A tavaly megjelent és szintén itt bemutatott, sőt az év legjobb magyar lemezei közé is beválasztott NeszeZen után újabb kiadvánnyal állt elő az egyik legeredetibb hazai formáció, a Tai Chi Teacher. A Lennonádé címre keresztelt anyag az eddigiekhez hasonlóan ismét konceptalbum lett, tehát egy adott témakört jár körül – jelen esetben John Lennon személye az összekötő kapocs a számok között. Huszti Gergely frontembert ezúttal is arra kértem, beszéljen először az egész ötlet hátteréről és megvalósításáról, majd pedig az egyes dalokról külön-külön, kulcsot adva a könnyebb megértéshez. Ez következik az alábbiakban, az egész egy idézet, kicsit lejjebb meg is hallgathatóak a szóban forgó szerzemények.

„Jómagam sosem voltam nagy Beatles-rajongó, már gimnáziumban is furcsán néztem azokra, akik ezt a sodrást követték. Sokkal később, már felnőtt fejjel kezdtem el meghallgatni Lennon-nak a Beatles utáni életművét. Tehát ez a Lennon, akiről most szó van, már nem a gombafejű Lennon, hanem aki azt követően lett. A fő motivációm az volt, hogy a voltaképpeni stafétabot, ami a NeszeZennel indult el – ez ugyebár vállaltan a buddhista gondolatkört járta körül, nem vallási, hanem filozófiai értelemben – elég erősen visszaköszön a Lennon-életmű késői szakaszában. Tehát kialakult így egy staféta és magam számára is feltettem a kérdést, hogy vajon mi a viszonyom ehhez az egészhez. Eljutottam abba a korba, mikor az ember olyasmiken gondolkozik, hogy ez meg az már rég túl volt legnagyobb sikerein, vagy netán már nem is élt ennyi idősen, mint én. Így kezdett el foglalkoztatni, hogy ő vajon mit akarhatott csinálni azt követően, hogy túljutott népszerűsége csúcsán.

Elolvastam csomó életrajzát és egyre jobban érdekelt, ki is volt ő ebben a korszakában. Ugye rengeteg kritika érte Yoko miatt, de közben olyan dolgokat csinált, amelyek akkoriban teljesen egyedülállóak voltak. Például több országban finanszírozott saját zsebből War is over feliratú óriásplakátokat, vagy ketten kitalálták a bagism mozgalmat, aminek keretében befedték magukat egy zsákkal és így adtak sajtótájékoztatót, ezzel jelezve, hogy se a nem, se a kor, se a bőrszín, se semmi ilyesmi nem számít az egyes emberek értékének megítélésénél. Vagy ott voltak az ágyból adott sajtótájékoztatók is… Ezek mind nagyon híres tetteknek számítottak, erős mondandóval. Tehát elkezdett foglalkoztatni, hogy nekem mi a viszonyom ehhez és így születtek meg fokozatosan a szövegek. Mindegyikben próbáltam kicsit azzal eljátszani, hogy Lennon ma is köztünk van – szerintem sok zenész számára ő egyfajta apafigurát testesít meg, hiszen nagyon nehéz elvonatkoztatni attól a zenei alapanyagtól, amit ő letett. A mai napig aki dalformában gondolkodik, valahol őrá utal. Ez egy borzasztó komoly hagyomány, de ugyanakkor teher is.

Szóval innen jött a gondolat, amit dalszövegekbe próbáltam önteni, aztán ehhez születtek meg a dalok. Mikor az utóbbiról leültünk beszélgetni hármasban, arra jutottunk, hogy a NeszeZenhez hasonlóan – ahol kicsit a buddhista „varázszene” hangzást próbáltuk visszaadni – itt is autentikusak leszünk és a ’70-es, ’80-as évek letisztult rockzenei hagyományait vesszük alapul. Ez volt a zenei koncepció és úgy gondolom, hogy az egész azért is nem lett egysíkú, mert a hangszeres megoldások sokkal szélesebb skálán mozogtak most – például a dobosunktól is számos ritmikai ötlet jött, több dal ezekre épül fel. Az előzőekhez képest jelentősebb teret hagytam a dob-basszus játéknak, rájöttem, hogy nem kell mindig gitároznom. Összességében ezek a dalok jóval nagyobb változáson mentek át, mint az előző anyag számai. Utóbbiak nagyjából 70 százalékról indultak (tehát ennyi volt meg az én fejemben), most viszont az általam kigondolt első verziókhoz képest szinte az összes teljesen más lett. Ezt nagyon örömtelinek tartom, hiszen immár tudunk úgy működni, hogy többféle felfogással/megközelítéssel futunk neki valaminek és addig gyúrjuk, amíg mindannyiunk elvárásainak megfelelő nem lesz.

Hab a tortán, hogy Ádám remekül meg tudta fogalmazni a vizuális világot a képeken szereplő kastélyban. Kérdezte tőlem előzetesen, mit tartanék jónak és erre válaszoltam, hogy bennem elég erőteljesen él az a kastély, ami például az Imagine filmben is számos alkalommal feltűnik. Ezt a kastélyt akartam megfogni, mégpedig üresen, ami nyilván a hiányra utal. A fotósorozat és a kapcsolódóan megfogalmazott kérdések – Te hol élsz?, Te miben hiszel?, stb. – egyrészt aktualizálják a dolgot, mivel hasonló kérdésekkel mindannyian szembesülünk manapság, másrészt pedig arra utalnak, hogy van egy üres tér, ahol valaki hagyott nyomokat (jelen esetben a számok címét), de ez a valaki már nincs ott. Nyilván egy artisztikus kérdés az is, hogy a hatalmas csillárok és gyönyörű aranyozott stukkó mellett hogyan érvényesül a falra fújt graffiti, melyik számít igazán művészetnek. Úgy gondolom, hogy ezzel együtt igazán kerek lett az anyag.

Lennon a sarokban
Elég lendületes, rövid és refréncentrikus dal, viszonylag a leghagyományosabb szerkezet, amiben gondolkozni lehetett. A szövegében eljátszottam azzal, hogy valaki Lennonnak képzeli magát, tehát az a fixa ideája, hogy ő Lennon. Fel akar menni a színpadra, hogy eljátssza valamelyik dalt, emiatt bekerül az őrültek házába. Az egész onnan van megfogalmazva, hogy itt elmeséli a történetet egy másik őrültnek. Ez egy fontos gondolati kör volt nekem, merthogy Lennon is mondja egyszer, mikor megszületik a második gyereke, akivel az elsőnél jóval több időt töltött, hogy elkezdett rájönni egyfajta idegbetegség, annyira kevés ideje jut a zenélésre. Ekkor elővette az akusztikus gitárját és – legalábbis ez a legenda – két hét alatt megírta a következő albuma anyagát, annyi minden gyülemlett fel benne. Akinek kisgyereke van az tudja, mennyi kompromisszumot kell hozni, csomószor kell feláldozni a személyes alkotási vágyat más miatt. Ez is kicsit benne van a dalban, főleg mert magam is nap mint nap szembesülök vele, hogy miközben imádom a gyerekemet, sokszor nem jut időm mellette szinte semmi másra.

Álompár
Könnyedebb hangvételű darab, Lennon és Yoko kapcsolatát állítja pellengérre, kicsit a viccesebb oldaláról felfogva. Ők nyilván rengeteg kritikát kaptak egymás miatt, nemcsak azért, mert a britek Yokót tartották felelősnek a Beatles felbomlásáért és általánosságban is utálták (konkrétan kijelentették róla, hogy ronda, akkoriban persze a bevándorlás-kérdés is erősen napirenden volt), de Amerikában is kaptak hideget-meleget. Az Álompár arról szól, hogy miközben látjuk a fotókat, ahogy állnak egymás mellett csupaszon, az egész mögött rengeteg párkapcsolati nehézség és trauma állt, ennek a feldolgozása ez a szám.

John Lennon fia
A már említett apa-fiú kapcsolatot próbálja feszegetni. Van mögötte egy érdekes saját élmény: én tényleg Londonban voltam, amikor Jacko meghalt, tehát konkrétan megtörtént velem, hogy mentem a Piccadilly-n és a szembejövők kiabálták egymásnak a hírt. A kocsmákból is jöttek ki az emberek, az egyik helyen állt egy hatalmas kivetítő, amin a neverlandi birtokot mutatták és volt egyfajta bizarr-furcsa érzés a levegőben, hogy miközben Jackson az utolsó éveiben már csak egyfajta vicc volt, akit leginkább botrányhősként mutattak be, a halálhíre mégis drámai hatást keltett. Szóval én ezt ott éltem meg, emellett pedig benne van még az a fajta nem túl örömteli dolog, hogy nagyon sokan mennek el a barátaim/ismerőseim közül külföldre szerencsét próbálni, ezen belül is egy alapvető célpont London. Ők mind a társadalom különböző rétegeibe jutnak, van akiből pizzafutár lesz, vagy elkeveredik, vagy megcsinálja a szerencséjét. A végén a felsorolás kicsit misztikus térbe helyezi az egész apa-fiú viszonyt, tehát kik azok, akik filozófiában/gondolatiságban mögöttünk állnak, kikre támaszkodhat az, aki az emigráció mellett dönt. Érdekessége még a dalnak, hogy szabadtéren vettük fel, a Balatonnál egy alkonyati órán, ezért számos természetes hanghatás hallatszik a háttérben.

Te vagy az oka
Azt a kérdést járja körül, hogy az ember szellemi nyomoráért ki a felelős. A perspektíva Lennon „szellemírója”, tehát valaki, aki helyette írja a szövegeket és baromi sok pénzt kap értük, de egyszer csak besokall amiatt, hogy a sikerből viszont nem részesül. Ezért borítja az asztalt és beolvas Lennonnak, hogy ő az oka minden bajának. Ez is egyfajta elképzelt, játékos szituáció arra építve, hogy hányféle nézőpontból lehet megfogni egy adott témát.

Vlagyimir Iljics Lennon
Ez egy klasszikus Majakovszkij-vers parafrázisa. Azt a pillanatot próbálja elkapni, amikor valaki – kicsit a Nagyítás című film analógiájára – néz egy fotót, ami Lennont ábrázolja koncertszituációban színpadon állva, a tömeg éljenzi, de ahogy belenagyítasz a képbe, hirtelen meglátod, hogy van egy ember, aki nem éljenzi, hanem pisztolyt szegez rá. Valaki ráeszmél erre, hogy te jó ég, itt akár le is lőhették volna Lennont, ráadásul a gyilkost is felismeri a saját apja személyében. Ezzel a tudattal él, a szöveg csattanója pedig az, hogy Lennonék mégsem haltak meg, hanem ma is élnek, hetven-valahány évesek épp és most adják el a fehér zongorát, mert nincs már rá szükség. A protézisüket bepróbálva próbálják elhitetni a világgal még öregen is, hogy éljen a világbéke. Ez egy kicsit hangosabb, dühösebb hangvételű száma, ami egy nagyon minimál dobtémával indul, erre jön rá az ének, a végén pedig egy súlyos gitárszólós, enervált témába csap át. Van emellett egy rendszeresen visszatérő gitármotívum, arra utalva, hogy az életben is gyakran akadnak ismétlődő helyzetek.

Halkan és szépen
Nagyon nem hagyományos szám, szerkezetében, éneklési módjában és hangnemében egyaránt olyan, amilyet soha nem írtunk még. De pont azért szeretjük, mert egyfajta bizarr érzetet kelt, mintha valaki már a síron túlról visszaénekelne, mégpedig azt a pillanatot próbálva megfogni, amikor lelövik. A cím is a hangtompítóra utal. Konkrétan ez a lényege, utána pedig egy hosszú éneknélküli rész, egyfajta kóda következik, ami kicsit requiem-szerűen lezárja az egészet.

Magok
Itt próbáltuk leginkább megcsinálni a ’80-as évek hangzását, emellett kicsit a Beatles szövegvilága is visszajön, mintha Lennon rákényszerülne, hogy újra slágeres, könnyen megjegyezhető dalokat írjon. De közben van egy kis belső vicc arra, hogy Vietnamba is elvitték, nem tudta kibekkelni, viszont ott is gyártja a dalokat. Ez a szám talán a többinél kevésbé érinti a Lennon-jelenséget, de mindenképpen idetartozónak éreztük, ezért került fel.

Úgy érzem, hogy ezzel a hét dallal megfelelően körüljártam a témát, Lennonból nincs bennem több, most már más dolgok foglalkoztatnak szövegvilágban és gondolatiságban is. Következő lépésként több hónap kihagyás után újra elkezdünk próbálni és remélem, hogy érdekes dolgok születnek majd. Én az utóbbi időben elég sok effekttel, hanghatással kísérleteztem otthon és azt szeretném, hogy innentől a minél inkább analóg módon vegyünk fel, tehát amit eljátszunk, az kerüljön rögzítésre, minél kevesebb utólagos módosítással. Tehát most inkább a puritán vonal felé megyünk, miközben a grandiozitás – például fúvósok, vonószenekar – is izgat, de most kicsit megpróbálok ebből a vágyból visszavenni és a szimpla hangzás mellett maradni. Ilyesmikről beszélgetünk a többiekkel, csomó zenét küldünk egymásnak, rengeteg inspiráció megy át közöttünk. Ami a koncertezést illeti, ezzel kapcsolatban inkább nem mondanék semmit, majd elválik, hogy a próbák újrakezdése után mennyire lesz kedvünk az élő zenéléshez és mennyire működnek a dalok. Ha jól, akkor lesz koncert, ha viszont egyfajta útkereső fázisban kapjuk el magunkat, kicsit még pihentetjük a dolgot. Erről mindenki idejében értesülni fog, akit érdekelhet.”

(Honlap, ahonnan a Lennonádé mellett egy másik új anyag, a szintén most megjelent Perc EP is letölthető: taichiteacher.hu – fb-profil itt.)