A Lovasi András által 2008-ban megálmodott Fishing on Orfű mára kétségkívül kinőtte magát. Bár már tavaly és tavalyelőtt is összejött a teltház, idén minden eddiginél hamarabb, hónapokkal ezelőtt elfogyott az összes jegy. Ez nagyrészt természetesen a Kispál és a Borz összeállásának köszönhető, akiknél jobban működő húzónevet el sem lehetne képzelni ide. Ugyanakkor a többi fellépő, valamint a kísérő programok minősége és mennyisége is olyan szintet ért el mára, ami a fő attrakciót leszámítva is megérdemelten teszi a Fishinget az egyik legkedveltebb és –szerethetőbb hazai fesztivállá. Én hatodik alkalommal nyomtam végig, az eddigiekhez hasonlóan most is megpróbálom összeszedni a benyomásaimat.
Nagyon pozitív, hogy a tömeg nem lett nagyobb. A szervezők simán megtehették volna, hogy a nagyobb jegybevétel reményében emelnek a befogadóképességen – hiszen az a fizikai lehetőségeket nézve nincs a maximumon –, de szerencsére a józan ész erősebb volt az anyagi érdekeknél. Ennek köszönhetően néhány kivételt leszámítva esténként sem torlódott fel elviselhetetlen sor az étel- és italpultoknál. A borfaluban pedig mindig akadt olyan stand, ahová szinte azonnal oda lehetett férni. A mosdók higiéniai állapota sajnos hagyott némi kívánnivalót maga után, ugyanakkor meglepő volt, hogy itt sem kellett pár percnél többet várakozni, még a délelőtti órákban sem. Mármint a zuhanyzásra, a női vécé persze most is külön kategóriát képviselt. A fesztivál idejére felállított mobil konténerek viszont sokkal kulturáltabbak voltak, ilyenből kéne még néhány, és akkor tartósan is mellőzni lehetne a végletekig leharcolt fix vizesblokkokat.
Színpadok terén többszörösen nagyot gurítottak idén. Először is a fő nagyszínpaddal, ami a két évvel ezelőttihez hasonlóan most is névadó szponzor nélkül maradt. Akkor árverést írtak ki rá, és a legnagyobb összeget felajánló személy után keresztelték el. Most pedig Facebookos szavazással döntöttek róla, a feltétel csak annyi volt, hogy valamelyik fellépő zenekarnak kell ihletnie a nevet. Erre persze rengetegen rápörögtek a trollok közül is, kedvenceim a Lehetek én is nagyszínpad (Vad Fruttik) és a Baszódj meg nagyszínpad (Kubalibre) voltak, de valaki szuper szellemes(nek gondolt) módon bedobta még a Fishing on Orfű nagyszínpad (Kiscsillag) ötletet is. Azért viszont komoly pluszpontot érdemelnek a szervezők, hogy a végül élen végző Boldogság, te kurva nagyszínpadot gond nélkül elfogadták. Máshol jó eséllyel megvétóztak volna egy ilyen eredményt, előzetes ígéret ide vagy oda.
Kinézet szempontjából extra látványosra sikerült a pécsi focicsapatról elnevezett PMFC színpad, ami leginkább egy hatalmas, fából készült tölcsérre hasonlított. Első gondolatom az volt, hogy a Hello Wood áll mögötte, hiszen az ő nevükhöz köthető itthon az ehhez hasonló szobrok és installációk többsége. Valójában viszont Szuhay Márton és csapata tervezte, ugyanazok, akik a borfaluban tavaly felállított hajót, illetve az Ozora fesztivál tereptárgyait is. Ezt ráadásul el se bontják (ahogy az említett hajóból is állandó díszletelem lett), egész évben ott marad a kempingben, úgyhogy ha minden jól megy, hosszabb távon meg fogja határozni a Fishing képét.
A legmenőbb idei újítás viszont a kemping területén kívül, a vitorlás egyesület stégjénél felállított víziszínpad volt. Ezen a helyszínen már eddig is voltak spontán délutáni koncertek, de csak a parton, vagy legfeljebb hangosítás nélkül a stégen. Idén viszont szó szerint a tóra állítottak fel egy színpadot, rajta dobfelszereléssel és erősítőkkel, amit csónakkal lehetett megközelíteni. Játszott itt a Konyha, a Ricsárdgír, Maszkura és a Tücsökraj, illetve a Blahalouisiana két tagja is. Mindez egészen különleges látványt nyújtott. Ugyanitt került sor Rátgéber László hagyományos tóátugrási kísérletére: a híres kosáredző ezúttal még csak neki se futott, helyből próbált meg átugrani a túlsó partra. Sajnos most is a vízben kötött ki, na de majd jövőre biztosan sikerrel jár… :)
A nulladik nap középpontjában persze most is a Kispál állt, de a múlt évhez hasonlóan nem csak róluk szólt a program. Sajnos a tavaly az estét megkoronázó Európa Kiadó ezúttal kimaradt, helyettük a Pál Utcai Fiúké volt a levezető buli – persze ők is hozták a szokásos remek hangulatot. Délután fellépett még mások mellett a mindig szuper Gyík zenekar, Ferenczi György és a Rackajam, az Üllői Úti Fuck, a nagyszínpadon pedig Szabó Balázs Bandája, valamint az idén búcsúzó Heaven Street Seven kapott lehetőséget. Ők sosem voltak a kedvenceim, de végighallgatva a koncertjüket rá kellett jönnöm, hogy azért elég sok tök jó dal van a repertoárjukban. Tipikusan utolsó perces rádöbbenés ez, amire a „true” rajongók nyilván csak legyintenek, de az igazat megvallva, hiányozni fognak.
Ami Lovasiékat illeti: többen is annak a véleményüknek adtak hangot a környezetemben, hogy sosem volt még ilyen jó ez a zenekar, mint most, öt évvel a feloszlása után. Nekem személy szerint jobban tetszett a tavalyi műsor, de leginkább csak azért, mert abból a korszakból több számot ismerek és szeretek. Egyébként tény, hogy a produkció nagyon egyben van. Dióssy Ákos billentyűjátéka hatalmas pluszt ad a hangzáshoz, a nyitódal Pécsi szál intrója egyből megadta a katartikus alaphangot. Császári Gergely pedig főleg a vokálszólamokon dob nagyot, ő vette át például Varga Livius szerepét a Nagyvárosi románcban, és szuperül áll neki.
A legfőbb mégis, hogy látszik rajtuk: élvezik, amit csinálnak. Sehol a feloszlás előtti évek nyűglődése, mindenki felszabadult volt a színpadon, a többieknek és a közönségnek (lásd: cím) viccesen beszólogató Lovasitól addig a Kispálig, akiről egyértelmű, hogy az elvetélt önálló próbálkozásai után itt végre újra maximálisan megtalálta a helyét. Persze ehhez arra is szükség volt, hogy a koncertek valóban eseményszámba menjenek. A tavalyi cikkemben leírtam, miért sokkal vállalhatóbb ez az egész, mint például a Kaukazus visszatérése, és továbbra is tartom, hogy a koncepció az évi egy magyarországi bulival (és előtte a külföldi miniturnéval) teljesen megállja a helyét.
Aztán hogy merre haladnak tovább utána, az megint más kérdés. Egy 30 éves jubileumi turné például eléggé adná magát 2017-ben – bónusz: Lovasi 50 éves lesz ugyanekkor –, de ennyire felesleges előreszaladni. Előtte még itt van az utolsó korszakot felölelő jövő év, amikor ha minden igaz, már Leskovics Gábor lesz az ötödik tag a zenekarban. Erről a felállásról már nekem is vannak emlékeim (pedig viszonylag későn kezdtem Kispál-koncertre járni), érdekes lesz újra élőben látni. Akkorra talán egy-két új dallal is előrukkolnak, ami további legitimációt adna a tartós folytatáshoz. Persze nagy dilemma, mire húzzák majd fel a műsort, hiszen már a repertoár idén sorra került részében is kevesebb a koncertsláger, mint a tavalyiban. Ebből a szempontból az első három lemez az etalon, ahogy Lovasi is kifejtette az egyik felkonfban. Nem csoda, hogy a ráadásban újra elővették a Zsákmányállatot. Mindazonáltal a közönség eddigi lelkesedését elnézve valószínűleg bármit játszhatnak, nem lesz probléma.
(Folyt.köv. hamarosan)
