hadarósabb tempójú számokat azért nem éppen egyszerű megjegyezni és elénekelni. A megjelentek pedig vették a lapot: minden dalt óriási tapsvihar követett, emellett a nagy többség az első szótól az utolsóig énekelte is őket. Olyan fokú katarzis alakult ki már a zenekar színpadra lépésétől kezdve, amelyet én személy szerint nem sokszor tapasztaltam eddig. 

A repertoár pár kivétellel teljes volt: a Szószerint, a Felisút és a Vétó című számokat, valamint az instrumentális szerzeményeket leszámítva a két lemez valamennyi dala szerepelt bő másfél órás programban. A műsorra tűzött négy új szám közül a Konyharegény volt a legismertebb, amit az is bizonyít, hogy kiadatlansága ellenére ezt is az elejétől a végig énekelte az emberek jelentős része. A Látogatók egy rövid szösszenet, alig kétperces hosszával a Biorobot-dalokat idézi, a Pont pedig már most potenciális sláger, amelyet ha minden igaz, a nyár folyamán a rádiók is elkezdenek majd játszani. Az este legkeményebb dalaként felkonferált Szerinted minden bizonnyal esélyes a harmadik album Lidocainja, illetve Amondója címre: szövegvilága annyira sűrű, hogy első hallásra szinte lehetetlen megérteni – még azzal együtt is, hogy a konferálásban egy része lassítva is elhangzott. 

Ami a felállásban történt változást illeti, kezdettől fogva tudni lehetett, hogy Frenk többé nem akar dobosként közreműködni, de eredetileg úgy volt, egyáltalán nem vesz majd részt az újjáalakuló zenekarban. Az, hogy végül mégis beleegyezett, nyilván nagyrészt a személyes kötődésnek és a folytonosságban rejlő előnyöknek köszönhető. Gitáros-vokalistaként azonban eléggé +1 főnek tűnik a többiek mellett: bár szinte mindig játszott valamit, én csak alig tudtam kihallani azt a pluszt, amit ez hozzáadott a hangzáshoz (leszámítva talán néhány lassabb számot). Jelenléte mégis megalapozott, hiszen a személyisége szervesen kapcsolódik a hiperkarma névhez, így a csapat mindenképp kevesebb lenne nélküle. Gálos Ádám pedig vitán felül az ország egyik legjobb dobosa, aki ezúttal is maximális teljesítményt nyújtott – csatlakozásával csak nyerhettek. 

A koncert végeztével a kivételesen jó fej biztonsági őrök meglepetésüknek adtak hangot, miszerint hogy létezhet az, hogy a megjelent több ezres tömeg az összes dalt kívülről fújta, ők viszont eddig azt se tudták, mi fán terem ez az együttes. Bár a hiperkarma valóban nem tartozott soha a magyar zenekarok fősodrába (Robi szavaival élve „alternatív értelemben véve alternatív volt”), ebből a nézőszámból is látszik, hogy valóban egy teljes generáció nőtt fel rajta, akik egyáltalán nem felejtettek az elmúlt passzív időszakban. Most pedig, hogy minden visszazökkent a régi kerékvágásba, a csapatnak komoly esélye van rá, hogy ismertsége és népszerűsége még feljebb íveljen. Már csak egy új menedzserre lenne szükségük, mert a jelenlegi szakmailag nem igazán áll a helyzet magaslatán. Ez azonban a produkció értékéből semmit nem von le, így kíváncsian várom a folytatást – következő állomás Orfűn!

(Fotók: Lengyel P. László – a lehetőségért köszönet a VilágVeleje Produkciónak!)