Második alkalommal rendezték meg az elmúlt hétvégén a Világveleje Nyár programsorozatot, ezúttal is a tavalyi helyszínen, az Orczy Parkban. Az egyik nap fő fellépője sem változott: ugyanúgy a Tankcsapda koncertje volt az első számú programpont. Én azonban most a másik napról írok, amelyen Menyhárt Jenő hivatalosan nem is létező, de az utóbbi időben azért elég gyakran összeálló zenekara játszott, illetve mellettük még sokan mások a Gödör Klub holdudvarához tartozó alternatív-underground fellépői körből.
Az előző évben fenyegető – aztán végül szerencsére elmaradt – felhőszakadás okán a szervezők idén egy extra viharnapot is beiktattak vasárnapra, ahová rosszidő esetén kerültek volna át az aznapi programok, azonban alaptalannak bizonyult az aggodalom: végig derült, napos időben volt részük a fesztivál látogatóinak. Akik átlagéletkora a fellépők jellegéből adódóan az átlagnál magasabb volt – talán 30 és 40 között lehetett –, mindazonáltal huszon-, sőt tizenéveseket is lehetett azért látni a közönség soraiban, még egészen elől is. Bár az árszínvonalat kissé talán magasra szabták (egy sör 600, egy deci bor 250 volt, a tömények pedig 700 körül kezdődtek), az egykori Gödörből már jól ismert Repohár megtartása mindenképp dicséretes és környezetbarát ötlet, többen is példát vehetnének róla.
Víg Mihály kultzenekara, a Balaton kezdte az estét még bőven világosban, fél 8 után kevéssel. Ekkor még igencsak szellős volt a közönség, de ezzel együtt is nagyobb, mint amennyi a Balaton-koncertek többségén jellemző. Ezt nem lehúzásként jegyzem meg, hiszen a csapat legfőbb jellemzője talán az – ahogyan saját biográfiájukban is megjegyzik –, hogy még alakulásuk után bő 30 évvel is annak a kis klubzenekarnak számítanak, akik annak idején voltak. Rajongótáboruk nemigen bővül, a már meglévő mag viszont annál kitartóbb, jó eséllyel minden koncerten ugyanazokkal az arcokkal találkozhatunk. Magához a zenéhez is kétségtelenül kell egy adott hangulat, hiszen például nem árt felülemelkedni azon, hogy itt nem Víg Mihály (vagy az időnként felbukkanó vokalisták) énektudása a lényeg, hanem az az összetéveszthetetlenül egyedi, melankolikus légkör, amely már évtizedekkel ezelőtt is a zenekar sajátja volt – akár a saját dalok, akár feldolgozások előadása során.
Az Európa Kiadóhoz eddig egyszer, a tavalyi Fishing on Orfű fesztiválon volt szerencsém – itt egyébként idén is játszanak –, és már akkor is pozitív véleménnyel voltam róluk. Most pedig, lévén az est fő fellépői, kétórás koncertprogrammal készültek, amelyet a szervezők Love ’12 néven hirdettek, ám a gyakorlatban csak egy újdonságot tartalmazott. Azonban ennek is jelentős hírértéke volt (még a Blikk is beszámolt róla – nem vicc!), hiszen ezt megelőzően húsz éve jelentkezett utoljára új dallal a csapat. A Nem látta senki című szám nem vállalt túl nagy kockázatot, szövegét és zenéjét tekintve is jól illeszkedik az eddigi életműbe, de valószínűleg senki nem is várt volna el nagy kísérletezést a csapattól. A repertoár többi elemét ennek megfelelően túlnyomórészt best of műsor adta, szinte az összes nagy sláger (Küldj egy jelet, Popzene, Romolj meg, Megalázó durva szerelem stb.) elhangzott, legutolsóként persze a Mocskos idők sem maradt el.
Menyhárt Jenő színpadi stílusa előző alkalommal is kedvemre való volt, itt azonban még inkább jelét adta, hogy a maga módján remekül bánik a közönséggel. Ezúttal is megvoltak azok a fricskák, amelyek valószínűleg már hosszú ideje minden koncert alapelemei – a tömeg állandó bekiabálásai, amelyre a frontember következetesen magázva válaszol, a számkérések dacos visszautasítása („Maguk követelnek! Pedig tudhatnák, hogy az Európa Kiadó nem az a zenekar, aki meghajlik bárki akarata előtt!”), illetve este 11 óra közeledtével a csendrendeletre való többszöri reflektálás („Hölgyeim és uraim, decibelek és másodpercek között élünk… Hát értik ezt maguk? Elvégre nem vagyunk gyerekek!”) Egyszóval Jenő remek frontember, bár úgy hírlik, a való életben is hasonló modor jellemzi, de azt kell mondjam, hogy kifejezetten jól áll neki.
Ezt követően az erősen lehúzott hangerejű tószínpadon folytatódott a program akusztikus fellépőkkel. Elsőként Bérczesi Róbert Én meg az ének produkciója volt soron, és ennek kapcsán tennem kell egy kisebb kitérőt, mert eddig senki se mondta ki nyíltan, mennyire szörnyen lehangoló az egész. Adva van a vitathatatlanul egyik legtehetségesebb hazai dalszerző-szövegíró, aki hosszú évek hallgatása után tavaly tért vissza a nyilvánosság elé, önként felvállalva bő egy évtizedig tartó drogfüggőségét, egyben biztosítva arról mindenkit, hogy immár végképp leszámolt a kábítószerekkel és elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy eddig kényszerűen pihentetett terveinek sokaságát mind megvalósítsa. Újra összeállt a hiperkarma, a rajongók lelkesedése a régi volt, látszólag mindent megbocsátottak és elhitték a tiszta lapot. A rendszeres koncertezés mellett a harmadik nagylemez ígéretét kapták cserébe, első körben 2011. őszi céldátummal.
Azonban már pár hónappal az összeállás után is elkezdett látszódni, hogy Robi nem bírja a ritmust, amit újra felvenni kényszerült. Ismét egyre többször volt szétesett a koncerteken, a lemezfelvétel pedig folyamatosan csúszott, annak ellenére, hogy a zenekar menedzsere a hivatalos fórumon arcátlanul a rajongók szemébe hazudva azt állította, gyakorlatilag készen áll az anyag. És hol tartunk most, pont egy évvel a nagy visszatérést követően? Lemez sehol, a csapat újra szétesett – bár ezt hivatalosan a mai napig nem jelentették be –, frontembere pedig kap bő háromnegyed órát a kisszínpadon azon a fesztiválon, amelynek tavaly a legjobban várt fő fellépője volt. Ezzel nem vádaskodni akarok, sokkal inkább a csalódottságomat kifejezni, amiben valószínűleg a rajongók jó része osztozik – vagy osztozna, ha nem hitegetnék őket például azzal, hogy a stúdiózás az oka az immár hónapok óta tartó csendnek.
Visszatérve a tószínpad többi fellépőjére: Legát Tibor Sweet Jane nevű projektje a szokásosnál is kisebb hangerővel szólhatott csak, az alapötlet azonban rendkívüli: Lou Reed dalokat adnak elő magyar nyelven, Legát fordításában, aki azonban nem pusztán lefordította magyarra a számokat, hanem alapjaiban át is dolgozta őket, a ’70-es évek Amerikáját a
(Fotók, az utolsó kettő kivételével a VilágVeleje Produkció facebook-profilról.)
