Tizenkettedik alkalommal rendezték meg idén a Gödör Klub hagyományos évindító fesztiválját. A négy napon át tartó programsorozat nevéhez illően mindig igyekszik különlegeset nyújtani: nem mindennapi fellépők, szokatlan párosítások egész sorát kínálja a látogatóknak. Az idei év legnagyobb dobása egyértelműen a Magyarországra 26 év után visszatért Méhes Marietta fellépése volt a Balaton zenekar vendégeként, de számos egyéb emlékezetes momentum is akadt. Ezekből válogatok a következő cikkben, az első három napra fókuszálva.
Az Illuzio zenekar búcsúkoncertje eredetileg november elejére volt betervezve, egy utolsó pillanatban jött betegség miatt azonban a csapat kénytelen volt lemondani az eseményt. Mikor viszonylag hosszú szervezés után bejelentették a pótlás helyszínét és időpontját, vegyes érzelmek voltak bennem: egyrészt – ahogy egy mértékadó rajongó is fogalmazott, a másodlagos jelentést először észre se véve – „a Gödörben befejezni azért szép dolog”, másrészt viszont a fesztiválkeretek között való elbúcsúzás egyben azt is jelenti, hogy a játékidő csak töredéke lehet annak, amit egy egész estés koncert megengedett volna. Így is történt, sajnos mindössze bő egyórás repertoár fért bele a programba, bár a szerdai nap 12 fellépőjének nagy része még ennek is csak a felét kapta. A szervezők részéről mindenesetre szimpatikus gesztus volt, hogy még azután is lehetőséget adtak nekik egy ráadásszám eljátszására, hogy másodjára lementek a színpadról.
Utólag visszatekintve még inkább sajnálom, hogy utolsó alkalomról volt szó: ugyanis mióta a zenekart ismerem – lassan két és fél éve –, ez volt a legprofibb fellépésük, megszólalás és színpadkép tekintetében egyaránt. Valahogy a helyére került minden – a napszemüvegben kiálló Huszti Gergely frontembert nézve az fogalmazódott meg bennem, hogy minden további nélkül el tudnám képzelni a csapatot bármelyik országos fesztivál nagyszínpadán. A visszajelzések alapján a közönség jelentős részének is hasonló volt a véleménye: hatalmas taps és éljenzés követett minden egyes eljátszott dalt, a törzsrajongók mellett azok részéről is, akik adott esetben most látták először – és a sors iróniájának köszönhetően utoljára – a zenekart. Annyi biztos, hogy hiányozni fognak – bár a Tai Chi Teacher formáció némiképp enyhíti az űrt, illetve Nemereszt néven egy új csapat is alakulófélben van, az Illuzio zenei világa akkor is teljesen egyedi és utánozhatatlan. De el kell fogadni, hogy jelenleg más motiválja a tagokat. Hosszú távon pedig szerintem semmi sincs kizárva: nagy előnye ennek az együttesnek, hogy mindegyik résztvevője hobbiként tekint a zenélésre polgári foglalkozása mellett, így nem az a helyzet, mint például a Kispál és a Borz esetében, hogy elbúcsúztak 45 ezer ember előtt a Sziget nagyszínpadán, és akkor innentől nincs visszaút. Meggyőződésem, hogy ha nem is mostanában, de láthatjuk még majd ezt az öt embert egy színpadon állni. (Koncertfelvétel hamarosan.)
Búcsúzkodás mellett egy debütálásra is sor került az estén: itt mutatkozott be nagyobb közönség előtt a nemrég alakult TV Manci zenekar, amely divatos szóhasználattal élve szupergruppnak is tekinthető, ugyanis sorai közt tudja Szántó „Faszi” Gábort az Üllői Úti Fuck és Marlboro Man együttesekből, valamint Császári Gergelyt, akit leginkább az Extra Paganzából és a Kiendéből, illetve szólóprojektjének kapcsán lehet ismerni. A főszerepet azonban itt nem ők játsszák, hanem a Manci művésznevű énekesnő, aki megfelelő lelkesedéssel áll hozzá a feladathoz – meg is van erre minden oka, hisz ez az első zenekara. A szövegek jelentős része is az ő nevéhez fűződik, a zenei stílus pedig a tagok saját bevallása szerint pink-punk – nem kell félni, semmi durva nincs benne, legfeljebb olykor némi vulgaritás. Első hallásra kimondottan ígéretes a produkció, csak saját dalokat játszanak, ezen belül is a túlnyomó többség teljesen új, illetve szerepel még a repertoárban néhány Üllői Úti Fuck-szerzemény átértelmezett változata is. A csapat elég erős rajtot vett, már most több hónapra előre vannak lekötött koncertjeik, úgyhogy minden esély adott rá, hogy a hazai mezőny üde színfoltjává váljanak. (Két szám itt meghallgatható)
A Malacka és a Tahó „szalonnazenekar” is kapott egy félórás blokkot, aminek külön örültem, mivel már jó ideje az egyik legjobb hazai koncertzenekarnak tartom őket. A ska „vicces” vonalához tartozó csapat két énekesnővel áll fel (egyikük hegedül is), valódi lelke azonban Borovitz Tamás frontember, aki szintén énekel, emellett pedig konferáló-összekötő szövegeivel teremti meg a kellő alaphangot – annak fényében nem meglepő módon, hogy a stand-up műfajban is rendszeresen kipróbálja magát. Ezúttal – mivel a koncertet az interneten is közvetítették – nem mulasztotta el az alkalmat, hogy minden szám után külön köszöntse a világ összes pontjáról egyöntetűen őket követő közönséget, Malajziától Kambodzsán át egészen Hawaii-ig. A dalszövegek is hasonló szellemiséget képviselnek, vegyük csak a Tragédia a születésnapi zsúron, vagy a Gáz című klasszikusokat, a zenei körítésre pedig kifejezetten könnyű megmozdulni. Megtekintésük mindenki számára ajánlott.
A Bohemian Betyars is hasonló bulizenekarnak számít, azonban ők a lehetőségekhez képest még durvábban nyomják. A tagok életkorát tekintve is fiatal csapat alig két éve alakult, rajongótáboruk azonban mára messze túlmutat Miskolcon, ahonnan indultak. Stílusviláguk egészen komplex, talán a folk-punk áll legközelebb a valósághoz, illetve sokat elárul mottójuk: „when Sid Vicious starts playing the violin”. A hegedű a fentiek alapján adott, de a felállásnak akusztikus gitár és szaxofon is része, a műfaji kavalkádot tovább szélesítve. A hegedűs-frontember színes ruhája szintén stabil eleme az együttes semmivel össze nem téveszthető imidzsének. Ami a dalokat illeti, könnyen kitalálható, hogy nem hordoznak túl mély mondanivalót: nagy többségük a buli-pia-csajok hármas gondolatkör mentén forog, de jelen esetben pont erre van szükség. A csapat több tehetségkutatón ért már el sikereket, első nagylemezük február végére várható, innentől valószínűleg még többet hallunk majd róluk – ezen a blogon bizonyosan.
A Puszi zenekar a nagyjából másfél éve feloszlott Csókolom együttes nyomdokain alakult, tagsága is nagyrészt a régi maradt, egyedül Ujj Zsuzsi énekesnő hiányzik a sorból. A frontemberi teendőket a gitáron és basszusgitáron egyaránt játszó Tóth Zoltán „Spenót” látja el – ezt kifejezett örömmel fogadtam, mert már akkor is ő ragadta meg leginkább a figyelmemet, mikor a Csókolomot először láttam (még 2007-ben a Kispál előzenekaraként). A Puszi a szó klasszikus értelmében vett rétegzenét játszik, amit nevük is alátámaszt – hozzátenném, hogy megalakulásuk óta futottak már Zselé, illetve Álló Faszok Férfikar néven is. Ilyen háttérrel nyilván egy nagyon szűk körön belül mozoghatnak csak, de úgy tűnik, ez is maradéktalanul kielégíti az igényeiket. Mindenesetre érdemes meghallgatni őket (legközelebb február 18-án a Tűzraktérben), mert számos jó daluk akad – zeneileg mindenképp, de a szövegek sem annyira elrugaszkodottak, mint azt a fentiek alapján gondolni lehetne.
A csütörtöki nap zenei programját a Bardo együttes nyitotta, amely egy alkalmi formáció, élén a Kontroll Csoportból ismert Bárdos Deák Ágival. A tagok között megtalálható még Dudás Zsombor (Pluto, Specko Jedno, Vasárnapi Gyerekek) és Bujdosó János (Kistehén) is, a felállás legnagyobb érdekességét azonban a basszusgitár hiánya adja. Helyette basszustuba szerepel a hangszerek között, amelynek már a látványa is igencsak feltűnő, hangszíne pedig számos különleges zenei megoldásra ad lehetőséget. A repertoárban saját számok mellett több kortárs versfeldolgozás szerepel (Kemény István szövegei), illetve Balaton-dalok is állandó részei a koncertprogramnak. Ami pedig az énekesnőt illeti, nyilván elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ismert formájában beszélhetünk magyar undergroundról, és ez még akkor is igaz, ha én személy szerint képtelen vagyok kibékülni affektálós beszéd- és énekstílusával.
Még az est fő műsorszáma előtt újra fellépett a Kézi Chopin is, akiknek ez volt szám szerint a negyedik koncertjük 1995 óta. Nyilván kicsit visszás volt a helyzet, mivel egy alternatív esetben simán épülhetett volna rájuk az egész este, de ők annak ellenére is odatették magukat, hogy ezúttal mindössze 50 perces játékidő állt rendelkezésükre. A zenekarral korábban már foglalkoztam itt, messzemenőkig pozitív véleményem azóta sem változott: nagyon örülök visszatérésüknek, egyszerűen hiányzott az általuk képviselt irányvonal a hazai palettáról. Legát Tibor színpadi jelenléte pedig a legerősebbek között van az összes frontemberé közül, akihez valaha szerencsém volt – különösen az utánuk következő produkció fényében volt ez nyilvánvaló. (Interjú hamarosan.) 
A Balaton zenekar és Méhes Marietta koncertje volt kétségkívül a fesztivál legnagyobb attrakciója. Csütörtökre már annyival hamarabb elfogyott az összes jegy, hogy előtte két nappal beiktattak egy ráadásfellépést is, amely szintén telt hát előtt zajlott le. Az érdeklődés érthető: bár én is többször leírtam már ezen a blogon, hogy a retróhullám időszakát éljük, olyanra eddig nem nagyon akadt példa, hogy egy annak idején is kultikusnak számító, alig pár évig létező együttes térjen vissza negyedszázados kihagyás után. És a várakozások be is igazolódtak: ezen a két estén a Gödörben gyakorlatilag újjáéledtek a ’80-as évek. Számomra ez a koncert azért volt különösen megrázó élmény, mert sosem találkoztam eddig ennyire kézzel fogható ambivalenciával a közönség és a zenészek hozzáállását nézve. Adott egyik részről az ünneplő tömeg, akik óriási ovációval, nevének folyamatos skandálásával fogadják a színpadra lépő énekesnőt. Másik részről pedig ott van maga Méhes Marietta – sőt tulajdonképpen az egész zenekar –, akit mindez mintha a legkevésbé se érdekelne. Az egész koncert alatt egyetlen szót sem szólt, se egy köszönöm, se semmilyen egyéb mondat nem hagyta el a száját. Az embereket pedig mindez cseppet sem zavarta, ugyanúgy éljeneztek tovább.
Ez a viselkedés először nagyon bántott engem, úgy gondoltam, ekkora rajongás láttán legalább a minimális tiszteletet megadhatnák cserébe. Aztán mások véleményét is meghallgatva körvonalazódott, hogy itt valami egész másról van szó. Méhes Marietta maga a megtestesült antisztár, aki tulajdonképpen önmagát hazudtolná meg azzal, ha hosszú monológokat adna elő a számok között, sőt akkor is, ha akár csak megköszönné a tapsot. Neki az volt a dolga, hogy idejöjjön és elénekelje a dalokat – ezt pedig meg is tette, még ha gyakran papírból olvasva is. Felesleges az előadás művészi értékéről beszélni – vannak olyan esetek (lásd például korábbról ezt is), ahol egyszerűen nem érvényes a megszokott jó-rossz koordinátarendszer. Igen, az ének és a zenei alap is számos sebből vérzett, de pontosan ilyen volt annak idején is – aki eljött, így pontosan azt kapta, amire számított. Meglepően sok volt egyébként a fiatal, de legalább ugyanekkora számban képviseltette magát a csillogó tekintetű 50-es generáció, akik nyilván lázadó fiatalságukat élték újra ebben a másfél órában. Külön emelte a nosztalgia-érzést, hogy Marietta mellett a szintén régóta külföldön élő Lukin Gábort és Vető Jánost is sikerült megnyerni a koncertre, sőt még Menyhárt Jenő is beszállt néhány dalba. Az este tehát tökéletesen sikerült, már csak arra kell vigyázni, nehogy véletlenül beinduljon valamelyik szervező fantáziája a nagy siker láttán, mert ha a következő pár évben újabb alkalmakra is sor kerülne, azzal épp az egész leglényege veszne el, és szinte biztos vagyok benne, hogy jóval kevesebben lennének rá kíváncsiak.
Első születésnapját ünnepelte a pénteki napon az Intim Torna Illegál: itt és ekkor mutatkoztak be a közönségnek egy évvel ezelőtt. Többször leírtam már velük kapcsolatban, sőt ők maguk is elmondták, hogy ilyen óriási tempót kevés csapatnak sikerült diktálnia önmaga számára. Ez a négy ember – kiegészülve a hozzájuk tökéletesen illő, állandó vendég Bartal Gáborral – gyakorlatilag egy országos ismertségű brand-et hozott létre az eltelt 12 hónapban. Tulajdonképpen a semmiből, mert bár előző zenekaruknak köszönhetően rendelkeztek némi alappal, de összességében így is nulláról kellett mindent újrakezdeniük. Utólag visszatekintve ki lehet jelenteni: sikerrel jártak. Rajongótáboruk mára több ezer főt számlál, legalább egy-két szerzeményüket még többen ismerik, nevükre pedig még az is felfigyel, aki egyébként nem érdeklődne az ilyesmi iránt. A mostani alkalom különlegességét tovább emelte az, hogy a különböző okokból hónapok óta késésben lévő első nagylemezt is először lehetett megvásárolni – úgy gondolom, a lehetőségekhez képest a legjobban sült el ez a dolog: ha már nem jelenhetett meg időben az album, az első születésnapnál jobb alkalom nehezen adódhatott volna a kihozására.
A Cirkusz névre keresztelt koronghoz kapcsolódóan a zenekar egész színpadi megjelenése alapvető átalakuláson ment keresztül: a színes fellépőruhák, a két oldalra felállított paraván, illetve az egyéb kellékek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a produkció mindenkiben mély nyomot hagyjon. Mellesleg azután, hogy a lemezre a koncertek jó ideje berögzült sorrendjében kerültek fel a dalok, most átvariálták az egészet – talán ezzel is jelezve, hogy egy fejezet lezárult, és új korszak vette kezdetét. Hogy ez milyen fejleményeket hoz majd, azt egyelőre csak sejteni lehet – mindenesetre az eddigiek alapján nem nehéz megjósolni, hogy a felszálló ág tovább folytatódik majd.
(Balaton+Marietta fotók: Martin Wanda, további saját képeim itt.)
