Múlt hétvégén véget ért a 22. Sziget, amely tavalyhoz képest újabb megszüntetett programhelyszíneket, még tovább emelt jegy-, étel- és italárakat, cserébe viszont rekordlátogatottságot és néhány egyéb újítást is hozott magával. A múlt évben bevezetett és felettébb jól eltalált Fesztiválköztársaság (illetve a külföldi kommunikációban a szabadságot előtérbe helyező Island of Freedom) tematikát idén is megtartották, de a látványvilágra ezúttal még nagyobb hangsúlyt fektettek. Nekem ez kellett is, hiszen fellépők terén a nagy nevek közül alig érdekelt már valaki. Három napot – kedd, csütörtök és vasárnap – töltöttem kint, íme a tapasztalataim összegezve.
Az idei felhozataltól sokat vártak a szervezők, azután hogy a 2013-as program saját bevallásuk szerint is gyengébbre sikerült – ami az utóbbi évek legalacsonyabb látogatószámát hozta magával –, most nem kis kockázatot vállalva inkább növelték a költségvetést, hogy nagyobb sztárokat hívhassanak el. A dolog bejött, először fordult elő, hogy már elővételben elkelt az összes bérlet, a csütörtöki nap pedig 85 ezer fesztiválozóval abszolút teltházat hozott. Ezt azonban úgy sikerült elérni, hogy minden eddiginél nagyobb arányban nyitottak a kommersz műfajok, főleg az elektronikus tánczene felé. Jobb példa nem is kell ennek igazolására, minthogy a Pop-Rock Nagyszínpadnak nevezett fő helyszínen a headliner fellépők kvázi egyike sem tartozott a pop-rock kategóriába. A Korn és a Blink-182 még talán határeset, a többieknek Skrillextől kezdve Deadmau5-on át Calvin Harrisig viszont közük sem volt hozzá.
A fentiekből kifolyólag idén itt töltöttem el a legkevesebb időt, bár volt azért néhány kivétel, akiknek a koncertjére odamerészkedtem. A Ska-P ezúttal is odatette magát, bár rendszeresen elmondom, hogy sokkal szívesebben látnám őket egy klasszikus klubbulin, mint minden évben a Szigeten a délután 6 órai napsütésben, ennek ellenére rajtuk nem múlt az este hangulatának megalapozása. Ütős volt a Queens of the Stone Age is, akiket már tavaly a Volton szívesen megnéztem volna, akkor még nem jött össze, most viszont szerencsére igen – nem is bántam meg. A Bastille csütörtök délutáni matinéja is maradandó élmény volt, a vasárnapi Outkastből viszont megelégedtem 20 perccel, annyi éppen elég volt ebből a stílusból.
Számomra a legfájóbb ezúttal is az Open-Civil színpad hiánya volt, amelyet tavaly szüntettek meg, pedig ez volt a nem annyira fősodorbeli magyar zenekarok utolsó menedéke a fesztiválon, miután minden más helyszínről már évekkel ezelőtt kiszorultak. A hazai csapatoknak így egyetlen helyszín maradt, amit ezúttal a Petőfi Rádió – Volt fesztivál duóról neveztek el. Így adódott, hogy itt viszont már délután 2-kor elkezdődött a program, olyan fellépőkkel, akik amúgy simán rászolgáltak volna egy normálisabb időpontra. Igaz, a Bohemian Betyars például így is tökéletes bulit hozott össze, többen voltak rájuk kíváncsiak, mint az utánuk kezdődő Hangmásra, a közönség jó része ráadásul külföldi volt. Enyhítő körülmény, hogy ez a színpad legalább sokkal jobb helyre került, mint a tavalyi évben. Akkor egy hatalmas és félreeső hangárban kaptak helyet a hazai csapatok, kvázi minden esélyét elvéve annak, hogy meglévő közönségükön kívül bárki bemerészkedjen megnézni őket.
Volt azért pozitív fejlemény is helyszínek terén, mégpedig a most először megszervezett Tábortűz és homokozó, amihez a hivatalos magyarázat szerint a Woodstock-i fesztivál 45. évfordulója szolgáltatta az apropót. Vitán felül ez volt az idei Sziget leghangulatosabb helyszíne, ahol napnyugtakor indult be az élet és egészen hajnalig folyamatos volt a pörgés, mindig rengetegen ülték körül a tüzet. Már önmagában ezért megérte volna, de ráadásként fellépők is voltak, akiknek a személyét előzetes szavazással lehetett eldönteni. Illetve akadt pár kakukktojás, például a Tükezoo, akik a Kalap Kabát utcazenész tehetségkutató megnyerésének köszönhetően kaptak lehetőséget. Én bármikor is mentem oda, csak pozitív élményben volt részem, egyszerűen órákat el lehetett ott tölteni. Nagyon remélem, hogy jövőre is megmarad, mert a jelenlévők többségével együtt elsőre a szívembe zártam.
A tábortűz mellett kaptak helyet a Cirque du Sziget programjai is, amelyekhez egy grandiózus, szó szoros értelmében vett cirkuszi sátrat húztak fel poronddal és lelátókkal, ahogy azt kell. A fő attrakció a csak nemrég alakult, de máris nemzetközi hírű Recirquel társulat Párizs éjjel című előadása volt, amely táncosok, akrobaták és légtornászok segítségével idézte fel a múlt századelő Párizsának hangulatát – gyakorlatilag minden este teltház előtt. Ráadásul élő zenekar kíséretével. Ennek végeztével pedig a sátor előtt a Magma tűzszínház tartott nem kevésbé látványos performanszt Tűzlények tánca címmel, valósággal megigézve a közönséget. Ez a helyszín is abszolút hiánypótló volt, dicséret illeti a szervezőket, hogy legalább
A látványra összességében is nagyobb hangsúlyt fektettek idén, számos figyelemfelkeltő tereptárgyat helyeztek el Sziget-szerte a hatalmas, különböző színekben pompázó virágoktól és gombától kezdve a Hello Wood alkotócsoport már-már szokásos installációiig, amelyek nemrég a Művészetek Völgyét is megjárták. Ezúttal már két Budapest felirat is várta a kötelező „nézzétek, itt jártam” szelfire áhítozó külföldieket, mindegyik előtt folyamatos volt a forgalom. Mivel Sziget Eye a tavalyi nagy sikere után most októberig az Erzsébet téren marad, a fesztiválon egy másik óriáskereket állítottak fel – ez kicsivel kisebb volt ugyan, de szintén állandó tömeg állt előtte. Nekem ezúttal is kimaradt, de jövőre talán már beruházok egy körre, legyen akármilyen drága.
Látvány terén említésre méltó még a nagyszínpad programját vasárnap éjjel lezáró tűzijáték, bár sajnos ennek sikerült csúnyán belezavarnia a fentebb említett cirkuszi előadásba, amikor az egyik képileg és hangilag is rendkívül összehangolt résznél hirtelen elkezdtek durrogni a rakéták. Nem volt éppen a legjobb időzítés, csomóan ki is tódultak a sátorból, hogy láthassák, de szerencsére csak pár percig tartott. Szintén a nagyszínpadnál minden délután voltak különféle flashmobok, amelyekre idén második alkalómmal került sor. A lufieregetéstől kezdve a buborékfújáson és strandlabda-dobáláson át egészen a színes festékporokkal mindenkit elárasztó colorparty-ig terjedt a kör, megalapozva a hangulatot az esti fő fellépők előtt.
Külön helyszínnel ünnepelték az idén 40 éves bűvös kockát, valamint 70 esztendős feltalálóját is. A Rubik Szigeten bárki gyorstalpalót kaphatott a kocka kirakásából, vagy egyszerűen csak nézhette, amint a profik egészen elképesztő idő (átlag 13-15 másodperc) alatt végzik el a feladatot. A külső megjelenésében is szellemesen eltalált helyszínen emellett egy híresebb magyar találmányokat bemutató fotókiállítást is elhelyeztek, a Design terminál jóvoltából kreatív foglalkozásokon lehetett logikai játékokat és ékszereket készíteni, a bárban pedig speciális, külön erre az alkalomra kitalált Rubik-koktélokat kínáltak.
A fesztivál egyik legkülönlegesebb színfoltjának a Kelet-Európa vurstli bizonyult, ahová tavaly nem sikerült eljutnom, most azonban nem hagytam ki a lehetőséget. A külön kis világot alkotó helyszín a kelet-európai rendszerváltások 25. évfordulójának állított emléket, felettébb szellemes, korhű módon. Külön útlevél-ellenőrzés után lehetett csak bejutni a kerítésekkel övezett területre, amelyet marcona vámosok őriztek, szerepüket remekül hozva. Odabent pedig a klasszikus vurstli-látványosságok (jósda, céllövölde, egyéb ügyességi játékok) mellett archív filmeket vetítő moziterem, ruhagyár, illetve a korabeli bürokrácia legmélyebb bugyrait idéző hivatal segített elmélyedni szüleink és nagyszüleink mindennapi életében. A látványosságok kipróbálásáért játékpénzzel kellett fizetni, amit a bejáratnál bocsátottak rendelkezésre, kilépéskor pedig könyörtelenül begyűjtötték a maradékot. Itt lépett fel mindene este váltakozó felállásban a Császári Pillanatművek, egyedi hangulatú dalaikkal tovább színesítve az egyébként sem mindennapi összképet.
A Nagy Utcaszínház keretében idén a Compagnie Malabar mutatta be Dragonüs című előadását. A társulat pár éve már járt a Szigeten, akkori produkciójuk maradandó élmény volt, hiszen a végén gigantikus habparti kerekedett belőle. Látványosságban a mostani sem maradt alul: a középpontban egy hatalmas sárkány állt, aminek először csak a fejét és nyakát mozgatták, nagyjából negyed óra elteltével azonban az egész megindult, egyenesen a nagyszínpad irányába, rögtön magára irányítva azok figyelmét is, akik egyébként nem miatta tartózkodtak ott. A sárkányon egy DJ és egy gitáros is helyet foglalt, élő zenével fokozva tovább a performansz erejét. Bár konkrét sztorit én ezúttal nem fedeztem fel, önmagában ennyi is emlékezetessé tette a dolgot.
Az utolsó éjjel mi mással is kezdődhetett volna, mint Müller Péter Sziámi hagyományos záróbulijával, amely akusztikus koncertként volt meghirdetve, ennek azonban szerencsére semmi jelét nem adták: az …And Friends zenekar rendes zúzós hangszereléssel játszotta dalait, régieket és újakat egyaránt. Maga a csapat egyébként tulajdonképpen születésnapot is ünnepelt, hiszen éppen egy hasonló, néhány évvel ezelőtti záróbuli sikerén felbuzdulva vált belőlük állandó, stabil formáció. Vendégként ezúttal Jónás Vera és Takáts Eszter lépett fel velük, rövid saját blokkjaik mellett néhány közösen előadott szerzeménnyel is. Sajnos az egésznek elég hamar vége lett, pedig emlékszem, volt olyan, amikor már világosban mentek le a színpadról. Azonban kicsivel arrébb, a blues-színpadon még órákig javában tartott a jam session a műfaj legnagyobb neveinek részvételével, kompenzálva azokat, akik diszkó helyett élő zenére vágytak. Illetve persze ott volt a fentebb említett tábortűz is.
Az időjárás felemásan nézett ki idén: a három nap közül, amit kint töltöttem, kedden abszolút ideálisan alakult minden, bár voltak felhők az égen, de ezek szerencsére idejében elvonultak. A csütörtök rázósabban alakult, reggeltől délutánig szinte folyamatosan esett, és bár 4 óra körül abbahagyta, a nagyszínpad környéke ekkorra már elkerülhetetlenül sártengerré változott. Másnap éjjel ráadásul volt egy újabb jelentős vihar, így mire kezdett volna felszáradni, újraindult minden elölről. Vasárnap viszont megint szerencsém volt, felhőket is alig láttam, így még a Civil Szigeten nyert napszemüvegnek is hasznát tudtam venni.
Összességében nem volt rossz az idei Sziget sem, bár teljes hetet szerintem akkor sem töltenék már kint, ha nem kéne fizetnem érte, mert egyszerűen sok lenne belőle. Három nap éppen elegendő, ennél többször az utóbbi években úgysem volt már olyan külföldi fellépő, akire feltétlenül kíváncsi lettem volna, csak a magyarok miatt meg nem érdemes. Annyi biztos, hogy ennek a fesztiválnak is megvannak a maga jól körülírható jellegzetességei, számomra jóval kevesebb a szerethető pont benne, mint mondjuk Orfűn vagy a Völgyben, de azért így is akad. Nagyon tetszik például a programok sokfélesége, vagyis hogy úgy is eltölthetsz akár egy egész napot, hogy egyetlen koncertre sem mész el, valamint a külföldiekkel való spontán találkozások is mindig tartogatnak pár vicces pillanatot. A lendület a mostani látogatói rekordból kiindulva valószínűleg jövőre sem törik meg, kíváncsian várom, milyen váratlan dobásokkal készülnek majd a 23. alkalomra Gerendai Károlyék.
(A fotókért köszönet Mervai Márknak /1, 2, 3, 6, 7, 12/ és Pozsonyi Rolandnak /5, 11/)