Szűk három és fél év kihagyás után állt újra közönség elé a Kaukazus, amely az underground egy nagyon szűk szegletéből kinőve lett országosan ismert zenekar és a legjelentősebb fesztiválok nagyszínpados fellépője, mielőtt 2010 legelején a befejezés mellett döntött. A karrierje csúcsán álló együttes akkori feloszlása legalább olyan meglepetést okozott, mint az idén februárban bejelentett újrakezdés – és nem is elsősorban amiatt, mert a búcsúkoncerten a „soha viszont nem látásra” és a „találkozunk a budapesti olimpia évében” fordulatok egyaránt elhangzottak, hanem mert azóta mind Kardos-Horváth János frontember, mind tagság többi része megtalálni látszott a számítását a zenei életben.

Utóbbiak helyzete volt az egyértelműbb, hiszen ők Bocskor Bíborkával kiegészülve már 2009 tavaszától párhuzamosan futtatták a Magashegyi Undergroundot. A feladat így adott volt, mint ahogy ebben a korai interjúmban is szerepel: az addig megoszló kreatív energiákat egy helyre összpontosítva minél jobban felépíteni a Magashegyit, a rajongótábort és a repertoárt egyaránt szélesítve. Ez viszonylag hamar sikerült is – Tariska Szabolcs szövegírói leigazolásával a csapat irányvonala jól észlelhetően kifinomultabbá vált, koncertjeikre egyre többen kezdtek járni és mindinkább kikristályosodott egy önálló, a Kaukazustól igencsak messze eső „magashegyis” stílusvilág. Az elmúlt másfél évben háromszor léptek fel a Művészetek Palotájában teljes szimfonikus zenekar és ütősök által kísérve, állandó résztvevők az összes fontos fesztiválon, második nagylemezük bemutatóját pedig alig két hete tartották az Akvárium klubban, teltházhoz közeli nézőszámmal.

Ami Kardost illeti, előtte nem állt egy konkrét folytatandó projekt, több dologba is belekóstolt az azóta eltelt időben. Változatlanul megmaradtak a rendszeres Kafkaz szólóestek (időnként más zenészekkel kiegészülve), emellett készített egy elég ambivalens kritikákat kapott gyereklemezt, melynek anyagával Hahó együttes fedőnéven szintén koncertezni kezdett, a Földlakó című dal pedig – hiába kergetett legalább annyi embert őrületbe, mint ahányan rajongtak érte – a Petőfi rádió hathatós közreműködésével gyakorlatilag slágerré vált. Volt továbbá egy rövid életű próbálkozása az Óperentzia zenekar tagjaival: Kenedi néven alapítottak új együttest, ez azonban alig pár fellépést ért csak meg 2010 nyarán-őszén. Hasonló sorsra jutott K2 nevű projektje is, bár ezzel a formációval kiadott egy hatszámos stúdiófelvételt, néhány hónap után szintén szélnek eresztette őket.

Az igazi fordulatot Császári Gergellyel való összeállása hozta el, akivel a Kaukazusban eltöltött több mint két év után alkottak ismét szerzőpárost. Ebből nőtt ki a Kákettők zenekar tavaly nyár elején, amit Csaszi javaslatára minden addiginál letisztultabb hangzás jellemzett. Kvázi két frontemberes modellre átállva rocktrió felállásban kezdtek koncertezni, János gitárról basszusgitárra váltott, a dobok mögé pedig Gáspár Gergely ült be. A végeredmény várakozásaimat felülmúlóan jó lett: tetszett a sallang nélküli, lényegre törő hangszerelés, illetve jók voltak maguk a dalok is – mind az újak, mind az átértelmezett régiek, köztük a repertoáron tartott 3-4 Kaukazus-szerzemény. Összességében ezt tartottam az első olyan khj-projektnek hosszú ideje, amiben tényleg van potenciál, tehát alkalmas lehet arra, hogy a Magashegyihez hasonló energia- és időráfordítás esetén szélesebb körben is népszerűvé váljon.

Valahogy így álltunk az idei év elején. A helyzet teljesen világosnak tűnt: mindkét fél járja a saját útját, vagy már most is sikeresen, vagy ennek a lehetőségével. Ezt a status quo-t törte meg abszolút váratlanul, minden előzmény nélkül az összeállás híre. A „vajon miért?” kérdésre így kézenfekvőnek tűnt az anyagi megfontolás, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyen szinten ez dominál. Bár láthattunk már több hasonló példát itthonról és külföldről egyaránt, ezzel együtt is meglepett az a pofába mászó arrogancia, ahogy khj már az első néhány interjúban  – például itt és itt – minden kertelés nélkül, teljesen nyíltan kijelentette, hogy igen, kizárólag a pénz motivált bennünket, válság van, mindannyian rá vagyunk szorulva. Semmi olyasmi, hogy most éreztük úgy, hogy együtt is van mondanivalónk, rendeztük a múltbéli konfliktusokat és állunk a ránk váró új kihívások elé, vagy bármi. Ezeknek a nyilatkozatoknak jó része amúgy mások esetében is csak duma, de már az is valami, ha legalább a látszatra adnak és veszik a fáradságot, hogy kicsikét elegánsabb körítéssel indokolják meg az újbóli összeborulást. Nos, jelen esetben szó sincs erről, egyetlen jól irányzott „fizessetek csak!” felhívással van dolgunk.

A Budapest Parkban megtartott bő másfél órás koncerten persze több ezren voltak, nem hiányoztak a Szalai Évára sikítozó tinirajongók sem, akik vagy semmit nem változtak az eltelt évek során, vagy egyszerűen újratermelődnek. Szigorúan vendégként, két-két számban színpadra lépett a volt billentyűs Hídvégi Áron, az utolsó felállásban basszusgitározó Demeter Zozi, illetve Csaszi is. Szintén sokat elárul, hogy közülük (pláne az utóbbi kettő közül) egyikkel se számoltak állandó tagként, inkább itt is János vette át a basszust, holott világéletében gitáros volt, a négyhúros hangszerrel való ismerkedést csak a Kákettők megalakulása után kezdte. Mivel Csaszi és Zozi zenei hozzáértése megkérdőjelezhetetlen, ezúttal is csak arról lehet szó, hogy ennyivel kevesebb részre kell osztani a gázsit. Pedig nemcsak emberileg tett volna jót bármelyikük a zenekarnak, a hangzásból is több helyen nagyon hiányzik a második gitár.

„Szerencsénk van, mert a slágereink önazonosak” – mondja János az egyik fentebb linkelt cikkben, csak annyi a probléma, hogy ez ma már nem igaz. Az egykori lázadó, önmagát a globalizációval és a fogyasztói társadalommal szemben meghatározó zenekarból színtiszta üzleti vállalkozás lett – amelyet egyébként, hogy teljes legyen a belterjesség, a Magashegyiben gitározó Szepesi Mátyás menedzsel. Még ha folytatják is a megszokott rendszerkritikus számok írását, az is azért lesz, mert ezt várják el tőlük, erre van igény a rajongók részéről. Emellett pedig sorozatgyártásban készülnek a pólók, lesz idén dvd és eddigi pályafutást összegző könyv, illetve gondolom még jó néhány termék, amit kis fantáziával ki lehet találni és hasznot lehet belőle húzni. Bár a dalok ingyenes letölthetősége jelen állás szerint megmaradna, nem lepődnék meg, ha végül ezen is váltóztatnának. De legyünk őszinték: ha megtehetik, mivel a közönségük vevő rá, miért ne tennék? Ja, hogy ez minimum azzal egyenértékű, mintha arcon köpnék nyolc-tíz évvel ezelőtti önmagukat? Úgy tűnik, belefér…

(Fotók a Park facebook-oldaláról.)