Tizenöt év kihagyás után tért vissza 2009 végén a ’80-as, ’90-es évek egyik legendás underground zenekara. A Legát Tibor által vezetett csapat azóta sem vitte túlzásba a koncertezést: 14 hónap alatt mindössze négyszer léptek fel. A legutóbbi alkalomra a Világveleje Fesztiválon került sor, ahol a Méhes Mariettával felálló Balaton előtt melegítették be a közönséget. Ennek apropóján kérdeztem a frontembert – akit az egyik legerősebb színpadi jelenlétű zenésznek tartok – többek között arról, mennyire könnyen álltak rá az újrakezdésre, működnek-e szerintük a dalaik másfél évtized kihagyás után, illetve hogy hosszútávon is tartják-e majd magukat az alkalomszerű jelleghez, vagy esetleg új számok írásába és turnézásba kezdenek.
Három koncert van a zenekar háta mögött az újrakezdés óta. (Megjegyzés: az interjú a legutóbbi fellépés délutánján készült.) Hogy sikerültek ezek, mi a mérlegük?
Meglepő volt az egész, mert eredetileg csak egy koncertet terveztünk – ez volt az a rövid fellépés, amire az Underground Katalógus megjelenése kapcsán került sor. Először fel se merült, hogy összeálljon a zenekar, aztán úgy alakult, hogy a Gödör részéről kaptam egy felkérést. Felhívtam a többieket, és ők is nyitottak voltak arra, hogy összerakjunk egy félórás műsort. Ez elég sikeres volt, ezért úgy döntöttünk, hogy egy teljes hosszúságú koncertet is összehozunk – erre került sor tavaly júniusban. A Fezen fesztiválra pedig szintén felkérés érkezett. A fentiek eredményeképpen eljutottunk oda, hogy már jól begyakoroltuk azt a műsort, amit ezelőtt 1995-ben játszottunk utoljára, úgyhogy adott esetben bármikor elő tudjuk adni.
Mindegyik tag rögtön igent mondott az első felkérésre? A médiában olyan híreket lehetett olvasni, hogy pusztán csak illendőségből kérdezték meg a zenekart, annyira valószínűtlennek tűnt visszatérésük.
Leginkább amiatt lógott a dolog a levegőben, mert például a basszusgitárosunknak, Csehy Andrásnak ’95 óta nem volt hangszer a kezében, de a gitáros-zeneszerző, Tóth László sem zenélt elég régóta. Nyilván kérdéses volt, működhet-e ez az egész, képesek vagyunk-e még rá… Nekem mondjuk annyi előnyöm volt, hogy kicsit hamarabb, már 2007-ben újrakezdtem a zenélést, de előtte 12 évig én sem álltam színpadon. Úgy voltunk vele, hogy azért ne csak tengjünk-lengjünk a közönség előtt, hanem csináljuk meg a lehető legszínvonalasabbra. Egyikünknek sem ez a főállása, kivéve a dobosunkat, Glatz Gábort, aki valóban profi muzsikus. De hangsúlyozóm, a Kézi-Chopinnel nincsenek nagy céljaink, tulajdonképpen egyfajta szórakozásként tekintünk az egészre.
Az említett válogatáslemez „Sokáig éljen a kommersz!” címmel jelent meg. Mi számít pontosan kommersznek ebben a felfogásban, a közélet, a zenekarok általában, esetleg mindez együtt?
A Deep Purple-gitáros Ritchie Blackmore Rainbow nevű együttesének volt egy Long Live Rock n’ Roll című lemeze a ’70-es években – nos, ennek a kifordítása a Sokáig éljen a kommersz, ami egyébként az 1991-es, Utolsó magyar playboy című albumunkon jelent meg. A Rainbownál volt ebben egy adag melldöngetős hősködés, kemény rock, sőt olykor már metálba hajló számok, ennek akartunk fricskát adni – ennyi az egész történet. Egyébként fogalmam sincs, mi számít kommersznek: egyeseknek az Edda sem az, másoknak már Péterfy Bori is túlságosan.
A zenekar több stílusváltáson is átesett a kezdetek óta. Hogy alakult ki végül az a viszonylag populáris gitárzene, amely ma is jellemzi?
Mi is úgy indultunk, mint akkoriban (’83 környékén) mindenki: egyfajta amatőr punkegyüttes voltunk. Az évtized második felére nőtte ki magát a dolog, ekkor lett domináns a billentyű és a szaxofon. Aztán a rendszerváltás táján jött egy nagy fordulat, ekkor kezdtük el azt a rockosabb stílust játszani, aminek a válogatáslemez is leginkább keresztmetszetét adja. Az a fajta úgymond alternatív zene, aminek addig mi is a képviselői voltunk, egyszerűen nem izgatott már. Ez a váltás meg is maradt egészen addig, amíg nagyjából hat év után abba nem hagytuk az egészet.
A szövegeket elég nagy fokú irónia jellemzi. Mi ihlette őket?
Bennünk mindig volt egy bizonyos kettősség, ami arra irányult, hogy a nagyszabású rock-külsőségeket ötvözzük a magyar valósággal. Tulajdonképpen ebből jött az az ellentmondás, ami a zenekar egész utolsó időszakát jellemezte: úgy álltunk ki, mint egy magát rendkívül komolyan vevő rockbanda – ráadásul erre még az is rátett egy lapáttal, hogy akkoriban a glam-külsőségekre is adtunk: smink, tollboa, egyéb csillogó cuccok –, ehhez pedig jöttek a pesti földhözragadt rögvalóságot tükröző szövegek. „Az utolsó magyar playboy lett ez a Bérkocsis utcai mágus”, meg hasonlók…
Működnek vajon ezek ma is?
Végső soron olyan sok minden nem változott az elmúlt másfél-két évtizedben. Az igazat megvallva azt, hogy működnek-e, nehéz megítélnem – mindenesetre az előző koncert tapasztalata pont az volt, hogy egy csomó olyan ember hallott minket, aki azelőtt sosem, és utána olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy abszolút nem tűnnek 15-20 évesnek a számok. Az aktualitásokon egyébként nem nagyon gondolkodom, bár több olyan helyszín is szerepel a dalokban, ami azóta már nem létezik – lásd például az Alfa mozit, de hát nem lenne semmi értelme átírni mondjuk Duna Plázára.
Elég nagy retróhullám van mostanában, számos régi zenekar dönt az újrakezdés mellett. Vajon mennyire tudják megfogni a mai fiatalokat?
Ezt szerintem majd az idő eldönti. Ami minket illet, a fő szempont az, amit már korábban is elmondtam: mivel alapvetően csak hobbiként tekintünk a zenélésre, sokkal inkább rá kéne pörögnünk ahhoz, hogy szélesebb rétegekhez is eljussunk. Új felvételeket kellene csinálni, nyomulni kéne a rádiókban… Én nem akarom ezt az egészet úgy beállítani, hogy itt van újra a ’90-es évek egyik közepesen ismert zenekara, és akkor most mindenben vissza a múltba. Nyugodtan lehet újnak tekinteni, de ehhez viszont tényleg új számok kellenek.
Ehhez kapcsolódik: a mai zenekarokkal mennyire van képben?
Nem nagyon: azt ismerem csak, amit a rádióban hallok – elég vegyes összetételű cucc. Nekem úgy tűnik, sokkal profibbak és céltudatosabbak a mai fiatal zenészek, mint 25-30 évvel ezelőtt, ám ettől sokkal ridegebb az egész: azok a zsigeri és ösztönös dolgok, amelyek a ’80-as évek undergroundját jellemezték, mind jóval dörzsöltebbé váltak. A zenei minták borzasztó sokrétűek, de eredetiséget ritkán hallani. Ami a szövegeket illeti, egy csomószor azt érzem, hogy iszonyú hangzatosak, viszont az ég világon semmiről nem szólnak – mintha mindenki Lovasi gitártokjából bújt volna elő, csak épp nem gondolkodik. Persze most csak a magyar nyelvű dolgokról beszélek, mert tegyük hozzá, hogy a mai együttesek jelentős része már eleve angolul szólal meg – nem is elsősorban azért, mert külföldön szeretnének befutni. Nincs evvel semmi baj, Svédországban és Hollandiában, vagy akár Németországban nagyjából ugyanez a helyzet.
Az Asztalon áll című számhoz készült a zenekar egyetlen klipje, pedig ez stílusát tekintve pont elüt a repertoár nagy részétől. Miért erre esett a választás?
Ez a dal még a stílusváltás előtti idők szüleménye volt, talán ’87-ben írtuk, de mivel szerettük, 1993-ban rákerült a második nagylemezünkre is. A klip végül is baráti alapon készült, Komár István rendezte. Több dalt is megmutattunk neki, és ez fogta meg őt a leginkább. Manapság egy ilyen videót megcsinálni egy vagyonba kerülne, de akkor se volt olcsó, ezért is örülök neki, hogy létrejöhetett. Mondjuk vannak más klipjeink is, de azok sokkal amatőrebb körülmények között készültek.
Több közlekedési témájú kötet is fűződik a nevéhez – hogy jött a járművek szeretete?
Mondhatjuk úgy is, hogy ez az én skizofréniám. Tulajdonképpen úgy jött, hogy újságíróként dolgozom, és már régóta ez a szakterületem. 2008-ban készült el az első, Közlekedik a főváros című kiadvány, ami akkora siker lett – elfogyott belőle 5000 példány –, hogy a kiadó rögtön felkért egy következőre. Ez volt a Buszos könyv, tavaly pedig jött a villamosokról szóló, aminek az volt az apropója, hogy száz éve kezdték el számozni a villamosokat. Negyedik könyv nem tudom, lesz-e, konkrétan még nem merült fel, hogy írjak mondjuk a metrókról vagy a HÉV-ekről, de az esély megvan rá.
A tavalyi Sziget Fesztivál Cseh Tamás-emlékestjén egy másik, önmagáról elnevezett produkció élén is láthattuk. Ez egyszeri alkalom volt, vagy lesz folytatása?
A Legát-projekt ugyanúgy működik tovább, a Kézi-Chopinnel párhuzamosan. Jelenleg épp egy Lou Reed-dalokat felelevenítő műsoron dolgozunk, ennek bemutatását március környékére tervezzük. A csapat tagjai rajtam kívül Sólyom Tibor (gitár), Szojka László (dob), Lapat Dániel (basszusgitár), illetve Záhonyi Enikő (ének).
Hogyan tovább a Kézi-Chopinnel? Megmarad az alkalmi jelleg, vagy a jövőben több koncert és frissülő repertoár várható?
Ez idő kérdése. Ha úgy alakul, szívesen csinálnánk új lemezt, legalább részben új dalokkal, néhány réginek az újbóli felvételét hozzácsapva. Az utóbbira azért is lenne szükség, mert bárhogy is próbálkoztunk, technikailag azért nem sikerült olyan jó minőséget kihozni ebből a legutóbbi válogatáslemezből – az újrakeverés ellenére nem szól olyan jól, mint ami elvárható lenne. Ami az új számokat illeti, kettő vagy három már alakulóban van, csak csiszolni kell még őket valamennyit. Koncertek is biztos lesznek ezután is, jó lenne nyáron egy-két fesztiválon fellépni, illetve én nagyon szeretnék néhány klubkoncertet is, azoknak teljesen más az atmoszférájuk. A konkrét dátumok majd kialakulnak, de ehhez az is hozzátartozik, hogy ha jobban rá akarunk kapcsolni erre az egészre, akkor nem ártana egy menedzser, aki a szervezést intézi. Az alapelvünk viszont továbbra is az, hogy a produkció legyen professzionális, mi viszont szeretnénk hobbizenészek maradni.
(Interjú fotók: Szondi Zsolt Krisztián, Csernák Csaba – Egy korábbi koncertfelvétel itt megnézhető.)