Tizennegyedik alkalommal került sor idén a Világveleje fesztiválra, amely hagyományosan a Gödör Klub évindító rendezvénye, ezúttal azonban több szempontból is különbözött a megszokottól. Egyrészt teljes egészében külső helyszínen, a Millenáris Teátrumban került rá sor (tavaly még csak egy napot helyeztek ki a Syma Csarnokba), másrészt rövidebb is volt a szokásosnál: mindössze két napig tartott a szokásos négy-öt helyett. Azért így is akadt több emlékezetes pillanat, elég ha az Intim Torna Illegál 3. születésnapi buliját, vagy a Csókolom zenekar több év kihagyás utáni visszatérését említjük.
A pénteki napot nyitó Bérczesi Róbert fellépése leginkább egy másodosztályú vidéki hakni színvonalán mozgott. Sajnálom, hogy ilyesmit kell leírnom – hiszen többször hangoztattam már, mekkora tehetségnek tartom –, de ez az ember a jelenlegi állapotában egyszerűen nem való színpadra. A magára nem túl sokat adó, igénytelen külső csak az egyik dolog, de emellett végig olyan benyomást keltett, mint aki azt se nagyon tudja, hol van éppen. Szemmel láthatólag ugyanoda esett vissza, ahol 2007–2008 környékén volt. Ha valakinek kétségei lennének efelől, nézze meg az alábbi nagyon elgondolkodtató, mellesleg alig több mint egy éve készült interjút. Robi jelenleg pontosan ugyanazokat a tüneteket produkálja, mint amiket a videóban említ (összefüggéstelen beszéd, kezelhetetlen viselkedés stb.), és ennek előzményei is ugyanazok voltak: egyre több koncert, növekvő nyomás, önmagának túlhajtása.
Nem is tudom, ebben az egészben mi a szomorúbb: egyáltalán ilyen állapotban látni őt, vagy az a tudat, hogy a nagy elhatározással hangoztatott tervei közül (hiperkarma harmadik lemez, a negyedikről és a Biorobot-albumról nem is beszélve) valószínűleg semmi sem fog már megvalósulni. Mert az biztos, hogy önmagától, segítség nélkül nem fog tudni talpra állni. Az előző nagy visszatérésénél úgy tűnhetett, sikerült neki, én legalábbis őszintén elhittem. De utólag visszatekintve már látszik, hogy képtelen volt tartósan elviselni a ránehezedő terhet – akkor pedig hogy sikerülhetne ugyanilyen módszerrel bármikor a jövőben? Egyetlen esélye az lenne, ha önszántából bevállalna egy bentlakásos elvonót, de erre láthatólag nem hajlandó. Pedig a közönség felől még most is olyan óriási szeretet árad felé – tapsvihar minden szám után, kívülről énekelt szövegek –, amelyet produkciójának jelenlegi színvonala egyáltalán nem tenne indokolttá. Ebből is látszik, hogy ők még hisznek benne – viszonzásként esetleg magába nézhetne, hogy eldöntse, valóban helyes utat követ-e.
Az összes fellépő közül kétségkívül az Intim Torna Illegál kötődik legnagyobb súllyal a Világveleje fesztiválhoz. Emlékezetes a történet, mely szerint 2010 januárjában alig három hét leforgása alatt rakták össze első koncertjük repertoárját, gyakorlatilag nulláról indulva. Közhellyel szólva fogalmazhatnánk úgy is, hogy „a többi már történelem”: három év alatt sikerült úgy felépíteniük magukat, amire nem sok példát láthattunk eddig a hazai mezőnyben. Sikerükről állandó teltházas koncertek és folyamatosan növekvő rajongótábor árulkodik, ahogy azt én is jó néhányszor leírtam már itt. A mostani bulinak érdekes felvezetést adott, hogy az átszerelés alatt valamilyen furcsa oknál fogva két Kistehén-számot is berakott az illetékes DJ, de le merném fogadni, hogy a közönség jelentős része már olyanokból állt, akik nem is tudnak róla, hogy a két csapat tagsága között valaha összefüggés volt.
Említettem már korábban, hogy az október végén megjelent Kísérlet lemez a repertoár mellett a színpadi díszlet teljes megújulását is magával hozta, és ez a Millenáris átlagnál nagyobb színpadán még inkább érvényesült. Bár én a külsőségeknek kevésbé vagyok híve, sokkal inkább magukat a dalokat tartom hangsúlyosnak egy-egy zenekar színvonalának megítélésénél, kétségtelen, hogy az ITI esetében tényleg jól látható pluszt jelent a vizuális körítés. A fellépőruháktól kezdve a színpad hátsó falára felszerelt hatalmas világító betűkig minden azt a célt szolgálja, hogy már az egyszeri koncertlátogatóban is maradandó nyomot hagyjon a dolog. A novemberi lemezbemutatóhoz képest újdonság volt, hogy a programba bekerültek a Felfedező és a Hozzátok a nőket című dalok is, így az új albumról már csak a Fekete mambó nem hangzott el élőben. Összesen másfél órásnál is hosszabb volt a buli, a végén persze nem maradt ki a pezsgőzés, illetve a közönség által énekelt boldog születésnapot sem.
Szombaton először a szimpatikus nevű Vörösfenyő zenekar játszott bő félórát, majd következett valami egészen más, a Presszó Tangó Libidó. Az szentendrei gyökerű csapat különleges felállással bír – ének-akusztikus gitár, trombita, harmonika, basszus, dob –, ami hangzásvilágukat is szokatlanná teszi, de jó értelemben. A gitárszólók helyét többnyire a trombita tölti be, a harmonika pedig jóval érdekesebb színezetet ad a daloknak, mintha mondjuk egy sokkal általánosabbnak számító szintetizátor lenne helyette hasonló poszton. Bár a számok némelyike talán kicsit hosszabb a kelleténél (legutóbbi lemezükön nem ritka a 7-8 perces játékidő sem), de többségük így is jól táncolható bulizene, ami a Presszót remek koncertzenekarrá teszi. Mellesleg rendkívül erős rajongói keménymaggal is bírnak, akik például nemrégiben a 16. helyen szavazták be őket a Pannónia Fesztivál 50-es mezőnyébe, olyan csapatokat megelőzve, mint a Vad Fruttik, vagy az Edda.
A Csókolom együttest legelőször még évekkel ezelőtt, egy Kispál-koncerten láttam előzenekarként. Nem sokkal azután feloszlottak, de énekesnőjüket leszámítva nem vettek búcsút egymástól: előbb Zselé, majd Puszi néven alapítottak sajátos stílusú új csapatot. Bemelegítésként ebben a felállásban jöttek fel a színpadra, mind az öten fehér ruhában, ami az összhatást tekintve kissé Backstreet Boys-os érzetet keltett, pláne mikor a dobos előrejött énekelni és ezalatt gépdobbal pótolták. Számomra kicsit bohóckodás-jellege volt az egésznek, de ez rögtön megszűnt, mikor pár dal után Ujj Zsuzsi is csatlakozott hozzájuk. Markánsan olyan érzésem volt, hogy az ő személye adja azt a bizonyos pluszt, ami az egész produkciót komolyan vehetővé és hitelessé teszi.
Nagyon érdekes, hogy bár az énekesnő megjelenését tekintve legalább akkora antisztár, mint az épp két éve fő attrakciónak számító Méhes Marietta, mégis jól érzékelhető színpadi kisugárzással bír, és láthatóan megőrül érte a közönség. Szinte az összes szövegét énekelték, a bő egyórás koncert után pedig alig akarták leengedni a zenekart a színpadról. Bár a decemberi Fáklya klubos fellépés, illetve a mostani után egyelőre nincs szó további dátumokról, remélhetőleg nem csak két alkalomra szólt a visszatérés, hiszen jól látszik, hogy van igény a Csókolom zenéjére. Az Underground Magazin jóvoltából készült egy kiváló minőségű felvétel a teljes koncertről, itt alább megnézhető.
A Péterfy Bori & Love Band tette fel a pontot az estére, akiket pár fesztiválos futó pillantást leszámítva most láttam először tavalyi visszatérésük óta. A legmeghatározóbb élmény az volt számomra, hogy Bori kirobbanó formában van. Minimum tíz évet simán letagadhatna korából (43 éves elmúlt, gondoltátok volna?), ha pedig hozzávesszük, hogy alig másfél éve szült – ami ennyi idősen azért szintén nem megszokott –, még nagyobb dicséret jár neki. Amellett, hogy a színpad egészét bemozogta, egyszer még be is úsztatta magát a közönségbe, ami azért lássuk be, nem kicsit menő. Különösen érdekes volt a kontraszt a gyakorlatilag végig egy helyben álló Ujj Zsuzsihoz képest, de éppen emiatt is nagyon jó párosítás volt összeszervezni a Csókolomot és a Love Bandet: jól megmutatták, hogy egymástól mennyire különböző frontemberi mentalitásokra tud vevő lenni ugyanaz a közönség.
(Fotók: B.R. – Hornyák Ari, ITI – Laki Márton, Love Band – Bende Csaba)
