Mint minden fesztivál esetében, a Szigeten is első számú kérdés az odaérkező tömegek közlekedésének biztosítása. A Fishing on Orfű kapcsán hosszabban is írtam róla, hogy sajnos ezt ott nem sikerült megoldani. Jelen esetben – nyílván Budapest nagyvárosi jellegéből adódóan – a probléma nem ennyire súlyos, de azért itt is lenne még mit javítani. Rögtön az egyik az, hogy bár a HÉV egész éjszaka közlekedik, ugyanez a metróról és a nagykörúti villamosokról nem mondható el. Ebből kifolyólag a Margit hídhoz érve az egész tömeg átáramlik az éjszakai járatok megállójába, és persze mindannyian fel akarnak préselődni a beérkező egy darab csuklós autóbuszra – holott a hatkocsis HÉV-re is alig fértek fel. Különösen annak fényében furcsa a Sziget alatti menetrend szerinti üzemzárás, hogy rá alig egy héttel, az augusztus 20-i tűzijáték után mindhárom metróvonal egy órával tovább közlekedik, a 4/6-os villamos pedig reggelig folyamatosan jár. Megjegyzem, a tűzijátéknak legkésőbb fél 10-re vége, a fesztiválról érkezők pedig nyilván egész éjjel a megszokott forgalom többszörösét generálják. De ez csak afféle mellékes kitérő volt, lássuk a zenei programokat.
A csütörtöki nap lényegi részét a Public Image Limited koncertjével kezdtem, leginkább kíváncsiságból. Előre leszögezem, hogy a klasszikus punkegyüttesek világában egyáltalán nem vagyok jártas, ezért aztán az itt John Lydonként szereplő egykori Sex Pistols-frontember, Johnny Rotten produkciójáról is csak laikus szemmel tudok nyilatkozni. A legnagyobb gond az volt vele, hogy a Szigetről – nyilván a jegyáraknak köszönhetően – mára gyakorlatilag teljesen eltűntek a punkok. Ez meg is látszott az érdeklődök számán, ami igencsak foghíjas volt – az előző nap ugyanebben az időpontban fellépő Ska-P közönségének ránézésre alig fele. További problémaként itt van aztán a hitelesség kérdése, ugyanis elég nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a Lydonhoz hasonló zenészlegendák jelentős része manapság már csak haknizni hívja össze egykor úttörő zenekarát. Eleve nem könnyen komolyan vehetőek a 2010-es próbálkozások annak fényében, melyek is voltak a punkmozgalom létrejöttének mozgatórugói a ’70-es évek végén. Ha pedig hozzávesszük, hogy két éve a Sex Pistols állt össze világkörüli turnéra ugyanezzel az énekessel, többek között a Szigetet is útbaejtve, számomra végképp elvész a „we are against all governments” és hasonló lázadó kijelentések varázsa. Ettől függetlenül aki egy jóval szakavatottabb (és emiatt nyilván rajongói) kritikára kíváncsi, kattintson ide.
Az elsőre nem túl beszédes nevű AZ zenekar nem más, mint a tavaly óta a Magashegyi Underground-ban is együtt zenélő Szalai Anesz és Demeter Zozi közös formációja, Ujj Zoltán dobossal kiegészülve. Elektronikus zenét játszó csapatról van szó – ezt sugallja az ének/billentyű, basszus, elektromos dob felállás is –, de ennyire azért nem egyszerű beskatulyázni őket, mert egyéb hatások is bőven akadnak dalaikban. Rögtön az elején a legfontosabb, hogy több Björk-szerzemény is repertoárjuk része, ebben a tekintetben szerintem nem nagyon találni hozzájuk hasonlót idehaza. Persze saját dalok is vannak szép számmal, és bár ezek között akad néhány nehezebben emészthető, az egyensúlyt hamar visszaállítják az olyan fülbemászó darabok, mint például a Tigris a hóban, vagy a friss klippes Fekete. További szerethető tulajdonságuk a saját készítésű jelmezkollekció, amelyet változatos fellépőruhákként hasznosítanak. Az egyik múltkori alkalommal dobozokat öltöttek magukra, a Szigeten pedig mint zebra, oroszlán, és hal léptek színpadra, a kifejezetten nagy számú közönség tapsát stílszerűen a „köszönjük szépen, állatok vagytok! És mi is!” szófordulattal megköszönve.
A második nap eseményei közül a Gorillaz Sound System érdekelt volna még, de a tömeg sajnos keresztülhúzta a számításaimat. Ha a szerdai Bad Religion koncerten rengetegen voltak, akkor itt még annál is sokkal többen. Gyakorlatilag lépni nem lehetett, de olyan szinten, hogy miután negyed órát követően elegem lett a levegőtlenségből és elindultam kifelé, még legalább ugyanennyi ideig sodródtam a végtelen embertömeggel. Közben az járt a fejemben, hogy a németországi Love Parade-en valószínűleg hasonló körülmények között került sor a nagy port kavart tragédiára, de itt legalább alagút nem volt. Mindenesetre az A38-wan2 színpad ezzel túlesett két legnagyobb húzónevén, úgyhogy a további napokon már emberibb körülmények között térhettem ide vissza (lásd később).
Beköszöntött a péntek, melynek nagyszínpados nyitófellépőjeként a fehérorosz Lyapis Trubetskoy szerepelt. Állítólag az ő szövegeik is komoly mondanivalóval bírnak, erről azonban nem tudok nyilatkozni, mivel kizárólag az anyanyelvükön szólalnak meg. Sőt, még a konferáló szövegek alatt se váltottak angolra, bár ez nem is volt annyira meglepő annak fényében, hogy a közönség jelentős részét a Szigeten jelenlévő szláv keménymag tette ki. Ők láthatóan lelkesen éljeneztek a frontember minden mondatára, de maga a zene a többi jelenlévőt is beindíthatta. Ska-punkról van szó, amely stílus jelentős hagyományokkal rendelkezik a szlávok körében, elég csak az azóta sajnos feloszlott Leningradot, a magyar gyökerekkel is rendelkező Russkaját, vagy az épp egy éve nagyszínpados ukrán Haydamakyt említeni. Ennek ismeretében fehérorosz barátaink se lőhettek nagyon mellé, aki fogékony az említett stílusra, esetükben sem panaszkodhat, aki pedig nem, az ilyenkor még úgyis alszik valahol. Nyitókoncertként kellemes szórakozás volt ez a végigugrált és táncolt bő óra.
A világzenei nagyszínpadon helyet kapó Rotfront a mostanság elég nagy teret hódító emigráns zenekarok sorát gyarapítja. Ennek a körnek a két húzóneve alighanem a Gogol Bordello és a Che Sudaka. A Rotfront azonban abból a szempontból különösen érdekes lehet a hazai közönség számára, hogy Gryllus Dorka és Wahorn Simon személyében magyar tagokat is sorai közt tudhat. Rajtuk kívül német és ukrán nemzetiségű zenészek alkotják a „frontot”, így a multikulturális háttér mindenképp biztosított. A zene is kellőképpen kiszámítható (lásd a fentebb említett előképek munkásságát), a bulihangulat tehát adva van. Ezt az ukrán frontember a ráadásban azzal is tetézi, hogy kijelenti, ő bizony be akarja magát úsztatni a közönségbe, és az elől állóknak szegezi a kérdést, vajon elbírnák-e őt adott esetben. A tömeg persze lelkesen éljenez, és hősünk a következő pillanatban csakugyan közéjük veti magát. Ez már csak azért is roppantul szimpatikus és egyben menő, mert a Sziget hivatalos szabályzata tiltja a stage diving minden formáját. A biztonságiak persze ezúttal nem avatkoznak közbe, legfeljebb szúrós szemekkel követik az eseményeket. Ez a koncert is a fesztivál legjobbjai közé került a listámon.
A Sziget azért is a legsokszínűbb fesztivál idehaza, mert a koncerteken túl számos egyéb területen is kínál programokat. Az egyik ilyen a Nagy Utcaszínház, melynek előadójaként minden évben egy nemzetközileg is ismert társulatot hívnak meg, akik minden este fix időpontban tartják műsorukat. Idén a Compagnie Malabar lett a kíválasztott, akik a Le Voyage des Aquarêves nevű produkcióval érkeztek hozzánk. Ez alapján ki lehet következtetni, hogy a vízhez van köze az előadásnak, és valóban, mikor már több mint tíz perce vártuk a fűben ülve, hogy történjen valami, egyszer csak egy hajó kezdett el begördülni a hátunk mögötti területre. Ezt látva mindenki gyorsan felpattant és köré gyűlt. A cirkuszi műsoroknak nyilván legtöbbször van valami kerettörténetük, azonban az bennük a jó, hogy enélkül is lehet élvezni az artisták, zsonglőrök és egyéb jelmezes csodabogarak mutatványait. Itt is megvolt mindegyik kategória, a legviccesebbek talán a pogo-botokkal szökdelő gólyalábasok, akikkel egyébként napközben is gyakran lehetett találkozni a sziget bármely pontján. A bő 50 perces előadás vége felé aztán a hajó megérkezett a számára kijelölt placcra, az egész megkoronázásaként pedig óriási habfürdő vette kezdetét, kétségkívül szórakoztató pillanatokat okozva a közelmerészkedő jelenlévőknek. Mindez azt bizonyította, hogy egy olyan fesztiválon is meg lehet tapasztalni a címben említett népszerű reklámszlogent, amelyet a Dreher támogat.
Charlie Winston koncertjét a sajnos elmaradt Biorobot helyett választottam, de nem bántam meg. Már egyből a legelején kellemes élmény volt, hogy az A38-wan2 sátorban lehetett mozogni és levegőt kapni. Ezzel együtt szép számú érdeklődő gyűlt össze, mégse uralkodtak olyan áldatlan állapotok, mint előző két este ugyanekkor. Az úr Tom Waits nyomdokaiba kíván lépni country, blues és egyéb elemeket felsorakoztató zenéjével, ezt pedig meglepően sikeresen abszolválja is, miközben olykor gitáron, máskor billentyűkön játszik. Ezen túlmenően pszichedelikus motívumokat is fel lehet fedezni a dalokban, sőt néha még egy-egy beatbox betétet is hallhatunk. Összességében igencsak meggyőző az eredmény, ajánlom hallgatásra mindenkinek, elsőként ezt a számot. Nagyjából húsz perc elteltével aztán a 30Y orfűi koncertje köszönt vissza, ugyanis bejelentették, hogy viharos erejű széllel kísért zápor közelít, úgyhogy mindenki vigyázzon magára és értékeire. Ezzel elszállt annak az esélye, hogy csapadék nélkül ússzuk meg az idei fesztivált, azonban így is szerencsénk volt, mivel a koncert végére a vihar teljesen elvonult, hatását mindössze annyiban lehetett érezni, hogy az előadás néhány percre leállt, de aztán folytatódott tovább. Sár persze volt utána bőven, de ha arra gondolunk, hogy mindez másfél órával korábban – a szabadtéri koncertek kellős közepén – mekkora káoszt bírt volna okozni, nem kétséges, mennyire jól jártunk.
(Fotók: sziget.hu /5-6-8./, Kékes Szaffi /2./, illusztráció /4./)
Folyt.köv.
