A38-tól a Zeneakadémiáig

Kihagyhatatlannak ígérkező programra kerül sor jövő csütörtökön az A38 hajón: az Intim Torna Illegál tagjai - akiket ezen a blogon nem kell bemutatni - bő másfél éves fennállásuk óta először kapnak lehetőséget az úszó koncerthelyszín bemozdítására, és ismerve őket (valamint közönségüket), élni is fognak a kínálkozó lehetőséggel. Az est másik fellépője hasonlóan táncos hangulatot ígér - a Kusturica kedvenc bécsi zenekaraként emlegetett Grooveheadz-ról már az alábbi pár sor is sokat elmond:

"A folk a rockkal, a klezmer a breakbeattel, a jazz a groove-val, a balkán a funkkal, bár igazából csak a kelet a nyugattal és a világ többi részével találkozik. Már két éve a Grooveheadz Orchestra megalakulásának és az etno-groove koncepció önmaguk meghatározására való feltalálásának. Természetesen a szövegeik többnyelvűek: orosz, szerb, roma és persze angol.

De a Grooveheadz Orchestra koncertjei a szövegtől függetlenül is nagyszerű érzést ébresztenek a hallgatókban: szíved táncol és a lelked szvingel, mert olyan tiszta zenét játszanak, amely után füleink az unalmas slágerlisták miatt sóvárognak.

Minden koncertjük telt-házas, ahol lemezeiket (amelyeken a híres Harry Stojka is hallható) rendszerint elkapkodják. Természetes, hogy a zenei sajtó egyszerre megdöbben és rajong izgalmas zenéjükért, amely a banda egyedi fémjelévé vált."

Ha szeretnél két jegyet nyerni erre a várhatóan remek bulira, a következő a teendőd: lájkold először a blog facebook-profilját (ha még nem tetted volna meg), utána pedig az ottani kapcsolódó bejegyzést, ami erre a cikkre mutat! A határidő a koncert előtti este, a sorsolás a szokásos véletlenszámos módszerrel történik majd.

Összes eddigi cikkem az Intim Torna Illegálról itt olvasható. A lehetőségért köszönet az A38-nak!

Második részéhez érkezett az utcazenészeket bemutató interjúsorozat. Ezúttal egy végzettségét tekintve is profi muzsikust ismerhettek meg, aki bár kényszerből választotta ezt a megélhetési formát, ennek ellenére missziós szerepet is tulajdonít magának: igyekszik a klasszikusokat minél szélesebb rétegekhez eljuttatni. A beszélgetésben persze szóba kerül a nyár elején bevezetett új szabályozás is, ami rendkívüli módon megnehezítette az utcai zenészek életét. Pozitív fejlemények egyelőre nincsenek, de az összefogási kényszert egyre többen felismerik: a közeljövőben így egyesületet alapítva próbálnak majd kiállni jogaikért.

A magát elektronikus rockzenekarként meghatározó No SeatbeltZ együttessel nemrégiben olvashattatok másodjára interjút a blogon. A csapat azóta túl van egy sikeres fellépésen a Sziget Fesztiválon, legközelebb pedig augusztus 27-én koncerteznek az Újpesti városnapok keretében. Rövidesen megkezdik első nagylemezük felvételét, de ezt megelőzően még egy videoklippel is előálltak Sometimes című számukhoz. Utóbbit az alábbiakban láthatjátok először, Szilágyi Máté szintetizátoros rövid fülszövegének kíséretében.

A Sziget utolsó két napjára már kellően kifáradtam, de így is jó pár zenekar akadt a programban, akiknek a fellépését semmiképp nem akartam kihagyni. A szombati napom nagyrészt a Világzenei nagyszínpad fellépőinek jegyében telt: a négyből három együttes koncertjén voltam jelen. A sort a papíron nagy-britanniai, valójában azonban latin-amerikai gyökerekkel bíró Ska Cubano nyitotta egyórás, lendületes produkciójával. A fekete és fehér tagokat egyaránt felvonultató csapat lelke kétségtelenül az énekes-frontember, aki végig tartotta a kapcsolatot a közönséggel, így az alacsony létszám ellenére is folyamatos mozgás volt a nézőtéren. Utánuk következett a francia Debout sur le Zinc, akik bendzsóval, harmonikával és mandolinnal felpörgetett rockot játszanak – a közönség 90 százalékát persze honfitársaik alkották, de engem is kifejezetten megfogtak.

Az egyik tavalyi cikkemben már írtam arról, hogy a Sziget fő különlegessége a többi hazai fesztiválhoz képest a rendkívüli sokszínűségében rejlik. Itt messze nem csak zenei programokból válogathat a közönség – bár már önmagában az is szinte minden stílust lefed –, hanem számos zenétől teljesen független időtöltés kínálja magát, főleg a napközbeni időszakra. Persze sokan vannak olyanok, akik ehelyett inkább az alvást/árnyékban sörözést választják (vagy kreatív módon összekötik mindezt a koncertnézéssel, lásd a lenti képet), de a helyszínek többségénél ennek ellenére mindig viszonylag nagy volt a forgalom. Mivel a csütörtöki és a pénteki napokon a többihez képest kevesebb fellépő érdekelt, úgy döntöttem, feltérképezem ezeket az alternatív lehetőségeket.

Amennyire elmondható volt az idei Sziget mínusz egyedik napjáról, hogy a Gesztiválnál nagyobb dobással is készülhettek volna a szervezők, legalább annyira kellemes meglepetésként ért a keddi felhozatal. A nulladik nap már jó néhány éve stabil része a programnak, de szerintem most sikerült a legsokrétűbb műsort összerakni. A negatív oldala ennek az volt, hogy a szinte párhuzamosan zajló négy esemény közül legszívesebben mindegyiken végig ott lettem volna, ám az átfedések miatt döntenem kellett. Hosszas mérlegelés után végül Prince koncertjét áldoztam be – pontosabban szűk fél órát abból is láttam, de ez persze nem elég ahhoz, hogy megítéljem – és a világzenei, valamint a rock-metál nagyszínpad között ingázva töltöttem az estét.

Geszti Péter és zenésztársai két és fél órás rendhagyó koncertjével vette kezdetét az idei Sziget fesztivál. A főszereplő hosszú évek kihagyása után tért vissza a reklámszakmából, illetve a tévéképernyőről a színpadra, rögtön egy óriási szenzációként és soha vissza nem térő alkalomként beharangozott showműsor keretében. Az est folyamán négy évtized slágereit hallhatta az elején még meglehetősen csekély létszámú, majd a végére azért már megszaporodott közönség: a ’80-as éveket az Első Emelet, a ’90-es éveket a Rapülők, az ezredforduló környékét a Jazz+Az dalai idézték fel, ezeken túl pedig kapott egy blokkot az alig pár hónapja alakult Gringo Sztár nevű formáció is.

Lassan egy éve, hogy a Fezen fesztiválról írt cikkemben beszámoltam az Eleven Hold zenekar három és fél év kihagyást követő újjáalakulásáról – vagy legalábbis arról, hogy újra létezik egy Eleven Hold nevű együttes, aminek azonban alig van csak köze az eredeti csapathoz. Az új énekessel és basszusgitárossal, hegedű nélkül felálló formáció most még tovább lépett: Török-Zselenszky Tamás kilépése óta született dalait csokorba gyűjtve megjelentette negyedik nagylemezét, melynek fő szerzője a zenekarvezetővé avanzsált Bodó Gyula gitáros. Az alábbiakban rendhagyó kritika következik, előre is elnézést kérek amiatt, hogy az egész egyetlen gondolatra lesz kihegyezve. Természetesen a névről van szó, amely jelen esetben teljesen elnyomja a voltaképpeni lemezanyag pozitívumait. Mindjárt fel is sorolok jó néhány érvet indoklásként.

Giuseppe di Stefano egyike volt a XX. század legnagyobb lírai tenor énekeseinek. 1921. július 24-én, a szicíliai Anastasia városában, Catania mellett látta meg a napvilágot, édesanyja szabó, apja pedig varga volt. Első énekóráit a svájci tenortól, Hugues Cuénod-tól vette, majd miután sorkatonaként szolgált az itáliai hadseregben, 1946-ban debütált Reggia Emilia városában Massenet Manon című operájának férfi főszerepével. Egy évvel később szintén Des Grieux-ként meghódította a milánói Scala közönségét is. Ekkora indult di Stefano csodálatos karrierje.

1948-ban lépett fel előszőr a Metropolitanben, a Rigoletto mantovai hercegét énekelve. Ezt követően rendszeres vendége volt a New York-i dalszínháznak.

Egy 1950-es élő rádióközvetítés alkalmával Gounod Faust című operájában a címszereplő híres kavatínában a kétvonalas C-hangot előszőr fortéban, majd egészen pianissimóig decrescendálva szólaltatta meg, melyet a Met akkori igazgatója, Sir Rudolf Bing, az általa valaha hallott legszebb emberi hangnak titulált.

Di Stefano máig tartó népszerűsége tehetsége mellett nagy számú CD-felvételeinek is köszönhető. 1953-ban az EMI a leghíresebb olasz operák felvételeihez Maria Callas partnerének választották, ezáltal biztosították számára a kvázi halhatatlanságot. Ezek az '53 és '57 között készült felvételek máig a legjobbak közt vannak.

A budapesti No SeatbeltZ zenekarral már olvashattatok egy interjút itt, tavaly szeptemberben. A csapat azóta teljesen megújult: átalakították stílusvilágukat, lecserélték szinte az egész repertoárjukat, és egyre nagyobb helyszíneken lépnek fel – néhány hete egy csehországi fesztiválra is kijutottak. Mindezeken túl egy klip is készülőben van az új dalok egyikéhez. Kovács Gergő énekest, illetve az újonnan csatlakozott Szilágyi Máté billentyűst többek között arról kérdeztem, mik voltak a váltás okai, hozott-e mindez növekedést a közönségszámban, illetve merre terveznek továbblépni ezután.

A heti keleti kínálat átlagon felüli, együtt örvendezhet ennek minden zöldségárus és jegyszedő (kézenfogva vagy anélkül). Csütörtökön A38-on muzsikált a Mono, a Dürerben pedig pénteken a Boris. A két koncert közti egyik leglényegesebb különbség, hogy az elsőn a jelenlévők táborát erősítettem, a másodikon nem. De nem eszik ám ilyen forrón a kását! – mondhatnánk bajuszpödörgetve, éppen ezért a körülményekről sem feledkezhetünk meg. Az eső esett, a Rio klub elől rajtolva bánatosan baktatott végig a rakparton két tűsarkús  hölgyemény, kezükben pezsgősüveg kiszerelésű energiaitalt lóbálva. A villamosok egykedvűek voltak, az utazók kétkedőek. Némely szabadtéri koncertek  elmaradtak, átrendeződtek.

Gaetano Donizetti (1797-1848) a XIX. század kiváló operakomponistája, a bel canto korszakának egyik legkiemelkedőbb alkotója. A bel canto jelentése: szép ének. Ez a stílusirányzat a század közepének uralkodó irányzata volt Itáliában. Jellemzője az énekelt dallamok szépségére, virtuozitására törekvő komponálási mód. A bel canto operákban teljesedett ki az ária, mely az operán belüli zárt szám, ami a cselekményt megakasztván lehetőséget teremt az önálló, hangszerkíséretes szólóénekre. Donizetti áriái az operairodalom talán legcsillogóbb énekes számai, mai összeállításunkban a szopránhangra írt darabokból adunk közre egy kisebb válogatást. A bel canto női hőseinek igen nehéz dolga van, az eléneklendő anyag ugyanis igencsak próbára teszi az énekesek képességeit. Az un. koloratúr-szoprán hangfaj képviselője írta Donizetti legszebb és legtechnikásabb áriáit. A XX. század sok zseniális énekesnője lett világsztár az olasz komponista operái által. Álljon itt a mester legnagyobb tolmácsolóinak elődásában néhány igazán szép ária.

A Mocsok 1 Kölykök zenekarral utoljára tavaly tavasszal foglalkoztam a blogon egy interjú keretében. A csapattal azóta több fejlemény történt: Demeter Zozit LeMon váltotta a basszusgitárosi poszton, Horváth Geri személyében egy ötödik tag is csatlakozott hozzájuk, ismertségük pedig jórészt az MR2-es játszás áldásos hatásának köszönhetően folyamatos növekvő tendenciát mutat. A közelmúltban forgattak egy klipet első lemezük címadó dalához, melyet az alábbiakban láthattok először, Pulius Tamás frontember rövid ajánlójával kiegészítve.

Újabb felvonásához érkezett a listás sorozat, ezúttal egy talán kevésbé egyértelmű téma, a járművek kerülnek terítékre. Bár ez elsőre nem tűnhet olyan érdekfeszítőnek, mint az eddigiek, személyes véleményem szerint a zenei felhozatal az eddigi legerősebb, így már csak ezért is érdemes végighallgatni. Először csak tömegközlekedési eszközökben gondolkodtam, de végül néhány autós témájú dalt is beválogattam. Ha valamelyik lejátszó nem töltődne be, frissítsetek!

A belváros éjszakai életében járatosak valószínűleg ismerősként tekintenek a következő cikk főszereplőjére: ő az, aki szinte minden éjjel az Astoria aluljárójában játszik, leggyakrabban szaxofonon, emellett olykor fuvolán is. Utcazenész-interjúsorozatom első alanyaként többek között megélhetési lehetőségeiről, motivációjáról, illetve más országokban szerzett tapasztalatairól kérdeztem. Szóba kerül emellett a nemrég elfogadott új budapesti szabályozás is, amely drasztikusan megnehezítette a köztéri zenészek dolgát – részben ez az oka annak, hogy ő maga a napokban hosszabb időre külföldre utazik, ahonnan csak a turistaszezon végeztével tér majd haza.