Pontosan egy évvel ezelőtt, a Lovasi András szerzői estjéről szóló cikkem végén nagy vonalakban ezt írtam: „reménykedjünk benne, hogy a zenekar magára talál végre, ebben az esetben pedig nem kell attól tartani, hogy jövő decemberben a fontossági sorrend újabb eltolódásaként már Kiscsillag-koncertet rendeznek majd a MüPában”. Nos, mint tudjuk, a dolgok máshogy alakultak: a Kispál és a Borz alig pár hónappal ezután bejelentette feloszlását, és a Sziget Fesztivál mínusz egyedik napján elbúcsúzott rajongóitól. Ebből kifolyólag a szokásos év végi MüPa-beli esemény fellépői se lehettek, de nem Lovasi megmaradt zenekara ugrott be helyettük, hanem másik kézenfekvő választásként a Quimby, akik első alkalommal koncerteztek a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
A telt ház persze így is garantált volt: már nyár végén sem lehetett jegyeket kapni december 30-ára. A Quimby fellépése abban is különbözött az elmúlt évek itt megrendezett Kispál-koncertjeitől, hogy ők egy bejáratott repertoárt hoztak el a MüPába: Teátrum névre hallgató műsorukkal többször is turnéztak már, felépítését és a hangos koncertektől való eltéréseket így már ismerhette a közönség. Persze azért a nem mindennapi helyszín által biztosított feltételek rátettek még néhány lapáttal a megszokottakra. A hangosítás nyilván tökéletes volt, emellett az intelligens lámpákat emelném még ki: a teljesen elsötétített színpad rendszeresen a hirtelen dobütések ritmusára borult fénybe, az első szám – a visszaszámlálással induló Zéró – alatt pedig mindig csak azt a személyt világították meg, aki épp énekelt, vagy szólót játszott.
A 8 óra után néhány perccel felhangzó pszichedelikus intró hű maradt a „mennyei csilingeléseket és pokoli zörejeket” ígérő beharangozóhoz – ahogy azt a zenekar nagy előképének tekinthető Tom Waits-től is megszokhattuk. Ami pedig a játszott dalokat illeti: a teátrum-koncertek nagy előnye a normál Quimby-bulikkal szemben, hogy olyan szerzemények is szerepelnek a repertoárban, amelyeket rendes körülmények között vagy egyáltalán soha, vagy már jó ideje nem tűznek műsorra. Elhangzott többek között az Aranykor, a Csillagbölcsi, a Mari és az Fm 66.6 című szám, illetve még az egyik korai angol lemezükről (Jerrycan dance) is elővettek egy dalt. Az új albumról pedig az előzetes ígéretnek megfelelően öt szerzemény került terítékre – ezek közül a Cukrot öntök és a Lepedőország különösen illett a koncepció keretei közé.
A teátrum-előadások további jellemzője az is, hogy a zenén túl egyéb szórakoztató elemek is szerepelnek a programban. A komikusi szerepkört főleg Livius és – a Faludy Györgyre egyre inkább hasonlító – Kárpáti Dódi vállalta magára, akik a Hacsek-Sajó páros nyomdokain (ezúttal mint Joszif und der Hund) adtak elő kétszemélyes jeleneteket, a közönség nagy derültségére. Itt jött ki egyébként legjobban a hely akusztikája, ugyanis ezeket a párbeszédeket mikrofon nélkül is tökéletesen lehetett hallani az egész teremben.
A többi monológnál viszont – például mikor Tibi az egyik szám után azzal fordult Liviushoz, hogy „Livikém, emlékszel még a régi úttörőtáborok hangulatára?” – szerintem túlzottan érződött a megrendezettség, emiatt ezek nem tetszettek annyira. Ráadásul egy ponton a zenekar bele is fojtotta a trubadúrrá átlényegült Tibibe a szót: mialatt épp egy régi dalt elevenített fel gitárjával, a többiek egyszerűen elkezdték a következő számot. Sokkal inkább átjöttek a spontán összekötő szövegek, mint például a Most múlik pontosan után: „Kicsit feszélyez, hogy ezt a számot már mindenki jobban énekli nálam…”, vagy mikor az egyik dalt követően túl hamar abbamaradt a taps: „Ki akartam fújni az orrom, de dramaturgiailag nem fért bele az előadásba – a tisztelt közönség nem hagyott rá elég időt. Esetleg ha kérhetném…”
Az est vége felé egy akusztikus blokkra is sor került: a tagok mind előre jöttek, öten közülük székre ülve, Livius pedig előttük a földön egy Tibi szerint „a nagypapája laptopjára” emlékeztető hangszerrel – talán xilofon – keltett zajokat. Így játszották a Don Quijote ébredését, illetve egyik személyes kedvencemet, a rendes koncerteken ritkán elővett Viharon túl, szélcsenden innen-t. A levonulást követő ráadásban aztán ugyanez a minimál-hangszerelés folytatódott: csak Tibi és Szilárd jöttek vissza, hogy egy kis villanyorgona és gitár kíséretével előadják az új lemez címadó dalát, a Kicsi országot. Ráadásul ennek utolsó versszakában a frontember át is költötte saját szövegét (lásd a címet), így a koncert a közönség jóízű nevetése által kísérve fejeződött be. Legvégül – a viccet tovább fokozva – a Somewhere over the rainbow taktusaira hagyták el a tagok a színpadot..jpg)
Összességében jó produkció volt ez: a zenei rész minden szempontból – bár Tibi jól hallhatóan nem volt teljesen egészséges, de ennek ellenére tisztességesen helytállt –, és a prózai betétek többsége is pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét. Hogy aztán innentől a Quimby december végi koncertje válik-e hagyománnyá a MüPában, azt egyelőre nem tudni. Mindenesetre a bevezetőben már említett Kiscsillag februárban fog fellépni a Nemzeti Hangversenyteremben – ezúttal már önálló műsorral –, így azt talán ki lehet zárni, hogy év végén is őket láthatjuk majd.
(Fotók: Berta István - http://www.bevezetem.hu)
További Quimby-vel foglalkozó cikkeim a közelmúltból: albumválogatás és Livius-interjú
