Babarci Bulcsú 2008-tól a különleges hangzásvilágú TükeZoo zenekar frontembere volt, azonban a duó útjai a tavalyi évben szétváltak. Az ütőhangszeres Restás Gergő azóta főként Innergarden nevű projektjére koncentrál, Bulcsú pedig úgy döntött, szólóban folytatja tovább, saját nevén fellépve. Azóta viszonylag kevés koncertje volt, inkább a dalszerzést helyezte előtérbe, ennek eredménye a most megjelent Műanyag élet című lemez. A 12 számos album erős kritikát fogalmaz meg napjaink fogyasztásközpontú társadalmával szemben, mindezt ugyanakkor szellemes és szórakoztató módon teszi, ráadásul fülbemászó zenébe ágyazva. A dalokat itt alább lehet elsőként meghallgatni, szerzői kommentárok kíséretében.
(Fotók: Gradvolt Endre)
Hogy jött a szólókarrier?
Gergővel közösen megállapodtunk abban, hogy külön utakon alkotunk tovább. Ehhez sok minden vezetett. Ő már akkor egy ideje csinálta az Innergardent, nekem viszont nem történt alkotói téren vérfrissítés, és nem nagyon tudtam továbblépni a terveimmel, amíg nem tisztázok magamban pár dolgot. Tulajdonképpen létrejött egy rövidzárlat, amiből végül is sikerült mindkettőnknek sértetlenül kilépni, és örülök, hogy ez egy olyan korszaklezárás volt, ami egymás megértésén alapult annak érdekében, hogy az mindkettőnk célját és igényeit továbbsegítse.
Mekkora űr maradt a TükeZoo végén?
Részben megkönnyebbülés volt belátni, hogy nem áltathatom magam illúziókkal, és nem kell erőltetni azt, ami pillanatnyilag nem megy. Másrészt, az újrakezdés józanságában volt alkalmam elgondolkodni azokon a dolgokon, amik miatt egyáltalán érdemes lehet valamit újrakezdeni. Persze más így egyedül, és néha hiányzik is a ritmuskíséret, de ennek is megvan a varázsa, pontosabban a valósága. Például, hogy nem bujkálhatok egy kitalált név mögé, mikor a dalokat magam írom és adom is elő, vagy alkalmasint egy fellépőtárs mögé a színpadon, hogy az majd vigye el a balhét. Pont emiatt sokkal nehezebb is így, de mindenképpen egy lépcsőfok, amit nem ugorhatok át.
Röviden a lemezről
A lemez anyaga társadalom- és generációkritika, nem kellemes témák kellemesebb popzenei hackbe ágyazva. A zenével és a nyelvezettel igyekeztem közérthető maradni, provokatív utcahírmondói lelkülettel. Úgy gondolom, ezek a témák itt lebegnek körülöttünk, csak sokunk számára érdektelenek, vagy kényelemből elhatárolódunk tőlük. Mindenesetre úgy gondolom, ha foglalkozunk velük – akár csak tükörbe nézve, akár egymás közti vitákban harcolva – több esélyünk van a változtatásra. Amennyiben akarunk olyat.
Íme a teljes album (ahhoz, hogy végig tudd hallgatni, először be kell jelentkezned a Facebook-fiókod használatával a jobb felső Deezer logóra kattintva – ez csak néhány kattintás. Aztán frissítsd ezt a cikket, és már működni fog.):
ARCOMBA VÁG
Bár idő szerint utoljára íródott, végül mégis ez lett a kezdő dal, a majdnem KO felütés, amely tömény és tömör, zacskós esszenciája a lemez tartalmának. Ennél a szövegnél hagytam, hogy tolakodjon be minden a többi dal témájából, ami „csak jön és nem köszön”, összefüggéstelenül és otrombán, akár egy főcím-montázs valami olcsó krimisorozat elején.
AZ ÉV NYARA
Eleinte mérges viccnek indult: írni egy olyan dalt, ami letudja végre a nyári slágerek akkordpontossággal előregyártott nosztalgiakultuszát, és a témát nem a bulizással, a turizmussal és az aktuális cukrosabb vagy cukormentesebb üdítőkkel párosítja. Ebből kicsit komolyabb ihlet kerekedett, ahol összevegyülnek a nyári fesztiválok efemer élményei – mint az egész évi hajtás kiérdemelt jutalmaként kicsúcsosodó emlékfoszlányok – a spleen-nel.
PONT OLYAN
Egy vakon szerelmes dalba bújtatott társadalomkritika jóleső legális, marketinggel is megtámogatott függőségeinkről. Az imádat tárgya a felszínen a mobiltelefon, ami minden percben kaput nyit nekünk egy alternatív valóságra, ebben Homérosz lótuszevőihez hasonlóan ellubickolhatunk.
KIMARAD
Átlagos hétköznap a taposómalomban, ami mindig úgy kezdődik, hogy már megint be kell menni, el kell intézni, teljesíteni kell. Kábé a dal látóköre is ilyen szinten szűk. Kicsit próbáltam leegyszerűsíteni a dolgokat és egy ketrecbe zárt haszonállat szemszögéből nézni őket, hogy aztán legyen miből tovább bontakozni a lemezen. Ezzel a látásmóddal csak úgy tudok azonosulni, ha azt játszom, hogy az életért folyó darwinista harcot elfogadom normális rendként, és belekényszerítem magam a játékba, taposok, tolakszom, könyökölök, küzdök. Ezt a mintát tanuljuk el a bölcsitől a nyugdíjba menésig, közben megkötjük hallgatólagos kis alkuinkat a rendszerrel, ráruházunk minden felelősséget, cserébe kapunk tőle cukorkát, jobb osztályzatot, előléptetést, fűtést, lakáshitelt, sorozatokat és fesztiválbérletet. A kilépéshez előttünk a lehetőség, csak a „kényelmes” szenvedés biztonságosabbnak tűnik, ha belénk sulykolt álmegoldások között válogatunk, mint a fájdalmas gyógyulás.
FÉNYRE FÉNY
Fesztiválinduló-paródia, ahol a fesztivál valami különleges élmény hamis fátylába burkolózva tulajdonképpen kicsiben leképezi a „rajta kívül eső” fogyasztói társadalmat. Behelyettesíthető táblázatszerű generációmeghatározás is egyben, amiben a lelkesedés és a forradalmi változtatásokra való érzékenység szépen feloldódik a divatban, az alkoholban és a programfüzetek fizetett reklámjaiban.
ÉRJ HAZA NYOLCRA
Montázsdal, amiben sok-sok kulturális referenciából, szimbólumból, „gondolatsampling”-ből összeollózott részlet alkot egy valóságot majmoló szürreális utcaképet, ami végeredményben egy groteszk és öncélú társadalmat rajzol le – ahogyan épp látom. Tulajdonképpen a rendszerváltás után született generációk egyre üresedő lázadásának steril céltalanságáról szól, a rock’n’roll aprópénzre váltásáról. A hangszerelés eredetileg elég feszes és tempós volt, de úgy visszahallgatva túl pöpecnek tűnt, szövegileg is igen tömény információval. Így született ez az élőben felvett, sötétebb, borongósabb, nyersebb verzió, ahol még az apró szépséghibák ellenére is sokkal jobban érvényesül a mondanivaló, és a korábbi „zeneszámból” végre dal lett.
VACAK DAL
A maga álnaiv módján saját magát igyekszik felülírni azzal, hogy reflektál a szórakoztató média világlátást formáló befolyására. Bevallom, egyszerű indulatból íródott: egyrészt ott állt témaként a kormány kulturális monopolhelyzete a médiában, másrészt az a tény, hogy az ez ellen küzdő potens rétegek sem nagyon adnak helyet olyan progresszív előadóknak, akik új értékeket kívánnak képviselni: inkább már felkarolt, bejáratott produkciók formálják-butítják szórakoztatóipari lendülettel dalaikat egy rádió statisztika-alapú ízléséhez. Amíg egy beküldött feltörekvő zenekar CD-je poháralátétként végzi közszolgálati lobogók alatti szerkesztőségekben, addig szó sincs ifjú tehetségek érdembeli felkarolásáról, és nem változik semmi. Helyette maradnak a jómunkásemberek termelését és költekezését elősegítő aláfestőzenék.
MŰANYAG ÉLET
Évszázadok óta kihagyjuk Istent a teremtésből. A vallás viszont megmaradt, csak a teremtést felváltotta a termelés, a templomot a bevásárlóközpont, a szentképeket a reklámok, az imát a pénz elköltése, a feloldozást pedig a megvásárolt termékeknek szánt egyhetes örömök. A legfanatikusabb követők pedig mi vagyunk, fiatalabb generációk.
MÁSBOLYGÓ
Egy áldisztopikus felnőtt mese a valóságról, ahol mindenki elvan a saját kis virtuális világában, és már nincsenek igazi kapcsolatok a családon belül sem. A csatornaszolgáltató gépezet ural mindent, teljes körű befolyással bír a lakosság tudatára, egyedül a gyermeki tisztaságban rejlik még némi remény. A szöveget egy David Bowie-dal ihlette igen erősen, tulajdonképpen ennek huszonegyedik századi középkelet-európai újragondolása, csak itt a mozit és a filmeket már leváltották a tabletek és a sorozatok.
FALLAL A FEJNEK
Feldolgozatlan régi berögződések, traumák, indulatok, minták irányítanak minket, ki tudja, mióta. Ezek alapján választunk magunknak társaságot, falkát, világnézetet, politikai pártot, sérelmeinket pedig egy másik táborra szórjuk, akik nem mi vagyunk: harciretikülösök vagy sípfújkálók, kutyatulajdonosok vagy szilveszteri petárdázók, taxisok, bringások, kulturális törzsek. Ezt a pattanásig feszülő szélsőséges megosztottságot a média és a politika a végsőkig kiszolgálja és manipulálja, mellette olyan látszatmegoldásokat kínál, amikkel csak addig mer eljutni, amíg azokkal mondvacsinált létjogosultságát mesterségesen igazolni tudja. Ideje, hogy ezek a gondolat-falak végleg leomoljanak, hogy az ellenségek megláthassák egymásban önmagukat, a törmeléket pedig közös erővel végre oda szórhassák, ahová az való.
MINDIG EGY LÉPÉSSEL
Többrétegű, nosztalgikus-önreflektív közéletrajzi ballada. Egyszer az erkélyről megláttam egy tinipárt, ahogy a hátsó udvar már sokadik végleg bezárt használtruha-kereskedése előtt titokban dohányoznak és beszélik meg dolgaikat. Erről az jutott eszembe, hogy van az a korszak, amikor még kamaszfejjel, de már felnőtt testben, bizonyos látszólagos előjogok mámorában tapasztaljuk meg a világot, de még nem engednek el minket otthonról igazán, tízre haza kell érni, ilyesmik. Így még illedelmesen a játszótéren ülünk a hintán sötétedés után, már rég nem játszunk, hanem beszélgetünk. Komoly felnőtteknek akarunk látszani, ám valaki, aki kívülről lát minket, persze tudja, hogy még messze nem vagyunk felnőttek. Na, ő az, aki egy lépéssel előrébb jár. Legalábbis azt hiszi. Aztán egy reggel beugrott a mondanivalónak egy másik olvasata, hogy ez a jelenség nem csak szociális, de történelmi és politikai síkon is lejátszódik. Összességében ez a dal egy generáció felnövésének megéneklése közösségi tudatának fejlődéséről és annak beilleszkedési kísérletéről a „nagyok” közegébe, amelynek következtében valahol mégis kaki kerül a tortába, és elvész az eredeti lelkület, beszürkülnek a tiszta vágyak, az őszinte célok.
VÉGLEG KIOLTJÁK
Szerettem volna lezárni ezt a lemezt egy olyan tétellel, ami szellemiségében egy kicsit túlmutat a többi kompozíción, oly módon, hogy mégsem föntről szólogat le, hanem együtt emelkedik velünk. Arról szól, hogy már minden le lett írva – kőtáblára, papiruszra, sőt a szívekbe is –, és, hogy fel kellene végre ébrednünk, mi mégis hiú álmok után rohangálunk. A végén variánsként visszaköszön a „Kimarad” című dal paródiája, új tartalommal.
