A 2012-es év az ötödik Fishing on Orfűt hozta magával, én pedig harmadik alkalommal vettem részt a sokak által legjobbnak tartott hazai fesztiválon. Tény ami tény: Orfű hangulata valóban különbözik minden vetélytársától, nincs meg a Szigeten vagy a Volton gyakran jellemző túlzsúfoltság érzése, és szponzorok reklámtábláiba sem botlik lépten-nyomon az ember. Legalább ennyire szerethető az off (tehát nem zenei) programok rendkívül széles választéka, a pillanatok alatt betelt fröccs- és sörtúráktól kezdve a biciklibérlésen át a bejárattól alig pár méterre található aquaparkig. Persze mindezekről ezúttal sem tudok teljes képet adni, de azért próbáltam minél több programpontot besűríteni a három napba – ennek esszenciája következik itt alább.
Idén hála az égnek (szó szerint) elmaradt a két éve hagyományos csütörtök éjjeli vihar. Nem is nagyon értettem, hiszen – mint életemért aggódó családtagjaimtól rögtön megtudtam – Budapesten ezúttal is komoly felhőszakadás volt. Pécs környékére azonban szerencsére nem ért el, még csak le sem hűlt a hőmérséklet, remek idő volt végig a hétvége során. További pozitív fejlemény, hogy idén először Orfűn is bevezették az egyre inkább terjedőfélben lévő repoharas rendszert. Azonban egyelőre csak eléggé korlátozott módon, ugyanis kizárólag a csapolt sört adták ebben, minden más esetben maradt az eldobható műanyag, ami az utolsó napra - sőt talán már előbb is - elképesztő mennyiségű szemetet eredményezett a kemping egész területén. Főleg vasárnap reggel volt lehangoló látni a lebontott sátrak helyén, illetve szerte az út mentén is tornyosuló hulladékmennyiséget. Ami persze nem csak a pultoknál kapható poharakból és tányérokból állt, de jelentős részben tartalmazta azokat is. Tehát a konklúzió az, hogy egyrészt dicséret illeti a szervezőket a környezettudatos szemlélet meghonosításáért, másrészt viszont ennél sokkal többre lenne szükség ahhoz, hogy látható eredménnyel járjon a célkitűzés. Remélhetőleg jövőre ezen a téren is továbblépnek majd.
Egyik kedvenc megállapításom Orfűvel kapcsolatban – amit már a tavalyi és tavalyelőtti cikkemben is kiemeltem –, vagyis hogy a fesztivál jellegéből adódóan különösen sok zenész érintett több formációban, idén is alapvető jellemző volt. A csúcstartói cím (ha jól számoltam) már-már hagyományosan Gerdesits Faszinak jár, aki épp nemrég nyilatkozta egy interjúban, hogy hiába játszik összesen 5 zenekarban, mindez egyáltalán nem jelent megerőltetést neki, hiszen csak a Quimby koncertezik rendszeresen, a többiek esetében évi 4-5 alkalomról van szó. Nos, a FOO viszont pont az egyik tömbösített alkalmat jelenti ebből a négy-ötből, így a szakállas dobost a Quimby mellett az Üllői Úti Fuck, Szilárd, A Kutya vacsorája és a Marlboro Man koncertjén is láthatta a közönség. Utána holtversenyben Varga Laca (Pál Utcai Fiúk, Ripoff Raskolnikov, A Kutya vacsorája, Frenk) és Nagy Dávid (Óriás, Soerii & Poolek, Ripoff Raskolnikov, Quimby) következik, bár utóbbinak ezúttal nem kellett a tavalyihoz hasonló rekordkört futnia, amikor is egy alkalommal nagyjából 5 perce volt két jelenése között.
A csütörtök estét a Magashegyi Underground koncertjével indítottam. Velük néhány nem túl szimpatikus módon lerendezett tagcsere miatt az utóbbi időben nemigen foglalkoztam itt – mindenesetre azóta az egykori Kaukazus-utódzenekar besorolást levetkőzve saját jogon is befutottak, az összes fontosabb fesztiválon ott vannak, legtöbbször nagyszínpadon, tömegek előtt. Azt mindenképp meg kell hagyni, hogy Tariska Szabolcs szövegeinek és Bocskor Bíborka magával ragadó színpadi jelenlétének köszönhetően valóban egyéni színfoltot képviselnek a hazai palettán. Mivel pedig dobosuk, Toldi Miklós az utóbbi időben egyre inkább szereti megcsillogtatni gitártudását is, az idei nyári szezonra felkérték beugrónak Gálos Ádámot, aki nagyjából 6-7 számban ült be a dobok mögé. Miklós ezalatt gitárral a nyakában az egész színpadot bemozogta összetéveszthetetlen mozgáskultúrával, láthatólag roppant mód élvezve, hogy előtérben lehet. Ha már itt tartunk, figyelemre méltó jellemzője ennek a zenekarnak, hogy a többi tag is minimum két hangszeren játszik a koncerteken: Szepesi Mátyás a gitárját néha Fűrész Gábor basszusgitárjára cseréli, mialatt ő mandolint vesz a nyakába, Fodor Máriusz kezében pedig olykor harmonika is felbukkan. Sőt, még Bíborka mellett is állt egy miniatűr szintetizátor.
Három brit zenekar koncertjébe néztem bele ezután, elsőként a headliner posztot megkapó Modestep volt soron. Némi rockkal kombinált dubstep stílusuk eléggé kilógott a megszokott alter-underground irányvonalból, kicsit furcsállottam is, miért hívták meg őket, bár ha azt vesszük, az utánuk fellépő Brains is hasonló műfajban utazik, a kettő együtt pedig bevonzhatott egy olyan új célcsoportot a fesztiválra, akik amúgy nem igazán érdeklődhettek a FOO iránt. A Modestep amúgy saját körein belül tényleg híres lehet, legalábbis ha azt vesszük, mekkora sikítással és tombolással fogadtak az első sorokban állók szinte minden számot már a legelső taktusok felhangzásakor. Utána jött a másik nagyszínpadon a Chew Lips, akik szintén elektronikus alapokon nyugvó, de jóval populárisabb dalokat játszottak, női énekkel megtámogatva. A TimeOUT Pécs sátorban nagyjából ezzel egyidőben pedig a Maybeshewill lépett fel, zeneileg nekem ők jöttek be a legjobban, csak kár, hogy minden daluk instrumentális volt. Összességében érdekes elemei voltak a programnak ezek a külföldi zenekarok, ás bár abban nem vagyok biztos, jó ötlet lenne-e tovább növelni arányukat a hazai nevekhez képest, egyet-egyet mindenképp megérhet meghívni, már csak hírértékük miatt is.
A Soerii & Poolek koncertje tavaly is az első estén volt esedékes, ám akkor szabadtéren kaptak helyet, fellépésük így a már említett vihar áldozatául esett. Talán ezért kerültek most sátorba, mindenesetre ezúttal semmilyen akadály nem állt az elmebeteg társaság bulijának útjába. A Soerii & Poolek-ben azt bírom, hogy bár zenéjük egészen élvezhetetlen (józanul legalábbis mindenképp), mindezt olyat fizikai és verbális körítéssel tálalják, amit itthon kevesen mernének felvállalni. Az abszintot osztogató rendőrruhás törpe, a közönség közé dobált felfújható bunkósbotok, a csirke, a táncoslányok és az egyéb agyament karakterek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a hivatalosan duóként működő csapat teljes zenekaros fellépései eseményszámba menjenek – főleg, hogy nincs is belőlük olyan sok. Egyszóval tény, hogy Soerii & Poolek lemezt soha az életben nem tennék fel otthon, viszont élőben, az említett showelemek kíséretében, megfelelően hajnali időpontban és persze megfelelően részeg állapotban roppant jó szórakozást nyújtanak.
Másnap egy párórás pécsi látogatást követően a Drastik Putto volt az első programpont. Mihalik Ábel Kiscsillag-dobos saját zenekara történetének harmadik koncertjét adta a fesztiválon, nagyjából egy hónappal az Akvárium klubban tartott lemezbemutató után. Bár billentyűsük ezúttal távol volt (Csókás Zsolt helyettesítette gitáron), így is egészen lendületes produkciót hoztak össze, remek volt a hangosítás is és a délután 4 órai időpont ellenére a végére egész sokan lettek a sátorban. A formáció Bosszúból Galamb című bemutatkozó albumát ajánlom mindenki figyelmébe, szürreális szövegei mellett a jazzt, funkot, illetve pop-rockot egyaránt felvonultató zenei megoldások is kimondottan szerethetővé teszik. Ezen a linken az egész meghallgatható, nemrég készült interjúm Ábellel pedig itt.
Orfű idei legnagyobb dobását talán nem is a szokásosnál több külföldi név, hanem az Isten Háta Mögött koncertje jelentette, lévén nekik jelen állás szerint ez az egyetlen fellépésük idén (tavaly szeptemberben vonultak határozatlan idejű szabadságra). Ebből kifolyólag elég szép tömeg gyűlt össze az Uránia nagyszínpad előtt, simán el tudom képzelni, hogy többen csak emiatt látogattak el a fesztiválra. És a koncert jó is volt, bár én személy szerint eltúlzottnak tartom azokat a véleményeket, amelyek kultzenekarként, sőt egyenesen a 2000-es évek legfontosabb metálegyütteseként tartják számon az IHM-et (jajj, miért jut erről mindig az Irigy Hónaljmirigy eszembe?), de ettől még valóban színvonalasak a dalaik, a zenei körítés passzol a szürreális szövegekhez. Pálinkás Tamás frontember pedig megfelelően excentrikus és lázadó természetű például ahhoz, hogy Tej néven létrehozzon egy stílusában teljesen eltérő, tulajdonképp diszkóelektró – saját szavaival élve "seggrázós" – formációt, aminek másnapi fellépésén simán összetört egy gitárt a színpadon.
A kezdettől fogva nagy sikerrel futó fröccstúrák mellett (amelyekből már összesen négy csoport indult, egyenként 60-60 résztvevővel) idén újdonságként két sörtúrát is meghirdettek, amely tulajdonképpen egy gyalogtúra volt a 10-12 kilométerre található magyarhertelendi sörfőzdébe. A szombati csoportot Dorogi Péter kísérte, persze végig gitárral a nyakában, így az Intim Torna Illegál szinte teljes repertoárján túl számos Tankcsapda, Nirvana és egyéb szerzeménnyel is megismerkedhetett a környező erdő és legelők érdeklődő állatvilága, lásd a mellékelt illusztrációt. A beiktatott pihenők ellenére mindazonáltal nem volt a legkönnyebben teljesíthető az útvonal – több emelkedő és szűk erdei ösvény is akadt benne –, de a kísérőautóból rendszeresen kiosztott sörök legalább oldották némileg a hangulatot. A végállomásra megérkezve aztán újabb csapolás, illetve zsíroskenyér várta a résztvevőket, majd pedig rövid körbevezetés a sörfőzdében. Összességében megérte a részvétel, újabb érdekes színfoltját fedezhettük fel a fesztivál amúgy is széles off programjainak.
Bár a Velőrózsák zenekar Kispál András révén mondhatni alanyi jogon résztvevője a fesztiválnak, szó sincs arról, hogy egyébként ne lenne keresnivalójuk a programban. Koncertjükre most is egész szépen megtelt a TimeOUT Pécs sátor, valahogy azonban mégis úgy érzem, mintha nem tudnának egyről a kettőre jutni. Tavaly novemberben megjelent bemutatkozó lemezük kétségkívül szép teljesítmény alig fél évvel első fellépésük után, ám nem követte konkrét koncepció, néhány klubszereplést kivéve turnét sem szerveztek köré. A helyzet azóta sem változott: a csapat gyakorlatilag alig koncertezik és más téren sem igen mutat aktivitást (leszámítva mondjuk azt, hogy dobosuk után nemrég basszusgitárosukat is lecserélték). Potenciál pedig lenne bennük, hiszen például a közönség több szám szövegét fújta kívülről, tehát biztosan nem csak spontán betévedt érdeklődők álltak a nézőtéren. Én mindenesetre szurkolok nekik, hiszen az egyik legkarakteresebb hazai gitárost tagjai között tudó együttesnek még akkor is kijárna a nagyobb elismerés, ha semmi más pozitívumot nem tudna felmutatni – úgy viszont pláne, hogy dalainak többsége még kimondottan jó is, már ha nem keresünk bennük erőltetett párhuzamokat.
Szabó Balázs Bandájának egyik első fesztiválfellépése volt az orfűi azóta, hogy a januári szétválást követően teljesen megváltozott felállással tértek vissza. Bár a tiszta lappal kezdés rosszul is elsülhetett volna, az új tagságot szerencsére egytől egyig profi zenészek alkotják, így érdekes módon annak ellenére sem volt hiányérzetem, hogy az előző csapatot tucatnyinál is több alkalommal láttam élőben. Ami a hangzásbeli változást illeti, a repertoár nagy része át lett hangszerelve, de a legjobban talán a brácsa csellóra cserélése nyomta rá a bélyegét a megszólalásra: Ölveti Mátyás hangszere számos dalban játszik szólószerepet, a közönségkedvenc Bájoló új verzióját például alapjaiban határozza meg. A koncerten végig remek hangulat uralkodott, a közönség lelkesedése ránézésre semmivel sem volt kisebb az egykorinál, szinte érezhető volt, ahogy sugárzik a szeretetük a színpad felé, ami láthatólag nagy erőt és motivációt adott a zenészeknek. A legjobban talán Balázs lehetett hálás ezért, hiszen épp a közelmúltban adta fel színházi munkáját és kötelezte el magát az eddiginél is jobban a zenészhivatás mellett. Nos, ha maradnak az ehhez hasonló visszajelzések, szerintem nem fogja megbánni.
Az utolsó fellépő posztja vasárnap hajnalban ismét A Kutya vacsorájának jutott, ahogy az időponthoz illő józansági fokú Varga Livius elmondta, "Isten, a sors, a jószerencse és Lovasi András személyes kegyelméből". Nagyjából ehhez hasonló komolyság mellett zajlott az egész buli, melynek középpontjában teljesen indokolatlan módon a Táncolj még című Szűcs Judith-klasszikus állt: refrénje a lehető legváratlanabb pillanatokban csendült fel a számok közötti átkötés részeként. A közönség láthatólag vette a lapot és lelkesen énekelték az örökbecsű sorokat – a koncert végén percekig egyhuzamban, felvétel is van róla, sőt még a reggeli sátorbontások alatt is több helyről hallottam vissza, így ezennel megválasztom a három nap mottójának és egyben a cikk címadójának.
Értékeljünk: Orfű továbbra is minden további nélkül jogosult az egyik legszerethetőbb hazai fesztivál címére, annyira összetéveszthetetlen légkör uralkodik itt minden más zenei rendezvényhez képest. Bár a befogadóképességet a tavalyi 5500 után idén 6500 főben maximálták, tavaly még csak szombaton, ezúttal viszont már pénteken is ki kellett tenni a bejárathoz a megtelt táblát. A kempingterületet pedig talán háromszor kényszerültek a szervezők tovább bővíteni, akkora volt az érdeklődés a sátorhelyek iránt. Mindebből látszik, hogy a FOO lassan tényleg kinövi eddigi kereteit, így a szervezőknek komolyan el kell majd gondolkodniuk azon, hogy tudnák összeegyeztetni alapvető célkitűzésüket (vagyis hogy az üzleti szempontok helyett sokkal inkább a családiasság és közvetlenség domináljon) az egyre növekvő látogatószámmal. Remélhetőleg sikerrel járnak, hiszen a kettő valahol egymásból következik: sokan minden bizonnyal épp az imént leírt jellemzői miatt tartják kihagyhatatlannak a Fishinget. Mindenesetre ami engem illet: jövőre is ugyanitt!
