Eltelt egy év és januárt írunk megint, amiből az következik, hogy újra – immár tizenharmadik alkalommal – eljött a hagyományosan a Gödör Klub nevével fémjelzett évindító fesztivál ideje. Az idei esemény azonban több szempontból is különbözött az eddigiektől: egyrészt most először bevontak egy külső helyszínt is a programba – a megszokott négynapos idősáv előtti szombaton a Syma csarnokban tartottak afféle bemelegítést, olyan zenekarok közreműködésével, akikről gondolni lehetett, hogy így együtt nagyobb tömeget is megmozgatnak. A másik különbség, amely rányomta a bélyegét a hétvégére, egy jóval lehangolóbb adalék volt: a mindössze néhány nappal ezelőtt meghozott döntés értelmében a Gödörnek február 1-jével költöznie kell az Erzsébet térről, így a hagyományosan erős felhozatalú fesztiválra egyben a hely búcsúbulijaként is lehetett tekinteni.
Kezdjük a nulladik nappal, melynek kapcsán minden szimpátiám ellenére némi negatív kritikát kell megfogalmaznom. Az volt a helyzet ugyanis, hogy a bő egy hónapja intenzíven hirdetett Syma-beli buli ellenére a Gödörbe is hirdettek meg programokat. Ez önmagában még nem lett volna baj, ha például táncházat, vagy más olyan jellegű fellépőt iktatnak be aznapra, melynek közönsége nem, vagy csak minimálisan metszi a külső helyszínét. Sajnos azonban nem így történt: Colombre Band és Kistehén koncert volt, akik közül előbbit sajnáltam igazán, hiszen hónapok óta nem láttam őket, pedig azóta felállásuk is megváltozott. Az elejére azért odamentem, de alig negyedórát tudtam maradni és a szombat estéhez képest minimális nézőszám is azt támasztotta alá, hogy minden szempontból megérte volna ezt a programot máskor megrendezni. Kitérő vége. 
A Syma csarnok első fellépője az Intim Torna Illegál volt (összeesküvés-elméletek rajongóinak ajánlom az összecsengést a fentebb említett Gödör-programmal), második születésnapi bulijukat tartották tetemes közönség előtt (igaz, teltház nem volt, de a Gödör befogadóképességét így is bőven meghaladta a nézőszám). Többször leírtam már, utoljára alig egy hónapja, mekkora teljesítmény áll a csapat mögött megalakulásuk óta, úgyhogy ezúttal nem ismétlem magam – legyen elég annyi, hogy ez a koncert ismét alátámasztotta azt, amit eddig is lehetett tudni. Valamit azonban mindenképp ki kell emelni, mert nem mindennapi teljesítményről van szó: a zenekar kevesebb mint 20 órával (!) a koncert előtt még Hollandiában játszott, az Eurosonic fesztivál népes közönsége – köztük számos producer és koncertszervező – előtt. Alig néhány óra alvást követően már indultak is haza, a reptérről pedig egyenesen a Symába vezetett az útjuk. Ennek ellenére teljesen korrekt bulit nyomtak le ott is, bár nyilván érződött rajtuk a fáradtság, de azt hiszem, a körülményeket figyelembe véve semmi szemrehányás nem érheti őket emiatt.
A Symában volt még Irie Maffia, Carbonfools és Brains is, a következő hét csütörtökétől pedig a Gödörben folytatódtak a programok. Elsőként a Sajnos Batár – illetve saját szavaikkal élve sajtos banán – zenekar lépett színpadra, akik szentendrei bázisukról támadják be immár jó ideje rendszeresen a fővárosi underground klubéletet. Figyelemre méltóan nagy sikerrel: ahhoz képest, hogy ők kezdték az estét, teljesen megtelt a klubszínpad előtti terület és a közönség visszajelzéseiből (bekiabálások, szinte minden dalszöveg éneklése) jól látszott, hogy a csapat rendkívül erős rajongótábort tudhat magáénak. A koncert intenzitásáról amúgy az is sokat elárul, hogy a szólógitárosnak bő húsz percen belül két húrszakadást sikerült abszolválnia.
Müller Péter Sziámi és az Első Osztályú Vidéki Srácok következtek ezután, vendégszereplőként Takáts Eszterrel kiegészülve. A kissé nyakatekert név ellenére a zenekar többségében klasszikus Sziámi-dalokat játszik, mivel utóbbi együttes a gitáros-zeneszerző Gasner János 2009-es halálával beszüntette működését. A Sziámiról mindenféle véleményt hallottam már, van aki szerint zseniális, mások egyenesen a falra másznak tőle. Én az előbbi körbe tartozom: Müller Péter a magyar underground egyik legnagyobb hatású szereplőjének tartom, aki egyaránt kimagaslik a hazai mezőnyből szövegíróként és színpadi előadóként. Sajnálom, hogy életkorom folytán lemaradtam a ’80-as évekről, amikor ez a fajta ellenkultúra a fénykorát élte, de örülök annak, hogy legalább az ehhez hasonló múltidéző zenekaroknak köszönhetően képet kaphatok róla, milyen lehetett.
A Balaton zenekar zárta az estét, akik a kezdetektől havi szintű fellépői a helynek. Víg Mihály csapatát az teszi leginkább szerethetővé, hogy gyakorlatilag az underground műfaj leglényegét képviselik: promóciójuk abszolút nulla, szinte sehol máshol nem játszanak (kivéve az R33-at és néhány ritka egyéb alkalmat) és online jelenlétük is minimális, ennek ellenére mindig vannak a koncertjeiken – nem nagyon sokan, de pont korrekt számban. Ennek a zenének a megítélésénél nem játszanak a szokásos kritikusi szempontok: teljesen mindegy, hogy Víg Mihály nem az a kimondott aranytorkú énekes (és akkor még szépen fogalmaztam), hogy színpadi megjelenését tekintve az antisztárság mintaképe, illetve hogy a dalok zeneileg sem a legkidolgozottabbak. Mindez nem számít, mert a hangsúly a szellemiségen van, amely a ’80-as évek eleje óta változatlan és ma is maximálisan működőképes. Bízzunk benne, hogy a Gödör jövője körüli mostani bizonytalanságot is túléli majd.
Pénteken a Fluor Tomival kiegészült Indigó Utca volt az első fellépő, majd a hiperkarma következett, akik személyében egy újabb „őshonos” zenekar búcsúzott a helytől. Talán ez is volt az oka annak, hogy Robi láthatóan nem egészen volt józan állapotban – melynek folyományaként egészen egyedi mozgáskultúrát mutatott be –, de nagyobb hibákat szerencsére nem vétett, sőt az elmúlt időszakban megszokotthoz képest a számok között is többet beszélt, ami mindenképp pozitívum. Figyelembe méltó volt még, hogy vélhetően a minden mindegy elv szellemében a csapat egyik tagja sem zavartatta magát a füstmentességi szabálytól, egyik cigarettát szívták el a színpadon a másik után. Végül a Colorstar következett, akik a Korai Öröm és a Másfél által is képviselt elszállós-pszichedelikus stílusban utaznak, jó kontrasztot adva Bérczesiék szövegközpontú dalaihoz képest.
Szombaton a Pál Utcai Fiúk szokásosan remek koncertje mellett egy manapság ritkán látható produkció, Hobo és Bandája volt a program, a fesztivál esszencia-jellegének újabb bizonyítékaként - bár nem teljesen úgy, ahogy előzetesen számítottam rá. Mint ismert, a Hobo Blues Band tavaly februárban befejezte működését, Földes László azonban ennek ellenére sem hagyott fel a zenéléssel: új együttest toborozva bizonyította, hogy 66 évesen közel sem érzi még szükségét a nyugdíjba vonulásnak. Érdekes azonban, hogy a felállás ezúttal különbözött a megszokottól: Hobo és Nemes Zoltán billentyűs (Jambalaya, A Kutya Vacsorája) mellett Póka Egon és két tanítványa alkották a zenekart, és a repertoár is szokatlan elvek mentén lett összeállítva: bár Hobo az utóbbi időben leginkább Circus Hungaricus című szólólemezének anyagát játszotta koncertjein, erről ezúttal semmi sem került terítékre. 
Volt ellenben számos feldolgozás (illetve félfeldolgozás, hiszen az eredeti szövegek helyett minden esetben Hobo magyar nyelvű szövegeit hallhattuk), a Doorstól kezdve Rolling Stones-on és Kex-en át egészen Tom Waits-ig terjedt a skála, természete. A műsor másik felét klasszikus HBB-dalok alkották, a hivatalos feloszlás fényében kissé meglepő módon, pláne hogy a Sportarénában is játszó Póka is a színpadon volt. Elhangzott például a Gazember, Rohadt Rock and Roll és a Mindenki sztár, az utolsó blokkban pedig olyan slágerek is előkerültek, mint a Mesél az erdő, a Hajtók dala, illetve a Közép-európai Hobo Blues II, a közönség látható lelkesedésére. Az egész koncert kereken kétórás volt, a fesztivál leghosszabbjává téve ezzel a produkciót, és bár a számlista összeállítását, illetve a felállás megváltozását nem teljesen értettem - Hobo ráadásul utalt rá, hogy ez a jövőben is bármikor megtörténhet - mindent egybevéve ütős bulit kapott a jórészt idősebbekből álló közönség.
„Jövőre ugyanitt!” – állhatna egy hasonló, évi rendszerességgel megrendezett fesztivál beszámolójának végén, de jelen esetben sajnos nem ez a helyzet. Annyi biztos, hogy a Zöld Pardon, a Tűzraktér, illetve még több másik szórakozóhely mellett a Gödörnél sem adtak kielégítő magyarázatot arra, miért kellett bolygatni a láthatóan sikeres és sokak által szeretett klubot, leginkább a "mert csak" elve érvényesült. A korrektség jegyében jegyezzük meg, hogy az új szervezői csapat is bőven rendelkezik referenciákkal, ezért nem vagyok annak a híve, hogy alapból negatívan álljunk hozzájuk, de annyi mindenképp biztos, hogy február 1-től számos dolog meg fog változni az Erzsébet téren. Az pedig, hogy járhatunk-e még valamikor a Gödörbe és ha igen, akkor pontosan hová, egyelőre szintén nyitott kérdés. Egyedül annyit remélek, hogy a VilágVeleje nem válik a 2012-re megjósolt világvége áldozatává.
(ITI #1 fotó: fesztblog.hu, csütörtöki fotók: DC-1)
Petíció a Gödör Klubért aláírható ezen a címen!
