Mihalik Ábelt leginkább a Kiscsillag zenekarból, illetve a Kispál és a Borz utolsó felállásából ismerheti a közönség, emellett azonban két másik formáció is kö
tődik a nevéhez. Ebből az egyikben a dobok mögül előrelépve ő az énekes-gitáros, illetve dalszerző és szövegíró is. A Drastik Putto nemrégiben elkészült első nagylemezével, amelyen 17 szám kapott helyet és bemutató koncertje május 21-én lesz az Akvárium Klubban. Ez adta a következő interjú apropóját, Ábelt egyebek mellett a frontemberi szerep újdonságáról, a slágerekhez és a slágerességhez való viszonyáról, illetve Mr. Moodburn nevű jazztriójáról kérdeztem.
Hogy jött a saját projekt ötlete, honnan indult az egész?
Basszusgitározni már kicsivel azelőtt elkezdtem, hogy beléptem a Kispálba, amikor pedig Lovi megkért rá, hogy a dobolás mellett vokálozzak, egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy akarok valami saját cuccot. A gitározást szintén ekkortájt kezdtem, teljesen magamtól, vagyis összesen talán egy vagy két órán vettem részt. A dobolás pedig adott volt, így gyakorlatilag már csak énekelnem – vagyis inkább óbégatnom – kellett hozzá. Egy billentyűs barátom, Bubenyák Zoltán segített még a zongoraszólamokon túl a hangszerelésben is, mert igaz, hogy elvégeztem a jazzdob szakot és elvileg tudom a zeneelméletet, de azért maradt pár fekete folt, amiben jól jött a tanácsadás. Nagyjából két éve raktuk össze az első számot, amit rögtön fel is töltöttem myspace-re, utána pedig folyamatosan vittem neki az ötleteket.
Eszerint a billentyűn kívül minden szólamot te játszottál fel?
Igen, illetve gitárszólózni meghívtam két barátomat, Fekete Istvánt a Carbonfools-ból, illetve Csókás Zsoltot, aki a Kishúg nevű Szalóki Ági-formáció tagja. Ennek oka főleg az volt, hogy bár már egy fokkal jobban mennek a szólók, lemezre feljátszást még nem vállalnék be. Eleinte egyébként ők is benne voltak a zenekarban és én csak énekeltem, de mivel nagyon nem értek rá, végül úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom egyedül a dologgal, ami elég érdekes és izgalmas kihívás, de pont ez tetszik benne.
A mostani felállás hogy jött össze?
Dobost elég nehéz volt találni, mivel nyilván erre vagyok a legkényesebb, de szerencsére Bubi, a billentyűsünk már dolgozott a sráccal (Nagy Zsoltnak hívják), így ismerte régebbről. Ő egyébként a klasszikus zenéből jött, de ez azóta már nem látszik rajta. A basszusgitárosunk pedig Borbély Mátyás, vele a Mr. Moodburn nevű másik formációmban is játszom (amiben egyébként Bubi szintén tag), és megkértem, hogy akkor már játsszon a Drastik Putto-ban is.
Mennyire volt testhezálló neked a frontemberi szerep?
Egyáltalán nem. Én nagyon szépen elvoltam hátul a kis kordonom mögött, és ahogy eljött az első Drastik-koncert (ami február közepén volt Vácon), kisebbfajta pánikrohamot kaptam, amikor fel kellett menni a színpadra. Ez aztán nyilván mérséklődött valamennyit, de így is csomó szöveget elfelejtettem, a köztes dumák se mentek, szóval abszolút nem volt testhezálló az egész. De pont azért tartom érdekesnek, mert kíváncsi vagyok, hosszabb távon bele lehet-e vajon ebbe jönni. Amúgy valószínűleg igen, tehát jórészt megszokás kérdése, mennyire vagy szabad a színpadon, úgyhogy most ezzel is küzdök, mindenesetre izgalmas a küzdelem.
És az énekléshez hogy viszonyulsz?
Nem vagyok túlságosan kibékülve a hangommal, egyrészt a technikával sem, azt mindenképp rendbe kéne raknom, illetve a hangszínem is olyan álmos, nem tudok rá jobb szót… Nagyon alternatív. (mosolyog)
Énektanárnál voltál?
Igen, kemény négy órát, de utána nem volt pofám visszamenni, mert nem gyakoroltam eleget a skálázást, légzéstechnikát, ilyesmiket. Ebből a szempontból tök nyuszi vagyok, tehát például otthon is gitározni már merek, de énekelni nem – érted, ott van anyukám, fütyülget magában, én meg elkezdek ordibálni, mit szólna hozzá? Egyébként állítólag az énekeseknél az jelenti a fő áttörést, ha már a szülők előtt is fel merik vállalni a hangjukat, úgyhogy remélem, egyszer majd nekem is sikerül
Olvastam korábban veled kapcsolatban, hogy mivel eredetileg jazzdobolást tanultál, a Kiscsillag mint rockzenekar kvázi „elrontott” téged. Mennyire komoly ez?
Ez jelentős részben csúsztatás, mert bár Lovasi is rendszeresen mondja, hogy én jazz-zenész vagyok, de valójában 11 évesen egy rockzenekarban kezdtem el játszani, a jazzhez semmi közöm nem volt addig, amíg nem iratkoztam be jazztanszakra. Tehát hülyeség, hogy én a jazzből jövök, mindössze tettem oda egy kirándulást. Pont ezért szoktam is mondani, hogy a jazz-zenészek szerint én rockzenész vagyok, a rockzenészek szerint pedig jazz-zenész, miközben egyik sem igaz: leginkább egy dobos vagyok, aki mindkét irányban tud mozogni. Ha ez valamelyik iránynak nem tetszik, bocsánat… (nevet)
A Kispálba annak idején úgy került
él, hogy éppen annyi idős voltál, mint a zenekar. Jelentett akár akkor, akár azóta bármilyen problémát a közted és a többi tag között lévő korkülönbség?
Nyilván volt némi hierarchia a zenekaron belül, valamennyire éreztem, hogy ők a felnőttek, én meg a kissrác, aki újonnan bejött a képbe. Ez először érdekes volt, de a Kispálban alapvetően más is volt a helyzet, hiszen én oda session-zenészként csatlakoztam, hivatalosan nem voltam zenekari tag, a búcsúkoncert plakátján sem szerepeltem. A Kiscsillagban ezzel szemben teljes jogú tag vagyok, így semmi ilyesmiről nincsen szó.
Ehhez kapcsolódik, hogy mostanában mintha a Kiscsillagban is kezdenél megnyilvánulni dalszerzőként, például te hoztad az Olajoshordó zenéjét. Van még esély hasonlóra a jövőben?
Nagyon nehéz dalszerzőnek lenni a Kiscsillagban, mert én alapvetően kevésbé populáris dolgokat írok. Már magát a sláger szót sem szeretem, mivel abban benne van az, hogy nem lehet új, hiszen pár kivételtől eltekintve már létező dolgokból építkezik. Tulajdonképp az Olajoshordóban sincsen újszerű akkordmenet, csak jól bejáratott témák. De az embereknek erre is van leginkább igényük: nagy többségük azt szereti hallani, amit – vagy amihez nagyon hasonlót – már ismer. A Drastik Putto azért is lesz nehezebben emészthető, mert ott próbálok arra rámenni, hogy minél kevésbé megszokott akkordokat tegyek egymás után. Már mondták nekem progresszívabb zenészek is, hogy nem értik az akkordmeneteimet, annyira szokatlanok. De pont az ebben a kihívás, hogy ne slágert csináljak, és ha valamelyik egyszer mégis azzá válna, az egy bazi nagy eredmény lesz.
Egy számot végülis már játszott az MR2…
Igen, és az a vicc, hogy az is úgy slágeres – nem sláger, de úgy slágeres –, hogy közben van benne például a refrén végén egy olyan akkord, amitől a le
gtöbben csak néznek. És mégis működik. Egyébként azóta is ezt a fonalat próbálom elkapni több-kevesebb sikerrel… (nevet) De ez tényleg nagyon nehéz, ha egyszerre akarsz írni slágert és érdekeset is, az szinte lehetetlen.
Mit kell tudni a lemezről, hogy sikerült, milyen számok kerültek rá?
Összesen 17 szám lesz rajta, ami nem kevés, de az összjátékidő így is csak 50 perc. Egyébként érdekes, hogy bár már régebben is írogattam számokat, erre most csak az elmúlt két év ötletei kerültek fel. A szerkezete keretes olyan szempontból, hogy az első és az utolsó szám egy instrumentális be- és kivezetés. Utóbbi majdnem négyperces és az a célja, hogy ha már végighallgattad a lemezt, maradj hangulatban a végén, kábé mint mikor edzés után még futsz egy levezető kört. A bevezetés meg úgy jött, hogy a keverés során az összes számot egymás alá pakoltuk és egyszerre elkezdtük lejátszani, aminek egy kiadós agyzsibbasztás lett az eredménye. Szerintem elég színes lemez lett, van benne a poptól a metálon és a rockon át a jazzig minden, hirtelen nem is tudnám sehová besorolni. Van aki a KFT-hez hasonlította, de ez ott bukik meg, hogy a zene egyáltalán nem olyan, legfeljebb a szövegvilág, bár az is csak kicsit. Mondták még az Emil.Rulez-t, de ha meghallgatod, rájössz, hogy az sem olyan. A basszusgitárosunk egyik barátja a szürreál-pop jelzőt használta rá, talán ez áll a legközelebb a valósághoz.
Mennyire tervezed hangsúlyosra venni ezt a zenekart? (Azon belül persze, hogy a Kiscsillag mellett nyilván hobbi.)
Nagyon, hiszen ez mégiscsak az én gyerekem – oké, Bubi és a két gitáros is kivette belőle a részét, de ezt leszámítva tényleg az enyém, úgyhogy természetesen szeretném, ha minél nagyobb teret kapna. Nyilván a Kiscsillagnak nem szervezek keresztbe, de ha bejön egy dátum, rögtön lefixálom a többiekkel, így nem lehet belőle gond.
A Mr. Moodburn-nel mi a helyzet? Ott egy harmadik énedet mutatod meg?
Igen, az megint egy másik történet. Arról van szó, hogy a Kiscsillagban többnyire groove-os alapokat kell dobolnom, a Mr. Moodburn meg jóval szabadabb, kötetlenebb. Nyilván emiatt rizikósabb is, mert több a hibalehetőség, de egyébként – a nagyképűséget félretéve – szerintem vagyok már olyan szinten dobilag, hogy ne essek kétségbe bármilyen szituációban. Az pedig külön jó, hogy instrumentális, mert azokat a zenéket is szeretem, bár mostanában nem igazán jut időm ilyesmit hallgatni.
Tényleg, miket hallgatsz?
Van egy új Elbow-lemez, ami mostanában nagyon megy, illetve Marillion, Fishbone, TV on the Radio… Vettem nemrég egy pendrive-os autórádiót, azóta annyival is könnyebb, hogy nem kell CD-ket cipelnem magammal. Magyarokat nem nagyon hallgatok, mielőtt a Kispálba kerültem, nem is voltam képben velük egyáltalán, de azóta is inkább az a véleményem, hogy a magyar zene kicsit a külföldiek után kullog. Pont ezért szeretem a folkos-etnós próbálkozásokat, mert azok még ha át is emelnek dolgokat, a magyar gyökerekkel ötvözve teszik.
Hogy fog kinézni a lemezbemutató és mi várható utána?
Nemrég jutott eszünkbe, hogy meghívjuk a lemezen besegítő két gitárost (akik közül az egyik vokálozik is), felváltva fognak játszani, így többnyire öten leszünk a színpadon egy időben. Úgy néz ki, hogy az egyik számban rapbetét is lesz, az S*10 nevű társaság előadásában, akik amúgy magát a koncertet is szervezik, mivel emellett MC-k a srácok. Érdekesség még, hogy opciós jegyek lesznek, tehát ha fizetsz 800 forintot, a belépő mellé megkapod a lemezt, de ha nem szeretnéd, ingyen is bejöhetsz. Ami a továbbiakat illeti, a Fishing on Orfűn van lekötött időpont, utána meg majd eldől, bár kicsit rajtam is múlik, mert nem vagyok az a tipikus szervező-kapcsolattartó figura. Kerestünk erre alkalmasabb embert, de különböző indokokkal hivatkozva eddig mindenki lemondta – nyilván látják, hogy ez az dolog nem a slágerességről szól, de én ezt fel is vállalom. Ennek ellenére ugyanúgy szeretem például a Red Hot Chilit is, szóval nem zárkózóm el alapból a populárisabb zenéktől, de úgy vagyok vele, hogy amikor már ezredjére hallom ugyanazt a harmóniakört, azért felmegy bennem a pumpa. Oké, hogy a zene az érzelmekre hat, de nem verjük már át az embereket azzal, hogy ugyanazt tálaljuk nekik ugyanúgy… Mindegy, ez talán csak az én bajom.
(Négy dal itt meghallgatható.)
