A38-tól a Zeneakadémiáig

Újabb mérföldkövéhez érkezett az „egyszemélyes zenekar” műfajában utazó Petruska Andris pályafutása: éppen három éve döntött úgy, hogy addigi projektjeit hátrahagyva az akkor teljesen újszerűnek és szokatlannak tűnő szólózásba kezd. Azóta elért sikerei mind azt igazolják, hogy jó döntést hozott. Az évfordulóhoz természetesen születésnapi koncert is tartozik május 3-án a Muzikum klubban, ennek kapcsán elérkezettnek láttam az időt, hogy 2010. decemberi első interjúnk után ismét megkérdezzem az azóta történtekről, az őt mostanában érő zenei hatásokról, illetve ígéretesen alakuló londoni karrierjéről.

Az elmúlt három évre visszatekintve mit gondolsz, mennyivel vált kifinomultabbá a produkciód a kezdetekhez képest?

Az biztos, hogy az egészet úgy kezdtem el, hogy formailag tudtam, mit akarok – egyedül, minden egy személyben, ami viszont nagyot szól –, viszont stílusban még kerestem magam. Számos kirándulást tettem a lehető legkülönbözőbb műfajok felé (jazz, country, blues, stb.), de egyiket sem éreztem igazán magaménak. Túl szerteágazó volt a dolog, ehhez képest valami fiatalosabb lendületet akartam belevinni, illetve az akusztikus gitár határait a végsőknél is tovább feszegetve még jobban elmenni a rock n’ roll irányába. Továbbra is rajta vagyok egy úton, de így három év távlatából úgy érzem, hogy már most is elég jól sikerült teljesítenem ezt a célkitűzést.

Milyen további állomásai lehetnek ennek az útnak?

Ezt sosem lehet előre tudni, fogalmam sincs. Ami biztos, hogy még bőven van új a nap alatt, hiszen lemezem egyelőre nem jelent meg, és folyamatosan fedezek fel új dolgokat. Tavaly például a magyar népzenét találtam meg magamnak és olyan elemi hatással volt rám, hogy biztosan ez lesz a következő fejezet, amiben jobban is elmerülök majd.

Az angol szövegeket továbbra is megtartod, vagy ehhez is kapcsolódva elképzelhetőnek tartod, hogy nyitsz a magyar nyelv irányába?

Éppen ma is jegyzetelgettem magyar nyelvű szövegötleteket, úgyhogy most már több mint valószínűnek tartom, hogy eljött az ideje az efelé történő elmozdulásnak. Egyébként külön érdekes, hogy pont tavaly ősszel teljesült be az a régi álmom, hogy hosszabb időre kijutottam Londonba zenélni. Ennek kapcsán kezdtem el azon gondolkodni, hogy igazából ki is vagyok én az egész, globális zenei masszában. Az öndefiníción tépelődve egyre jobban elkezdett foglalkoztatni a magyar identitás, amit felettébb izgalmasnak, tartalmasnak találok. Olyan érzéseket, történeteket tud előhozni belőlem, amelyekről nagyon könnyű dalt írni. Éppen ezért a nyelv is mindenképp ezt az irányt fogja követni. Aztán hosszú távon meglátjuk, mi lesz, mert a már kiépített angliai kapcsolataimat is szeretném fenntartani és fejleszteni, de jelenleg a magyar nyelvvel vannak komolyabb terveim.

Ha már szóba hoztad a londoni utat: milyen élményeket szereztél ott, kikkel sikerült megismerkednek és milyen helyeken játszottál?

Mindenképpen hatalmas pozitív élményt jelentett az egész. Már maga a szándék is, hogy x évig kizárólag angolul írtam a dalaimat, előrevetítette azt, hogy előbb-utóbb ki fogok kötni Londonban. Gyakorlatilag ez a popzene európai központja, minden más fontos helyszín Amerikában található, ami viszont messze is van és a vérmérsékletemtől is távol áll az ottani mentalitás. Nagyon meglepett, hogy ott kint is mennyire kiemelten sikeresnek számított a produkcióm. A britek ugyanis teljesen más zenei szemlélettel rendelkeznek, gyakran előbb fognak hangszert a kezükbe, minthogy akár két-három alapakkordot elsajátítanának. Én ezzel szemben jóval akadémikusabb felfogású zenész vagyok, így nem voltam benne biztos, hogy át fognak menni az olyan kis formai szépségek, mint az egy szál gitárral előadott zenekarosdi, de átment a dolog. Az első pár hétben különféle open mic helyszíneken játszottam (ott jóval több ilyen lehetőség van, mint Budapesten), ahol bárki megmutathatja magát, nemsokkal később viszont már inkább meghívásokat kaptam. Gyakorlatilag nulláról indulva két hónap alatt sikerült nagyon sok szakmabelit megismernem, úgy hogy szinte minden este felléptem valahol.

Kikből állt a közönséged?

Magyarok arra a két-három alkalomra jöttek el, amit előzetesen meghirdettünk, ezt leszámítva viszont szinte kizárólag csak helyiek voltak. Illetve egy nagyon jóleső kivétel maradt meg bennem: az egyik helyen felkonferáltak, elkezdtem játszani és mikor az első szám végén jött a taps, a hujjogás mellett valaki bekiabálta, hogy „szép volt”. Bár nem éreztem honvágyat egyáltalán, ennek hatására azért megértettem, milyen érzés tartozni valahová.

Múlt héten ismét kint jártál, ezúttal a Quimby vendégeként. Mennyiben volt az a koncert más, mint az ősziek?

Már a hazajövetelem óta tervezgettem egy tavaszi visszatérést, úgyhogy mikor elkezdtük szervezni, adta magát a lehetőség, hogy a Quimby aktuális ottani bulijával hangoljuk ezt össze. Azért volt érdekes, mert ezúttal viszont magyarok alkották a közönséget, ami megint más helyzetet eredményezett, de szintén óriási élmény volt. Sokszor hallani mostanában, hogy London a harmadik-negyedik legnagyobb „magyar” város a kint élők számát tekintve és ez itt is megmutatkozott.

Egészen kis kluboktól a fesztiválnagyszínpadokig számos különböző helyen megfordultál a szólózás kezdete óta. Mindenhol egyformán tudott működni a dolog?

Úgy gondolom, hogy igen, hiszen ez az egyszemélyes műfaj a helyszín nagyságától függetlenül elég nagy intimitást sugároz magából. Kis klubokban ezért egyértelműen jól működött, a nagyszínpadokon viszont külön élveztem, hogy mivel nagyobb a tér, sokkal jobban lehet játszani a zenekarszerű illúzióval. Emellett kényelmesebben is érzem magam, mivel többet tudok mozogni. Összességében zene és előadás szempontjából sokkal jobban szeretem a nagyszínpadokat, hátrányuk viszont, hogy nincs meg az a közvetlen kommunikáció a közönséggel, amit én szeretek mindenhol megteremteni. Ilyenkor csak a dalok vannak, míg kisebb helyeken a mögöttük álló személy is sokkal inkább jelen tud lenni.

Nemrégiben közreműködtél pár dalban Csemer Bogi lemezén, ennek kapcsán pedig hosszú idő után ismét elektromos gitár került a kezedbe. Nyilatkoztad is utána, hogy tök jó élmény volt. Elképzelhetőnek tartod, hogy a közeljövőben valamilyen formáció keretein belül színpadon is kipróbáld?

Őszintén szólva annyira nem hiányzik. Még ha hagyományos zenekart is alapítanék, akkor sem a megszokott hangszerelésben gondolkodnék. Ahogy nálam az akusztikus gitár is egyfajta teljes zenekaros illúzió, úgy ha például ritmushangszert alkalmaznék, az se hagyományos dobfelszerelés lenne. Londonban megismerkedtem egy máltai beatboxos lánnyal és a végén már többnyire vele játszottam együtt – őt például adott esetben el tudnám képzelni magam mellett, mint aki tényleg valami újszerűt tesz hozzá az általam képviselt fingerstyle stílushoz. Ugyanígy basszusgitár helyett lehetne tuba, de persze nem olyan zenét játszanánk, amihez klasszikusan tuba kell, hanem mondjuk metált, vagy tudom is én. Szerintem ma már minden hangszerrel mindent meg lehet szólaltatni, nagyon jó példa erre a La Fanfare en Petard nevű formáció, akiket pár éve láttam a Veszprémi Utcazene Fesztiválon. Úgy kezdték el a koncertet, hogy én valamiért háttal álltam a színpadnak és az volt az első benyomásom, hogy „valami hiphop, vagy techno, vagy mi a fene lehet ez?” Aztán megfordultam és láttam, hogy csak fúvósokból áll az együttes… Szóval engem ezek a formák érdekelnek manapság.

Steve Swindelli producerrel dolgoztál együtt az elmúlt időszakban – miben volt/van ő a segítségedre és mennyit adott hozzá az ötleteidhez, elképzeléseidhez?

Ez egy közös dalszerzési folyamat volt, egy albumot szerettünk volna összerakni, de nagyon úgy fest, hogy végül nem fog összejönni a dolog. Bár különösen termékeny időszak volt, viszont olyan külsőségek övezték az egész folyamatot, amiben már több volt a rossz, mint a jó. Amikor megjelent előttem egy jövőkép ezzel kapcsolatban, az nem egy sikeres lemez volt, hanem a testi-lelki megbetegedés veszélye. Sajnos előfordul az ilyesmi, de úgy gondolom, hogy ezek a szakmai zsákutcákba való belefutások csak erősítenek, én mindenesetre nagyon sokat tanultam belőle. Az egészben az a legszomorúbb számomra, hogy végre olyan dalok születtek, amilyeneket mindig is szerettem volna repertoáromra tűzni. Egyébként a továbbiakban is tervem másokkal együtt dolgozni – egyedül vagyok a színpadon, ami nagy szabadság, de folyamatosan érzem, hogy könnyen el tudnék szigetelődni. Szükségem van arra, hogy valaki, vagy valakik hátulról figyeljenek a dolgokra, akár az öltözködéstől kezdve a számok nézőpontjainak szélesítéséig. Úgy gondolom jobb, ha több ember energiája egyesül egy kreatív folyamatban, attól csak erősebb lesz a végtermék.

Mi lesz akkor így az első lemezeddel, hogy áll ez a projekt és mikorra várható?

Alapvetően most két irány van előttem, egyelőre mindkettő csírájában. Az egyik egy elég erős, magyar nyelvű konceptalbum, amivel szerintem minden városlakó nagyon jól tudna azonosulni. Sok minden függvénye, hogy ezt valósítóm-e meg először, vagy egy hagyományos értelemben vett bemutatkozó lemezt. Ami biztos, hogy mindkettőben szeretnék népzenei elemeket alkalmazni, mivel ahogy mondtam, jelenleg ez nekem az első számú zenei kihívás. Az amerikaiak vegyítik a popzenét a country-val, az ír popzenében ott vannak a helyi népi hangszerek és dallamok, Afrikában meg főleg ez a helyzet, Magyarországon viszont még gyerekcipőben jár ez a dolog. A lényeg, hogy nem népzenét szeretnék csinálni, hanem olyan könnyűzenét, ami a magyar kultúrából táplálkozik.

Miben fog különbözni a Muzikum klubos születésnapi koncert a megszokottaktól, milyen különlegességekkel készülsz?

Az biztos, hogy nagyon más lesz, mivel az elmúlt három év mindegyikében teljesen különböző repertoárt nyomtam és általában nem nagyon szoktam eltérni az aktuálistól. Jól is volt így, hiszen például a tavalyi társadalómkritikusabb, erőteljesebb dalok mellé nemigen fért volna be egy Loveocalypse, vagy a többi korai, finomabb szerzemény. Na most van az a pont, amikor vállalom, hogy mindez én voltam és egy este alatt végigmegyek az életművem fontosabb mérföldkövein. Vendég is lesz Csemer Bogi személyében, illetve az egészet egy bűvész fogja felvezetni, hiszen úgy gondolom, hogy jó párhuzam ilyesmivel összehozni a zenémet, ami szintén az illúziókeltésre épül. Igyekszem majd összekötő szövegek terén is felkészülni, hogy olyan személyes gondolatokat is megoszthassak a közönséggel – például hogyan éltem én meg az egész szólózást az elején és most –, amiket kívülről nemigen lehet látni.

Hogyan tovább ezután a nyári fellépések, illetve a dalok rögzítése terén?

A lemezzel kapcsolatban semmi biztosat nem merek mondani, mivel a korábbi projektjeimmel is bizakodó voltam, több közülük mégse valósult meg végül, vagy csak nagy késéssel. Mindenesetre nem akarok vele sietni, szóval valószínűbb az, hogy jövő tavasz környékén fog csak megjelenni. Ami pedig a koncerteket illeti, egész nyáron járom majd a szabadtéri helyszíneket Budapesten és országosan egyaránt, lesznek köztük fesztiválok is Veszprémtől a Szigetig, de ennek nagy része még szervezés alatt áll. Ősszel szeretnék ismét visszamenni Londonba, több segítőre tettem már szert ott, akik bizalmukat helyezték belém és támogatják a további terveimet. Közben viszont tényleg az a legizgalmasabb felfedezés számomra, hogy megszerettem az itthoni létet. És itt most nem a politikai vonatkozásokra gondolok, én sosem voltam az a fajta nagy ráébredő, akire csak úgy rátör a nacionalizmus. Sokkal inkább észrevettem, hogy van egy erős és autentikus ősi kultúránk, jobb bármelyik másiknál, amivel sokan azonosulni próbálnak.

(Fotók a facebook-ról.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.