Szokásos évzáró listáim befejező részében ezúttal a szerintem bármilyen szempontból legjobb koncerteket gyűjtöttem össze. Tavaly talán valamivel csökkent az eddig stabilan 150-200 közötti szám, amiből szelektálnom kellett (kezdek kiöregedni?), de így sem volt könnyű dolgom. Ezért mint mindig, most is előnyt élveztek a bármilyen szempontból nem szokványos események és a ritkán látható formációk, de sokat nyomtak a latban a szubjektív tényezők is, amibe a közönség viselkedésétől a saját pillanatnyi hangulatomig minden belejátszott. A felsorolás dátum szerinti sorrendben van, és ahol volt elérhető mozgókép, oda azt illesztettem be.
Kerekes Band & Deák Bill Gyula – A38, március 24.
Már lassan 6 éve, hogy először láttam élőben a Kerekes Bandet, és időről időre azóta is keresztezték egymást az útjaink, de valamiért csak az elmúlt évben akadt be nekem igazán a zenéjük. Akkor viszont nagyon: 2018-ban legalább 5 vagy 6 koncertjükön voltam, és felvételről is rendszeresen hallgattam a dalaikat, akár munka mellé, akár csak úgy. Nagyon tetszik, amilyen bátorsággal a népzenéhez nyúlnak, első hallásra teljesen idegen műfajokkal keresztezve azt. Valószínűleg senki nem játszott még rajtuk kívül AC/DC-t vagy Daft Punkot koboz, brácsa és furulya használatával. Ezen a márciusi koncerten Deák Bill Gyula volt a vendégük, aki a Rossz vér és a Zöld csillag című klasszikus slágereket adta elő, ezek pedig ugyanolyan jól működtek az új, szokatlan hangszereléssel, mint eredetiben. (Interjú a tagokkal itt.)
Kiss Llaci és barátai – Gödör Klub, április 1.
Több szempontból is egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt ez a koncert. Egyrészt így búcsúzott a Gödör Klub Király utcai helyszínétől, ahol 5 és fél évig működött – bár NyolcTíz néven azóta is üzemeltetnek egy kisebb klubot az emeleten, ez legfeljebb a szellemiséget viszi tovább, befogadóképessége csak töredéke az eredetinek. A másik, még fájóbb ok, hogy itt lépett utoljára színpadra a legendás dobos, Magyar Péter, akinek akkor még mindenki a felépüléséért szorított, de sajnos alig másfél hónappal később legyőzte szervezetét a rák. Itt azonban kis időre olyan volt, mint régen: az eredeti tervek szerint csak 1-2 dalra állt volna be dobolni, de végül annyira belejött, hogy a többiek már-már azért aggódtak, nehogy túlzottan megerőltesse magát. Igazi underground örömünnep volt az este, ahol a legjobb Balaton, Sziámi, URH, Európa Kiadó és Kontroll Csoport-dalokat egyaránt hallhatta a közönség.
Crescendo – Mika Tivadar Mulató, április 27.
A Crescendo igazi hobbizenekar, a szó jó értelmében véve: a tagok egyéb elfoglaltságai miatt rendszerint évente alig 3-4 alkalommal koncerteznek, ezek viszont egytől egyig különleges alkalmak nem is olyan kisméretű rajongótáboruk számára. Nem csoda, hiszen pörgős powerpop dalaik élőben működnek igazán, frontemberük pedig remekül bánik a közönséggel. Ezen az áprilisi estén is így volt, mindenki végigbulizta a másfél órát, a végén alig akarták leengedni őket a színpadról.
Random Trip – Budapest Park, május 31.
A hamarosan 10 éves Random Trip koncertsorozat a régi, Nagymező utcai Instant pincéjéből indulva fokozatosan nőtte ki magát önálló branddel rendelkező, a legnagyobb klubokban is teltházat vonzó fogalommá. A tavalyi évben a Budapest Parkban volt a legemlékezetesebb koncertjük, ahol több ezer ember előtt tartottak nyárköszöntő bulit olyan zenészek közreműködésével, mint Palya Bea, Szabó Balázs, MC Kemon, Saiid, Sena, Sárik Péter, vagy Járai Márk. A legnagyobb durranás viszont az előre be nem jelentett Dub FX felbukkanása volt, aki meglepetésvendégként lépett színpadra, természetesen óriási sikerrel.
Kubalibre – Fishing on Orfű, június 23.
A 10. születésnapját nemrég ünneplő Kubalibre azon kevés zenekarok egyike, akik szűkebb környezetükben (Pécsen és környékén) igazi sztároknak számítanak, országos ismertségre mégsem törekedtek soha. Baranya megyén kívül alig néhány alkalommal léptek fel megalakulásuk óta, ottani koncertjeik viszont rendszeresen teltházasak. Külön emblematikus helyszín a Fishing on Orfű, ahová minden évben meghívják őket, de tavaly csinálták eddig a legnagyobb bulit. Végre igazán jó időpontban, a szokásos délutáni sáv helyett este fél 8-tól játszottak, a PMFC színpad előtti nézőtéren pedig mozdulni sem lehetett, annyian voltak. Bár legnagyobb slágerük, a Baszódj meg ezúttal kimaradt, ami érthetetlen és sajnálatos, így is ez volt a fesztivál egyik legjobb koncertje. (Bővebben a fesztiválról itt írtam.)
Depeche Mode – VOLT Fesztivál, június 26.
Bár rendszeres visszajárók – ami itteni óriási rajongótáboruk fényében nem csoda –, a Depeche Mode mégis csak tavaly adta első fesztiválkoncertjét Magyarországon, méghozzá a VOLT 0. napi sztárfellépőjeként. Én korábban már kétszer láttam őket, alapvetően nem is nagy kedvencem a stílus, amiben utaznak, mégse volt kérdés egy percig se, hogy ott leszek Sopronban. Pedig a DM bő 10 (sőt talán ennél is több) éve semmi olyat nem rakott le az asztalra, ami felérne a régi nagy slágereikkel – nemhiába az a benyomásom, hogy csak amiatt készítenek időről időre új lemezeket, hogy legyen apropójuk egy újabb világ körüli turnéra. Azonban a Walking In My Shoes, az Enjoy the Silence, a Personal Jesus, vagy a legendás kaszálós koreográfiával felturbózott Never Let Me Down Again ma is ugyanolyan hidegrázós pillanatokat okoz, mint régen, és már önmagában ezért megéri. (Bővebben a koncertről itt írtam.)
The Rolling Stones – Prága, július 4.
„Nem csak a 70 éveseké a világ” – ez lehetne a mottója a Rolling Stones No Filter nevű, 2017 ősze óta futó turnéjának, amit Prágában kaptam el. Már negyedjére láttam őket, az első alkalom óta 12 év telt el, de ránézésre semmit sem változtak. Oké, Keith Richards már nem festi a haját, de más különbség tényleg nem volt, energikusságban legalábbis semmiképp. Elképesztő, hogy lassan mindannyian a 80 felé közelítenek, mégis újra és újra nekiindulnak, hogy világszerte rajongók százezreit ejtsék ámulatba.
A Depeche Mode-dal ellentétben ők magasról tesznek a látszatra: nem izzadnak ki magukból új albumot minden turné előtt, hiszen tudják, hogy úgyis mindenki a Satisfactiont, a Sympathy for the Devilt, a Start Me Up-ot, és a többi korszakos slágert akarja hallani. Ezeket mind el is játszották, elképesztő látványelemekkel és pirotechnikával súlyosbítva. Hiába, csak volt több mint 50 évük megtanulni, hogyan kell igazi show-t csinálni. Mondanám, hogy nagyon meg kell becsülnöm minden percét, mert jó eséllyel ez volt az utolsó alkalom, de korábban is ezt gondoltam. És már be is jelentették a folytatást 2019-re, igaz, ezúttal észak-amerikai állomásokkal. De ilyen előzmények után én simán merek bízni benne, hogy Európába is visszatérnek még.
Guns N' Roses – Chorzów, július 9.
Az utóbbi évek talán legnagyobb rockzenei szenzációja volt, amikor bejelentették, hogy több évtizedes sérelmeiket hátrahagyva újra összeáll a Guns N’ Roses leghíresebb felállásának három alaptagja, az énekes Axl Rose, a szólógitáros Slash és a basszusgitáros Duff McKagan. Már az is mutatja, mennyi esély volt erre, hogy a hamar világ körülivé hízó koncertkörútnak a Not In This Lifetime... Tour nevet adták. Nekem majdnem a legvégén sikerült megnéznem őket Lengyelországban, de egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy rövidebb kihagyásokkal több mint 2 éve úton vannak. Legalábbis a koncert hosszán semmiképp: nem kevesebb, mint 3 és fél órát(!) töltöttek a színpadon, amit rajtuk kívül nem hinném, hogy sokan bevállalnának.
Nyilván hülyeség lenne azt állítani, hogy nagyrészt nem a pénz motiválta az összeállást, de ezzel együtt mindenképp élvezniük is kellett a dolgot, különben letudták volna egy szokásos 2 órás szettel. Ehelyett nemcsak eljátszották gyakorlatilag az összes slágerüket és csomó új dalt, de még jó néhány feldolgozást is beiktattak a programba, mintha direkt akarták volna még hosszabbra nyújtani. Persze valószínűleg fénykorukban, a ’90-es évek elején ennél is sokkal jobbak voltak, de kicsit így is olyan volt az egész, mint egy időutazás. Aminek az élvezeti értékéből még az is csak minimálisan vont le, hogy valamilyen érthetetlen okból a stadionon belül nem lehetett alkoholt kapni.
Lovasi '18 – Barba Negra, október 25.
A Kispál és a Borz három éven át zajló tematikus koncertsorozata után Lovasi András 2017-ben 50. születésnapja alkalmából tartott koncerteket Orfűn, a Papp László Sportarénában és még néhány külföldi helyszínen. Akkor nagyon úgy nézett ki, nem lesz folytatás, de a hatalmas siker hatására végül tavaly év elején bejelentették: Lovasi ’18 néven turnéra indul a produkció, számos olyan helyszínt érintve, ahol utoljára 2010-ben – vagy még régebben – szólaltak meg élőben Kispál-dalok.
A nyári fesztiválok után október végén tripla klubkoncerttel tették fel a koronát a Barba Negra Klubban. A repertoár ezúttal is vegyes volt: Kispál- és Kiscsillag-számok egyaránt elhangzottak, valamint Lovasi szólóalbumáról is előkerült pár dal, de a többség alighanem a Ha az életben, az Emese, a Zsákmányállat, és a többi legendás sláger miatt érkezett. Nem csoda, hiszen most újra kérdéses, hallhatjuk-e még ezeket a dalokat koncerten, az eredeti előadóktól. Én nagyon remélem, hogy igen, hiszen ahogy mondani szokás, „igény az volna rá” – méghozzá nem is kicsi. (Bővebben a koncertről itt írtam.)
Jamie Winchester & Hrutka Róbert – MOMkult, december 6.
Több mint egy év kihagyás után állt újra színpadra magyar közönség előtt Jamie Winchester, aki stabil karriert és megszámlálhatatlan slágert hátrahagyva döntött úgy néhány éve, hogy visszaköltözik Írországba. Azóta csak alkalomszerűen látogat hozzánk, ezeket az alkalmakat viszont mind nagyon megbecsüli a közönség, hiszen nem lehet tudni, mikor lesz folytatás. A Mikulás napján a MOMkultban tartott bulival is ez volt a helyzet: a jegyek a szokatlanul korai (délután fél 6-os) kezdés ellenére hetekkel korábban elkeltek, és az első pillanattól az utolsóig érződött, mennyire ki vannak éhezve az emberek a rég nem hallott dalokra. Én legalábbis nem nagyon tapasztaltam még olyat, hogy gyakorlatilag minden számot ütemes, alig csendesedő vastaps követ. (Bővebben a koncertről itt írtam.)
(Fotó: Kleb Attila)
Előző részekért katt ide: legjobb magyar lemezek,legjobb magyar dalok. A 2018-as fesztiválszezont pedig itt összegeztem.
