Kisebb kihagyást követően ismét figyelmetekbe ajánlanék két magyar zenekart, ezzel remélhetőleg elősegítve rajongótáboruk bővítését. Egyikük a MAnökken ProlEtarZ, akik nemrégiben a Magyar Televízió egyik műsorában is szerepeltek. Itt elhangzott, hogy a csapat „már majdnem befutott”, és bár országosan még nem tartoznak a legismertebbek közé, valóban tény, hogy egyre többen tudnak róluk. A másik pedig a Tintás Barnes, akik fuvolával teszik színesebbé hangzásvilágukat, meglepően pozitív eredménnyel.
A MAnökken ProlEtarZ (röviden Mapez) zenekarral már foglalkoztam itt a blogon: egyik legelső cikkemben – még afféle szárnypróbálgatásként – „Diszkréten élvezz!” címet viselő lemezüket boncolgattam. A csapat azóta is folyamatosan koncertezik, emellett pedig nyár végére tervezett új anyagukon dolgoznak. Ennek jelentős hányada egy ideje már a koncertprogram szerves részét képezi, tehát a megjelenés időpontjára ismét hasonló szituáció állhat elő, mint az előző album esetében, ti. a többség addigra betéve tudja majd a dalszövegeket. A zenekar felállásában nemrégiben változás történt, a dobos posztját az Asterix néven is ismert Prohászka Zsola foglalta el. Ez azonban a jelek szerint nem okozott nagy törést a csapat életében, könnyen belerázódtak az új helyzetbe.
A Mapez koncertjeinek egyik legnagyobb ütőkártyáját a tagok színpadi megjelenése jelenti. Leginkább a basszusgitáros Karvára gondolok itt, aki teljesen meghökkentő módon képes átlényegülni hétköznapi kinézetéhez képest. Aki ilyenkor ránéz, valószínűleg utoljára fordulna meg a fejében, hogy polgári foglalkozását tekintve középiskolai tanárként tevékenykedik. Ezen túlmenően az énekes-gitáros-szövegíró Súg is meglehetősen esztétikus látványt nyújt, a szólógitáros Madó kvázi állandóan - bár legutóbb pont nem - viselt atlétatrikója pedig szintén stabil védjegynek tekinthető. 
A szövegekről a fent megidézett cikkben már szóltam, a dícsérő szavakat most is csak ismételni tudom. Ha valamire egyáltalán, a Mapez-dalszövegekre mindenképpen áll az „alternatív” jelző. Súg fordulatai olykor egészen meghökkentőek, a végére mégis szinte mindig koherens egésszé állnak össze, komoly másodlagos jelentésréteggel. A Mapez zenéje amúgy tipikusan nem rádióbarát. Mondom ezt bármiféle negatív él nélkül, mivel nyilvánvaló, hogy nem is céljuk megfelelni a kereskedelmi média által mostanság diktált követelményeknek. Hangzásvilágukat és olykor fokozottan társadalomkritikus szövegeiket talán leginkább a Kaukazushoz lehetne hasonlítani. És ezzel a kör be is zárult, ugyanis annak tudatában, hogy ők milyen utat jártak be, a fentiekből a jövőre nézve semmilyen következtetést nem lehet levonni.
Ezzel együtt külön bátorságra vall az, hogy nemrégiben épp a már említett lemez címadó dalához készítettek klipet, amely szerzemény szintén nem mondható a leginkább slágergyanús darabok egyikének. A végeredmény azonban kifejezetten meggyőző lett, emellett pedig az albumnyitó Szalmabáláról már sokkal inkább elmondható a mainstream-jelleg. Ezen túlmenően az egyik új szám, az immár stúdióminőségben is meghallgatható Nem kell is bővelkedik fülbemászó motívumokban. Ez a dal ráadásul a Club Erából és a Magashegyiből is ismert Bakai Marci közreműködésével készült, amely tény külön garanciát jelenthet a rádiók figyelmének felkeltésére.
Itt tart tehát a Mapez 2010 júniusában. Képzeletbeli preferencia-listámon jelenleg az élmezőnyben foglalnak helyet, és ha tevékenységüket ezen az úton folytatják tovább, ez nem is nagyon fog változni. Idén augusztusban, Talentum színpados bemutatkozásuk után négy évvel ismét játszanak a Sziget Fesztiválon, a Fishing on Orfűre pedig zsinórban másodjára hívták meg őket. Remélhetjük tehát, hogy a bevezetőben említett, egyébként Lévay Balázstól származó jelző a „majdnem befutottságról” hamarosan valódi (el)ismertségbe fordul át, ezt követően pedig ki tudja, hol áll meg.
(Honlap: http://mapez.hu - Fotók: Vérti-Kuslics Gina)
A Tintás Barnes zenekarhoz szintén volt már szerencsém egy alkalommal, amikor is a mostanihoz hasonlóan a Paganza előtt melegítették be a közönséget. Az a koncert az „élő zene varázsának” számító technikai problémák következtében nem sült el túlzottan jól: az egyik erősítő váratlan meghibásodása kevés híján két órás késést okozott. Talán ez is közrejátszott abban, hogy akkor még nem hagytak bennem túlzottan mély nyomot. Másodjára azonban már más volt a helyzet.
Ezúttal a Fészek Művészklub adott otthont az eseménynek, amely a bejárat fölött olvasható felirat tanulsága szerint nem kevesebb, mint 109 éve áll nyitva a látogatók előtt. A patinás légkört érezni is már rögtön a belépéskor, és az apró koncertterem is jól látható retróhatásokat visel magán. Két oldalt barátságosan hívogató, kényelmes fotelek és heverők, középen pedig a szintén nem túl nagy tánctér helyezkedik el. Ki kell még emelni a hangosítást, amely ez alkalommal a lehető legtökéletesebben szólt, szintén hozzájárulva az est pozitív kicsengéséhez.
A Tintás Barnes felállását tekintve négytagú együttes, melynek legfőbb érdekességét az adja, hogy az alap rock'n'roll trión túlmenően fuvola is része a formációnak. Ráadásul nem is akárhogyan, ugya
nis a Gergics Ilona által megszólaltatott hangszer nem csak afféle kísérő szerepet tölt be, hanem gyakorlatilag az összes dal gerincét adja. Ezt úgy kell érteni, hogy nem csak a refrén és a verze közti instrumentális részben szól, hanem a legtöbbször a folyamatosan, az ének alatt is. Amikor pedig nem – leginkább a refrének során –, annak az az oka, hogy tulajdonosa épp vokálozik. Ez a fogás kifejezetten érdekessé teszi a hangzásvilágot, azt hiszem néhány kivétellel nem is tudok más rockzenekarról, amelyik fuvolát alkalmazna. Ebből kifolyólag adott esetben a csapat tágabb körben vett védjegyét is képezheti. Ráadásul bele is illik az összképbe, a szólógitár pont megfelelő mértékben van torzítva ahhoz, hogy a kettő együtt ne hasson idegenül.
Bizonyos kritikusok körében elég nagy divat az alternatív-underground kategóriába sorolt magyar zenekarokat a „kispálos” jelzővel illetni. Ez az esetek legnagyobb részében puszta általánosítás, melynek a szűklátókörűség képezi egyetlen alapját. A Tintás Barnes esetén azonban kivételesen mégis indokolt lehet az összehasonlítás. Ugyanis a frontember Sinkó Péter énekhangja néhol kifejezett hasonlóságot mutat Lovasi Andráséval. Természetesen nem teljes egyezésről van szó, feltehetőleg ennek a cikknek az olvasói közül se mindenki osztja majd a véleményem, de bennem ez a benyomás alakult ki. Ezen túlmenően pedig – hogy még egy érvet felhozzak –, a gitártémákban is több helyütt felfedezhetőek jellegzetes kispálos nyomok. Legjobb példa erre az Egyedül című dal.
Szövegek tekintetében sincs oka a csapatnak szégyenkezésre. A rímek a legtöbb helyen rendben vannak, a daloknak sokszor konkrét mondanivalójuk van, megértésükre a felvezető konferanszok is rásegítenek. Néhol kifejezetten meghökkentő sorok is szembejönnek, vegyük csak példának okáért „a világ trónjain sok segg mereszt és / az ember benne elég gyenge eresztés” rímpárt (Holdam). A koncertet pedig állandó zárószámmal fejezik be („véget ért a móka mára, zárul a Tintás mókatára”), ami koncepció tekintetében újabb jó pontot jelent.
A Tintás Barnes összességében kimondottan ígéretes formáció, kicsit nagyobb ismertségre szert téve üde színfoltjává válhatnának a hazai klubéletnek. Eddig egy négydalos EP-jük jelent meg – ennek a borítója is igen igényes lett –, mostanság első nagylemezükön dolgoznak. További tagok az említetteken kívül: Czibor Hubert (basszusgitár), illetve Golovics Péter (dob).
(Honlap: http://tintasbarnes.hu, videók itt)
