A minden év januárjában esedékes Világveleje Fesztivál testvérrendezvényeként a tavasz egyik első hétvégéjén a hátizsákos turistáknak kedveznek a Gödörben. Az amúgy már régebbi múltra visszatekintő akció lényege, hogy a budapesti ifjúsági szállások bejelentkezett vendégei ezen a két napon jelképes 5 forintért bemehetnek a különben kifejezetten borsos árú programokra. Ehhez azért hozzátartozik, hogy kizárólag magyar zenekarok lépnek fel, akik egy átlagos külföldit valószínűleg nem annyira vonzanak – néhány japánt láttam a helyszínen, de ők is inkább csak lézengtek. A szándék mindenesetre értékelendő, a hazai látogatók számára pedig a felhozatal is kifejezetten impozáns. Én a második napon vettem részt, főleg Kispál András új formációja után érdeklődve, de a többi szereplőről is olvashattok néhány sort az alábbiakban.
Mivel aznap estére esett a Föld órája akció, még a koncertek kezdete előtt az Erzsébet tér is sötétségbe borult – ha nem is egy órára, de bő 10 percre lekapcsoltak minden mesterséges fényforrást kint és bent egyaránt. Ezalatt stílszerűen a Willany Leó improvizációs táncszínház társulata adott elő egy rövid performanszot, fáklyás táncosok és akusztikus hangszereken játszó zenészek közreműködésével. Miután ennek vége lett, a Kelet-Nyugat zenekar színpadra lépésével hivatalosan is megkezdődött a program. Ők tulajdonképpen a Gödör házi zenekarának mondhatóak: koncertjeik túlnyomó többségére itt kerül sor, ami annak fényében nem is meglepő, hogy a frontember Sepsik Bence a hely egyik szervezője. Az együttes tipikus alternatív rockot játszik, amit valószínűleg sokan pejoratív fogalomként tartanak számon, de ez legyen az ő bajuk. Nyilván számos előképet fel lehet fedezni zenéjükben a műfaj nagyjai közül, a dalok viszont ettől függetlenül pörgősek és táncolhatóak, bár az énekhang lehetne egy fokkal kellemesebb. A tagok ellenben kellően energikusak, a koncert végére pedig a közönség létszáma is egészen megszaporodott – igaz, a szinte minden szám után elismételt „gyertek már előre, annyi hely van itt a színpad előtt” felszólításnak nem nagyon akartak eleget tenni.
Másodikként következett a Marlboro Man együttes, akik tulajdonképpen a „szabadidőzenekar” kifejezés iskolapéldái. Adott egy váltakozó létszámú, 5 és 8 között mozgó – ki mikor ér rá – tagság, mindenki minimum 2-3 másik formációban is részt vesz, azonban ennek ellenére látszik rajtuk, hogy erre a bandára is ugyanolyan lelkesedéssel tekintenek. A csapaton belüli szerepek szinte teljesen képlékenyek: különböző gitárokon négyen, a dobok mögött és énekesként pedig hárman csillogtatják meg tudásukat, gyakran számonkénti rotációban. A tagok egymást nagylelkűen „az ócsai Jimi Hendrix”, „a harmadik évezred Radics Bélája” illetve hasonló jelzőkkel illetik, és a többi megnyilvánulásuk is színtiszta bohóckodás. A Sör című dalnak például mintha az lenne az egyetlen értelme, hogy ennek kapcsán jó hangosan, többször nyomatékosítva elismételhetik, hogy igen, a SÖR már elhangzott – mellesleg hatan vagyunk itt a színpadon. Mi az, még senki nem jön a pult felől? A repertoárból kiemelném továbbá a Büdös embert, a Gerdesits Faszi által remekül prezentált Mocskos trógert, illetve a Varga Livius pantomimjével felturbózott, seggmutatással megkoronázott Cilumilut. Annyi bizonyos, hogy a Marlboro Man koncertek eseményszámba mennek.
Az este első számú attrakcióját – bár a fő fellépők nem ők voltak – kétségkívül a Velőrózsák zenekar bemutatkozó koncertje jelentette. Bevallom, voltak bennem kételyek azzal kapcsolatban, hogyan sül majd el a hosszas halogatás után bejelentett premier. Emlékezetes, hogy az első tervek még 2010. szeptemberi debütálásról szóltak, majd ez tolódott novemberre, végül pedig az idei év tavaszára. Ehhez jöttek a frontemberi pozíció betöltésével összefüggő gondok: a poszton legalább hárman megfordultak, az utolsó váltásra ráadásul alig pár hete került sor, miközben már néhány demófelvételt is közzétettek az előző énekessel. Eléggé kapkodás-jellege volt tehát a dolognak, de más együttes is alakított már rövid idő alatt nagyot, tehát azért volt okom reménykedni.
Utólag mondhatom, hogy joggal: Pavlicsek László személyében valószínűleg a lehető legalkalmasabb egyéniséget találták meg. Egyrészt rendelkezik kellő motivációval, így képes arra, hogy az alkotói közösségen alapuló csapat motorja legyen. Emellett szövegeket is ír, ami mindenképp jobb annál, mintha kizárólag a zenekaron kívülről jövő ötletekkel dolgoznának. A közönséggel való kapcsolattartás is rendben van, minden szám után elhangzott valami érdekes adalék – bár olykor kissé betanultnak tűntek, de első alkalommal ez még bőven belefér. Egy kivétel azért akadt: amikor a tömegnek szegezte a kérdést, hogy „Utánunk a Vad Fruttik jönnek, szeretitek őket? Bevallom, én most hallottam róluk először”, az ebben a környezetben (lásd kicsit lentebb) meglehetősen szerencsétlen lépés volt – az első mondatot hangos éljenzés, a másodikat viszont füttyszóval kísért értetlenkedő hangzavar követte. Azonban pozitív oldala is van annak, hogy Pavlicsek az MR2-vonaltól teljesen különböző közegből érkezett: elősegítheti a tiszta lappal való indulást, ami a zenekar tagjai számára a lehető legfontosabb. Kispál András talán rezignáltabban is veszi ezt a kérdést a kelleténél: a Borz, 23 év, illetve hasonló kifejezésekre szövegkörnyezettől függetlenül szinte úgy reagál, mintha támadás lenne. Nyilván a legtöbben ezt kérdezik tőle, ami egy idő után szörnyen idegesítő lehet, de nem kell belőle akkora ügyet csinálni – ha a Velőrózsák teljesítménye beváltja a hozzá fűzött reményeket, előbb-utóbb úgyis elhomályosítja majd a múltat.
A koncerten 9 szám hangzott el, első hallásra nekem kivétel nélkül tetszettek, a közönség reakciói pedig ugyancsak pozitívak voltak. Zeneileg természetesen nagy szerepe van a gitárnak, de a beharangozott elektronikus effektek is egész sokat adnak hozzá az összképhez – sehol sem tolakodóak, épp a kellő mértékben színesítik a beat-es hangzást. Az értük felelős Lórisz Csaba mellesleg végig szerényen megbújt a dobok mellett, úgyhogy a hátsó sorokból látni se lehetett. Ami pedig a szövegeket illeti: Lovasi szerzeményeihez hasonlítani őket persze teljesen felesleges, de annak ellenére, hogy több forrásból származnak, egészen egységes képet mutatnak. A legmeglepőbb fordulatokkal a Feleségdalban találkozhatunk, itt olyan sorok jönnek elő, mint például „A szerelmünk omlós rántott sajt / Az te szíved angolul your heart / Az én szívem németül mein Herz / Úgy van benne, mint Britanniában Wales”. Mindent egybevéve ígéretes bemutatkozás volt ez, ilyenkor szokás mondani, hogy „ebből még bármi lehet”. A következő fellépés három hét múlva esedékes, akkorra még néhány új dal és demófelvétel várható.
A Vad Fruttik koncertjére már egészségtelenül nagy számú ember jött össze, és ezen belül is szembeötlően nagy volt a sikítozós tinilányok aránya – a cikkeimet rendszeresen olvasók tudhatják, hogy nálam ez a tény mindig jelentős taszító erővel bír. A Veszprém megyei csapat értékelésével komoly gondban vagyok, ugyanis az a helyzet, hogy az utóbbi időben szinte kizárólag pozitív kritikákat látok róluk, én mégse bírok megbarátkozni velük. Talán bennem van a hiba, de azért leírom a véleményemet: úgy veszem észre, hogy ők is afféle „boroskóla-zenekarrá” – lásd pl. Junkies – váltak (sőt ha jobban belegondolok, mindig is azok voltak), akikkel nemigen lehet együtt öregedni. Annál inkább igaz ez, mert van is egy ilyen című számuk, többek között „A térdemen ül, a melle a kezembe simul / Ha a gatyámba élvezek, hogy mondom latinul?” sorokkal.
Persze csúsztatás lenne azt állítani, hogy nincsenek ennél mélyebb értelmű szövegek, zeneileg pedig legutóbbi lemezük már teljesen egységes képet mutat, lezárva az első két album útkeresését. Likó Marcell karakteres frontember erős színpadi jelenléttel, és az imént említett célközönséggel is jól megtalálja a hangot. Azonban bármennyire is érzékelhető a fejlődés, nem érzem úgy, hogy mindez megérdemelten vezethetne ennél feljebb. Olyan véleményt is olvastam, hogy a Vad Fruttik népszerűsége rövidtávon a Quimby-ével vetekszik majd – szerintem össze se lehet hasonlítani a két zenekart. Nem akarom tovább feszegetni a témát, mert nem tartom magamat nagy megmondónak, és ahogy egy kommentelő megfogalmazta, „attól hogy valami nem tetszik, még lehet jó”. Maradjunk annyiban, hogy – egy gyenge szójátékot idézve – én nem likózom a zenekart, de nagyon sokan igen. Végső soron pedig minden a közönségen múlik.
(További képek itt.)
