A38-tól a Zeneakadémiáig

A lemez, amelyről most írni fogok, már hetek óta birtokomban van, azonban eddig nem tudtam eldönteni, pellengérre állítsam-e. Egyrészt tudvalevőleg korszakhatár, tehát mindenképp nagy a jelentősége, másrészt viszont visszatartott annak az esélye, hogy visszajelzések tekintetében ez is a zenekar új felállásának bemutatkozó koncertjéről írott cikkem sorsára jut. Nevezett irományban alapvetően pozitív hangot ütöttem meg, néhány – szerintem abszolút jogos és érvekkel alátámasztott – megjegyzés miatt mégis kaptam a nyakamba hideget-meleget az együttes tagjaitól, illetve elkötelezett rajongóitól egyaránt. Hosszas mérlegelés után ennek ellenére arra jutottam, hogy felgyülemlett bennem annyi mondanivaló, amit ostobaság lenne a fentiek miatt visszatartani.

Tavaly decemberben Galla Miklós rockzenészként való újbóli feltűnése kapcsán a „manapság oly divatos retróhullám” szellemében megvalósult produkcióról írtam. És valóban, ezzel nagyjából egy időben egy műfaján belül talán még nagyobb név, Kovács Kati is a visszatérés mellett döntött. Bár az ő esetében nem saját elhatározásról volt szó, hanem felkérésre mondott igent, további közös pontot jelent, hogy mindkettőjük fiatal zenészeket választott maga mellé kísérőül.

Jelen esetben ezt a feladatot az önállóan is mindössze két éve létező Qualitons zenekar tölti be, akik többek között a Zubolyból ismert Hock Ernőt is soraik között tudják. Első közös fellépésükre tavaly október 23-án került sor, azonban azóta ezt mindössze kettő másik követte, így a Gödör Klubban május elején tartott koncert azzal kecsegtetett, hogy még teljes újdonságerejét magán viselve láthatjuk a közös munka eredményét, mielőtt az – például a számos bejelentett nyári dátum hatására – esetleg rutinná válna.

A koncert a szokásosnál is nagyobb késéssel, 10 óra után vette kezdetét, de eddigre legalább szépen összegyűlt a közönség a színpad előtt – gyakorlatilag teltház volt. Egy ilyen produkció esetén mindig érdekes kérdés a megjelentek korösszetétele. Jelen esetben gyerekektől kezdve idősekig mindegyik korcsoport képviseltette magát, sőt, táncolni is ugyanolyan intenzitással táncoltak (nem vicc). A zenekar felvezetésként egyedül játszotta el néhány önálló szerzeményét, melyek mind instrumentális, funk-jazz stílusba eső darabok. A maga nemében ez is profi volt, de azt például nem tudnám elképzelni, hogy egy ilyen műsor hasonló körülmények között prezentálva ugyanennyi embert tudna vonzani. Az ilyesmi helye inkább jazzklubokban, éttermekben van, ahol egy ebéd vagy vacsora mellé valóban ideális aláfestést nyújthat. A csapat normál esetben öt tagot számláló felállásához egyébként a közös koncertek során csatlakozik két fúvós és egy ütőhangszeres is – mindegyikük jelentősen hozzá is tett az összképhez. További érdekesség, hogy az egyébként balkezes szólógitáros, Szőke Barna egy fejjel lefelé tartott jobbkezes hangszert használ, ezzel talán Jimi Hendrixet akarván megidézni.

Az idei év elején kezdett akusztikus koncertsorozatba a Nagymező utcában található Eklektika étterem. A minden hónap utolsó csütörtökén megrendezett, eclecticAcoustic névre hallgató esemény áprilisi meghívottja a Magashegyi Underground volt, akiktől – aluljárókban és kávézókban megejtett gerillafellépéseik révén – eddig sem állt távol dalaik áthangszerelt előadása. A mostani alkalom azonban mind szervezettségét, mind hosszát tekintve túltett az eddigieken.

Török-Zselenszky Tamást az Eleven Hold zenekar vezetőjeként ismerhette meg az ország a kétezres évek elején. Még ezzel párhuzamosan kezdte el önálló szerzői estjeit, amelyek aztán a csapatból való kiválása után is folytatódtak. Két évvel ezelőtt új zenekart szervezett maga köré, azonban máig az egy szál gitáros fellépések teszik ki koncertjei legjavát. A költő-dalszerző-énekessel ezúttal többek között az újrakezdés esélyeiről, a kortárs költészet helyzetéről, illetve a közeljövőben tervezett céljairól beszélgettem.

Kardos Horváth Jánosról utoljára a Kaukazus búcsúkoncertje kapcsán  írtam, melyet követően különváltak útjai zenekarának többi tagjától. Utóbbiak jövője egy percig sem volt kérdéses, hisz mind a négyen folytatták a közös munkát a Magashegyi Underground zászlaja alatt. Janó ezidőtájt tett nyilatkozatai nem voltak ilyen egyértelműek: kérdéses volt, lesz-e következő zenekar, vagy szólókarrierbe kezd, esetleg nyugis időszak következik az életében. Rövid időn belül kiderült aztán, hogy az utóbbiról semmiképp  nincs szó. Azon túl ugyanis, hogy Kafkaz Klub néven valóban folytatódtak a rendszeres időközönként megrendezett estek, a produkció kilépett a Hunnia mozi kávézójának falai közül. Sorra került Pécs, Esztergom, Székesfehérvár, a közeljövőben várható Komárom, Keszthely, valamint egyéb helyszínek is. Immár tehát valóságos turné kerekedett a különböző vidéki fellépésekből.

A mai alkalommal eredetileg egy újabb Összesített beszámolók rovattal készültem, de a  két cikk végül olyan hosszúra sikeredett, hogy úgy döntöttem, külön-külön is elegendő terjedelműek az önálló közzétételhez. Fogadjátok hát szeretettel első versenyzőnket, egy feltörekvő, ám annál ígéretesebb diákzenekar személyében.

  Valószínűleg a Paganza az egyetlen csapat világon, amely önmagát internatív világrockot játszó zenekarként definiálja. A már régóta létező Csá, Misi! együttes tavaly óta viseli ezt a nevet, de az átkeresztelés csak a pontot tette fel az I-re, a belső változások már korábban elkezdődtek. Arról, hogy pontosan mik is ezek, mennyire új zenekarról van szó, illetve miben rejlik sikerük titka a közönség körében, Császári Gergely alapító frontembert és Apáti Ádám basszusgitárost kérdeztem.

A minden év tavaszán megrendezett Titanic Nemzetközi Filmfesztivál legfőbb értéke az itt bemutatott filmek műfajbeli sokszínűsége, illetve az, hogy nagy részük soha nem kerül hivatalos forgalmazásba, tehát csak ekkor lehet megtekinteni őket. A felhozatalnak stabil eleme a zenei kategória, amelyhez kapcsolódóan idén egy igazi különlegességgel is készültek a szervezők: a Perzsa macskák című film főszereplői, a Take It Easy Hospital nevű iráni együttes adott koncertet a Gödör Klubban. Ennek külön érdekessége, hogy eredetileg a két énekes, Ash és Negar alkotta duóról beszélhetünk, most először kísérte őket dobos és basszusgitáros is.

Karmester: Kovács János
Közreműködött: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, és a Nemzeti Énekkar

Dózsa György: Fekete Attila
Csáki Laura: Miksch Adrienn
Rózsa, Dózsa menyasszonya: Fodor Beatrix
II. Ulászló, magyar király: Geiger Lajos
Zápolya, erdélyi vajda: Perencz Béla
Bornemissza, magyar nemes: Boncsér Gergely
Költő Schöck Atala
Barna, paraszlegény: Molnár Zsolt
Jósnő Wiedemann Bernadett
Lőinc pap/Bagos: Cser Krisztián
Bornemissza, magyar főr: Boncsér Gergely
Jós: Wiedemann Bernadett
 

    Erkel Dózsa György című operája nem tartozik a szerző legismertebb művei közé. Az Erkel-év alkalmából, a Tavaszi Fesztivál keretében azonban rövidített változatban, koncertszerűen előadásra került az Operában.
Bevallom, nem számítottam túl sok jóra, már ami a mű zenei színvonalát illeti. Az est végén azonban kiderült, hogy előítéleteim alaptalanok voltak.
    Mélyebb zenei elemzést nem írok, de az a körülbelül két órányi muzsika, amit - mint azt Fábry Sándor felkonferálásából megtudtuk - a majdnem négy órás műből kiválogattak, rendkívül dallamos, igazi romantikus zenemű
Viszonylag kevés ária található a műben, inkább az együttesek dominálnak, a kórus végig nagy szereppel bírt. Az a néhány ária, amely viszont a mű része, technikailag igényes és kellemes a fülnek.
    Kovács Jánossal még nem hallottam rossz zenekari produkciót. Ez alkalommal is pontos zenekari arányokkal, megfelelő tempóval, illetve mindig az énekesekhez igazodó volumennel dolgozott. Bárcsak minden előadás alkalmával ilyen zenei színvonallal találkozhatnánk az Operában...
Nem találtam hibát a Filharmóniai Társaság muzsikálásában sem. Kevés volt a tutti, de azok szépen együtt szóltak, és a hangerő soha nem lépte át a közönségesség határát, mindig a zene szolgálatában álltak a zenészek.
    Fekete Attilát tartom jelenleg a legmegbízhatóbb tenornak az Operaház társulatából. Ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék nála jobbat elképzelni, de a mostani felhozatalból őt hallgatom a legszívesebben, minden hibája ellenére.
Ezek a hibák most is kiütköztek, ugyanis Fekete nem nagyon ismeri a piano fogalmát. Egyfelől persze megértem, mert alapvetőn lírai tenorja nem biztos, hogy át tudná vinni a romantikus zenekar hangzását, de sajnos üvöltése nem mindig adekvát.
Látszik, hogy nehezére esik ez a forszírozott hangképzés, különösen az együttesekben ütközik ki a túlzott erőfeszítés természetellenessége.
Ennek ellenére a kellemetlen fekvésű szerep magasságait hibátlanul vette, és ez manapság hatalmas dolognak számít. Ahogy az is, hogy minden egyes énekelt hangját lehetett hallani a közönség soraiban.
    Miksch Adrienn Csáki Laura szerepében biztos pontja volt az előadásnak, egy-két bizonytalanság ugyan hallható volt, de nagyon kellemes orgánuma, fényes magasságai, pontos szerepformálása bőven kárpótolt a kisebb hibákért.
    Fodor Beatrix szopránja is üzembiztos volt, nagyon lágy pianói ritkaságszámba mennek, összességében nem tudok hibát felróni neki. Vibratója finom, soha nem tolakodó, magasságai természetesek, legatója néha szinte véget nem érőnek tűnik.
    Perencz Béla régebben személyes kedvencem volt, színpadi megjelenése tekintélyt parancsoló, azonban hangja az utóbbi időben mintha már nem lenne olyan fényes, mint 3-4 évvel ezelőt. Kissé tompán, de magabiztosan szólt, ellenben szerepformálása hiteltelen volt. Hangjával nem próbálta megteremteni a figura karakterét, ha nem magyar nyelven énekelt volna, nem tudtam volna eldönteni, pozitív vagy negatív karaktert játszik-e.
    Az este fénypontja azonban Wiedemann Bernadett szereplése volt, akinek orgánuma megdöbbentő erejű. Tökéletes intonációja, vibráló színű mezzója frenetikus élmény volt. Sajnálatos módon szólama mellékszerep volt, hallgattam volna akár még órákig is.
Drámai csúcsait azt hiszem túlzás nélkül lehet a legnagyobbakéhoz hasonlítani.
    A többi szereplő közül Molnár Zsoltot emelném ki, akinek meleg színű baritonja ugyan kevésbé illett szerepéhez, de nagyon szép énekkultúráról tett tanubizonyságot.
Fontos viszont hangsúlyozni, hogy az egész szereplőgárda biztosan tette a dolgát, kirívó hibát egyiküknél sem tapasztaltam.
    A kórus szerepéhez illőn hol puhán, hol verbunkos keménységgel szólalt meg, az együtténeklésből jelesre vizsgázva.
    Jó lenne, ha Erkel operájának legalább ezt a rövidített változatát, hasonló formában repertoáron tartaná valamely magyar színház, ugyanis a hallottak alapján felveszi a versenyt egy-két gyakrabban játszott operával, és nem utolsó sorban nemzeti hagyományaink ápolása céljából sem haszontalan. Mindent egybevetve Erkel Ferenc Dózsa György című operájának előadása kiemelkedő művészi teljesítmény volt.

(A képek illusztrációk)

Ezúttal két egymástól merőben különböző produkciót ajánlanék a figyelmetekbe, azonban úgy gondolom, színvonalát tekintve mindkettő méltó arra, hogy írjak róla. Első menetben azok figyeljenek, akik annak idején figyelemmel kísérték Bérczesi Róbert munkásságát, és kíváncsiak rá, mi mindennel rukkolt elő a Hiperkarma feloszlása után beállt hosszú csendet megtörve. Ezt követően pedig a lengyel, magyar: két jó barát című elcsépelt közhelyben rejlő igazságtartalomra próbálok meg rámutatni.

Az R33 nevű közösségi-művészeti helyszínen lépett fel története során másodjára a Panírozott Barikád néven néhány hónapja megalakult formáció. Ennek részletezése előtt néhány szó a helyről: az egésznek egy immár több éves múltra visszatekintő önszerveződés az alapja, amely mára a magyar undergroundnak nevezett zenei élet legmeghatározóbb zenakarait gyűjtötte maga köré. A mindössze néhány taggal indult kezdeményezés jócskán kinőtte kereteit, és ez a helyszínváltozásokon is megmutatkozott. Az R33 ugyanis sokkal inkább a csoport, mint maga a hely neve, ez a csoport pedig a kezdetek után a Dürer Kert feletti régi ELTE-épület termeiben lelt otthonra. Ennek a helynek egészen sajátos atmoszférája van, úgy kell elképzelni, hogy mész végig a folyosón, és szinte minden teremből (ahol nem is olyan régen még oktatás folyt) más zene szűrődik ki. Ez így van még most is, de azon a helyszínen immár egy másik csoport, a Keleti Blokk Művészeti Egyesület tevékenykedik, hasonló lelkesedéssel - egyszer talán majd róluk is írok. Az R33 véglegesnek tűnő székhelye tavaly nyár óta a Közvágóhíd környékén, egy gyártelepen található. Ez elsőre nem tűnik túl vonzónak, azonban ha a félreeső helyszíntől eltekintünk, egy minden szempontból ideális alkotóműhely jött itt létre, ahol számos zenekar próbál napi rendszerességgel. Ezen kívül profi hangstúdiók is kialakításra kerültek, illetve egy nagyon hangulatos klubszoba, amely heti rendszerességgel kötetlen jammelésnek, valamint koncerteknek ad otthont.
Március 19-én a Panírozott Barikák voltak soron (az elírás nem véletlen, második koncertjükre nevüket is megváltoztatták - erről később). A két éves elszigeteltségből tavaly ősszel visszatért Bérczesi Róbert nevével fémjelzett legújabb projektről van szó, amelynek rajta kívül négy lány a tagja - név szerint Bencze Alma, Egerszegi Kata, Haragonics Sári és Mayer Bernadette. Visszatérése óta Bérczesi aktívabb, mint valaha: úgy tűnik, mintha most egyszeriben be akarná pótolni a kihagyott időszakot. Ennek első megnyilvánulása ugyebár a Biorobot zenekar volt, melynek repertoárja folyamatosan bővül, első lemezük felvételét a közeljövőben tervezik. Ezen kívül közös projektbe fogott Karányi Danival (erről egyelőre nem sokat tudni), illetve DJ Titusz Chip Chip Chokas-lemezén is szerepel. Nem utolsó sorban pedig itt van a jelen cikk témáját adó formáció. Ennek felállása igencsak sajátos: egy gitár + vokál, valamint négy ének. Egy akusztikus csapatról beszélhetünk tehát, amely viszont létszámából adódóan jóval túlmutat a megszokott egyszálgitáros-énekes produkciókon. Azonban senki se gondoljon profi zenészek szakmai alapokon nyugvó együttműködésére: ennek az egésznek az öt tag közötti szoros baráti kapcsolat az alapja. Tipikus örömzenélés, amelyben a próbafolyamat nyilván ugyanakkora (ha nem nagyobb) hangsúlyt kap, mint maguk a nyilvános fellépések. Talán ebből következik az is, hogy a januári megalakulás óta mindössze két koncertet hirdettek meg.
A csapat stílusát nehéz lenne behatárolni, ugyanis a játszott dalok mindegyike több részből áll össze. Az egésznek a magját a népdalfeldolgozások jelentik, azonban  közel sem szokványos formában. Analógiaként a manapság virágkorát élő "mossuk össze a népzenét populáris szerzeményekkel" módszer képviselőit, elsősorban a Zubolyt lehetne felhozni. Itt is erről van szó: példának okáért az A csitári hegyek alatt és a Tavaszi szél vizet áraszt szövege a Rolling Stones Paint it Black-jével lett összegyúrva, a Már minálunk babám kezdetű darab alatt pedig a Red Hot Chili Peppers-féle Californication dallama szól. Utóbbinál külön hozzáadott értéket jelent az, hogy az eredeti szám egyes sorai is bele lettek építve az interpretációba, méghozzá magyar tükörfordításban. Ez minden bizonnyal Bérczesi érdeme, aki már korábban is próbálkozott ilyesmivel: a szintén RHCP-klasszikus Under the Bridge-ből a Hiperkarma koncertjein is hallhattunk magyarosított részleteket, illetve a közelmúltban a Biorobot Sosebánd című számába is bele lett építve. Ezúttal pedig nem csak néhány versszak, hanem az egész dal része a repertoárnak - tényleg végig le van fordítva, ráadásul a szótagszámok és rímek teljesen a helyükön vannak. Szép munka. Hasonló különlegességet jelent Petőfi Egy gondolat bánt engemet kezdetű versének interpretációja John Lennon Imagine-jének dallamára, szintén úgy, hogy teljesen összepasszol a zene és a szöveg.A fentiek elsősorban Bérczesi szövegírói-dalszerzői zsenialitását bizonyítják, azonban a lányok is tevékenyen kiveszik részüket a produkcióból. Sőt, az egészet tulajdonképpen ők teszik szerethetővé színpadi jelenlétükkel, állandó mosolygásukkal, na és nem utolsó sorban hangjukkal. Amin változtatni lehetne, az a négy szólamban rejlő lehetőségek nagyobb mértékű kihasználása: egyelőre az esetek többségében vagy mind a négyen ugyanazt éneklik, vagy ha egy-egy számban csak ketten, illetve hárman vesznek részt - ilyenre is akadt példa -, akkor sem térnek el egymástól. Pedig szerintem pont ez jelenthetné a sok énekessel való felállás igazi ütőkártyáját. Az elején említett átkeresztelésre visszatérve: nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés volt. A Panírozott Barikád kellően elvont ahhoz, hogy bár tulajdonképpen nem jelent semmit, egy kis fantáziával mégis bele lehet magyarázni különböző dolgokat. Azzal viszont, hogy egyetlen betűt megváltoztattak, az egész szóösszetétel kézzelfogható jelentést kapott, ám ez inkább komolytalan, mint szellemes. Ha csak a négy lány alkotná a csapatot, más lenne a helyzet, őket valóban el tudom képzelni ilyen néven fellépni, azonban Bérczesi részvételével (aki mégiscsak 34 éves lesz az idén) nem érzem helyénvalónak. Ettől függetlenül azonban ígéretes kezdeményezésről van szó, akik a későbbiekben - ha az elhatározás is megvan bennük erre - bőven kaphatnak majd fellépési lehetőséget, akár saját köreiken túl, a népzenét hozzájuk hasonlóan alternatív módon feldolgozó csapatok (pl. Rackajam, Csík Zenekar, Zuboly) társaságában is.

(Képek: facebook-oldal, egy videó itt)

A magyar és a lengyel nép évszázados barátságának kihangsúlyozása és megerősítése céljából szerveztek programsorozatot a napokban. Ennek keretében lépett fel az A38 hajón a Lengyelország legjobb zenekarai között emlegetett, alig pár éves története során már több díjat is elnyert Zakopower. A koncert beharangozásaként a következőket olvashattuk róluk: "elképesztően őrült, népzenét, popot és punkot a korálokkal ötvöző" társaság. Ami a korálokat illeti, nem találtam semmi erre utaló nyomot a zenéjükben, ellenben élek a gyanúperrel, hogy esetleg a tagok Goral-népcsoporthoz való tartozását értették félre a magyar sajtósok. Lényeg a lényeg, a fentiek alapján feltételeztem, hogy ismét egy ugráltatós-megtáncoltatós bulizenekar produkciójában lesz részem, mint ahogy a közelmúltban többször is. Ebben volt is némi igazság, azonban ezúttal nem érvényes maradéktalanul az említett prekoncepció.
Ennek okai már a felállásban is megmutatkoznak: a fúvósszekciót mindössze egy szaxofon képviseli, ellenben három hegedű is gazdagítja a hangzásvilágot. Véleményem szerint legalább egy kontrafúvós jót tett volna az összhatás szempontjából, vagy ha nem, a szaxofon helyett trombita ideálisabb lenne, az valahogy jobban illik vonósok mellé. Azonban ez sem tragédia, mindössze árnyalatnyi különbségről beszélünk. Érdekes a ritmusszekció összetétele is: az alap dob és basszusgitár mellett része még egy basszushangszer, amiről pontosan nem tudtam megállapítani, micsoda. Leginkább talán brácsához hasonlít, de nem függőlegesen játszanak rajta, hanem nyakba akasztva, mint egy basszusgitáron. Igazat megvallva sok értelmét nem láttam ennek a kettősségnek (egy mértékadó vélemény szerint az egész oka a lengyel virtusban keresendő - bármit is jelentsen ez), azonban tény, hogy a brácsa tulajdonosa eléggé kitett magáért. Egy hatvan év körüli, szemüveges bácsiról van szó, aki minden bizonnyal az együttes legidősebb tagja, azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy időről időre különböző táncfigurákat mutasson be kézzel és lábbal egyaránt, hangszerét mindvégig a nyakában hagyva.
Ami a csapat repertoárját illeti, saját számaik kizárólag anyanyelvükön íródtak. Ilyen esetekben, ha egy nem túlzottan elterjedt nyelven megszólaló zenekar külföldön turnézik, természetesen mindig előtérbe kerül dalainak instrumentális része, mivel az esetek nagy százalékában olyanokból áll a közönség, akik a szövegből nem sokat értenek, így nyilván a dallamvilágra, illetve a kettő összképére helyezik a hangsúlyt. Emiatt fontos ugyebár, hogy a zene elsőre magával ragadó, jól táncolható, dallamos legyen - egy lengyel nyelvű rapcsapatnak például nem hiszem, hogy túlzott sikere lenne hazáján kívül. Ezúttal annyiban különbözött a helyzet a szokásos bulizenekarok stílusvilágától, hogy a Zakopower zenéje sokkal összetettebb, pszichedelikus elemek is bőven vannak benne. Utóbbit támasztja alá a csapatot erősítő DJ is, aki rendszeresen szkreccseléssel és egyéb zajokkal gazdagítja a számok bevezető, illetve átkötő részeit.
Ki kell még emelnem a rendkívül összeszedett vokálszekciót, amely kifejezetten sokat tesz hozzá a hangzásvilághoz: sokszor nemcsak a főének megtámogatásaként, hanem önállóan is funkcionál, teljes versszakokat átvéve az énekestől. A sokszínűség a dalok hangszerelésében is megmutatkozott: szinte nem volt olyan zenész, aki valamelyik számban ne játszott volna önálló szólót - így a gitáros mellett sorra kerültek a hegedűsök, a szaxofonos, sőt a koncert vége felé még a dobos is.
Az est fénypontját kétségtelenül az egyik játszott dal jelentette: mégpedig a lengyel földön rendkívül népszerű Omega-klasszikus Gyöngyhajú lány előadása. Az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor Deák Bill Gyula fonetikusan betanult Hendrix-számokat énekelt a '70-es években a Syrius-hajón. A számot többek között ugyebár a Scorpions is feldolgozta, azonban ők angol szöveget írtak rá, amely bár jól sikerült, igazi kihívást így mégsem jelent. A Zakopower ezzel szemben az eredeti, magyar változatot adta elő, hihetetlenül vicces akcentussal, ám annál nagyobb sikert elérve. Innentől kezdve borítékolhatóan azok is szívükbe zárták a csapatot, akik addig nem tették meg - nem meglepő, hogy a ráadásban ugyanezzel tért vissza a színpadra a zenekar. Ekkor végre közönségénekeltetés is volt, a legvégére igazán katartikussá téve a hangulatot. Tulajdonképpen már önmagában emiatt is megérte ellátogatni a koncertre, azonban ezen túlmenően is emlékezetes kulturális élményt jelentett a Zakopower vendégjátéka. Ha gyakrabban is sor kerül ilyen kezdeményezésekre, talán eljön a napja, amikor nem Chopin számít majd az első számú asszociációnak a magyarok számára, amennyiben lengyel zenére terelődik a szó.

(Gyöngyhajú lány videó itt)

Három hónap után először lépett fel a „kicserélődött tagságú, kívül-belül teljesen megújult, dögösebb hangzású” Kistehén – nevéből immár a tánczenekar jelzőt elhagyva. A fenti leírásból (amely egyébként egy interjúban szerepel) egyedül a kicserélődött tagság ténye a nyilvánvaló, annak megállapítása tehát a koncert tétje volt, valóban teljes megújulásról beszélhetünk-e, és amennyiben igen, van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a csapatnak azután, hogy – akárcsak pl. a Guns N’ Roses esetében – immár egyedül Kollár-Klemencz László képviseli az állandóságot.

Mindenekelőtt ki kell térnem az előzenekarra, amely jelen esetben nem is pontos megnevezés, ugyanis a warm-up act feladatkörét a frontember fia, Kollár-Klemencz Gergő töltötte be, aki amellett, hogy az új felállásban billentyűsként vesz részt, Lucrecia Protellor művésznéven DJ-karrierjét is építgeti. A koncert felvezetőjeként is ebben a szerepében láthattuk őt, de bár ne így lett volna. Előre kell bocsátanom: azzal együtt, hogy nem kifejezetten rajongok az elektronikus gépzenéért – még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán használható erre a stílusra a „zene” jelző –, nem vitatom a létjogosultságát, és elismerem, hogy manapság egyre szélesebb réteg van oda érte, akiket ki kell szolgálni. Azonban differenciálni is tudni kell. Azt hiszem, ezúttal teljesen nyilvánvaló, hogy mindössze arról van szó: Kollár Laci lehetőséget akart adni a fiának, hadd mutassa meg magát minél szélesebb közönség előtt. Ez voltaképp érthető, ugyanakkor ebben a formában mégis elhibázott döntés. Azt ugyanis nem nehéz belátni, hogy ez a produkció annyira távol áll a Kistehén-dalok stílusától, mintha teszem azt Palotai melegítené be a közönséget a Metallica előtt. És itt szeretnék hangsúlyt tenni az előttre, mivel úgy gondolom, Gergő szerepeltetése a koncert után, levezetésként teljesen rendben lett volna. Igaz, az általános gyakorlat szerint akkor is hasonló műfajú dalok szólnak, azonban például fesztiválokon bevett dolog, hogy egy-egy színpad napi programjának végén elektronikus zenei DJ veszi át a terepet. Akinek bejön, úgyis ottmarad bulizni, a többieknek pedig nem kell az idejüket vesztegetni olyasvalamire, amin önszántukból sosem vennének részt. Ez szerintem így korrekt.

A fentiek fényében kissé félve vártam a fő attrakció kezdetét, felmerült ugyanis bennem, hogy talán a teljes megújulás is ebbe az irányba történő elmozdulást takar. Azonban már a változatlan formában megmaradt intro első taktusai nyilvánvalóvá tették, ilyesmiről szó sincs. A későbbiek pedig még inkább megerősítettek abbéli meggyőződésemben, hogy ez az egész radikálisan új hangzásvilág-dolog kissé túl lett reagálva. A beharangozott újítások közül a több elektronikának gyakorlatilag alig tapasztaltam nyomát, egy-két hangsúlyosabb szintiszólamot ki lehetett olykor hallani, de az sem igazán elektronika volt. Ami a karcosabb gitárhangzást illeti, tényleg mintha valamivel több lenne a torzítás, mint ezelőtt. Azonban ez arra is visszavezethető, hogy az új szólógitáros, Bujdosó János nem használ nylonhúros hangszert. Szerintem kár ezért a változtatásért, mert pont ez adott a hangszerelésnek egy sajátos ízt, de ha a zenekarvezető így látta jónak, ám legyen. Mellesleg tangóharmonika sincsen, viszont ez már korábban sem mindig szerepelt a koncerteken.

Az előzőek lennének tehát a dögösebb hangzás alapjai, véleményem szerint a teljes megújulásnál jóval kisebb mértékű változást hozva. Illetve még egy fontos elemre ki kell térni, ez pedig a dob kérdése. Az a helyzet, hogy az új felállásban nincs percussion, ellenben 2 darab normál dobos kapott benne helyet, teljes felszereléssel. A hivatalos indoklás szerint az új dalok olyan erősre sikerültek, hogy előadásukhoz elengedhetetlen a két dobos. Nos, ismét előrebocsátom, hogy nem igazán számítok szakértőnek a témában, de laikus füllel elmondhatom, hogy egyáltalán semennyire nem lehetett kihallani azt a pluszt, amit ez adott hozzá a koncerthez. Pedig ritkán volt olyan, hogy valamelyikük tétlenül ült volna, az esetek legnagyobb részében mindketten csináltak valamit. És mégis, egyszerűen nem jött át a dolog – legalábbis nekem nem. Az egyik múltkori cikkben leírtam: már abban is kételkedni szoktam, az önálló percussionnek van-e értelme a normál dob mellett. Arra a következtetésre jutottam, hogy azért az esetek elég nagy részében indokolható a dolog, ki lehet érezni a pluszt. Jelen esetben viszont a két dobos teljesen feleslegesnek tűnt számomra. Hasonlóval eddig egyszer találkoztam, mégpedig a Hobo Blues Band 30. jubileumi koncertjén, ahol a fináléban három felállás dobosa játszott egyszerre. Az azonban különleges alkalom volt, nem hétköznapi fellépés. Kíváncsian várom, megmarad-e tartósan ez az újítás, mindenesetre én legfeljebb a lemezfelvétel során alkalmaznám, mert ott megfelelő keveréssel tényleg hallható eredménye lehet. Élőben viszont abszolút semmi értelme, ráadásul minden bizonnyal a logisztikai gondokat is megnöveli.

Ami a játszott dalokat illeti, a klasszikus koncertslágerek (Szájbergyerek, Nyúlpinyó, Ég ha kék, stb.) nagyjából megmaradtak. Volt néhány olyan, amely ezelőtt állandó szereplő volt a koncerteken, most viszont kimaradt – Ne engedj el sohasem, Virágok a réten, Kislány sirat –, de valószínűleg ebben sincs koncepció, mindössze arról van szó, hogy az új zenészek még nem tanultak meg mindent. Az új dalok kérdése már érdekesebb, ugyanis több oldalról is meg lehet közelíteni. Vannak egyrészt azok, amelyek még nem jelentek meg lemezen, viszont már egy ideje szerepelnek a koncertprogramban, tehát a régi felállás is játszotta őket. Ez kábé négy-öt szám. Másrészt van legalább még egyszer ennyi (ha nem több), ami teljesen új, tehát eddig még nem hangzott el élőben. Igen ám, de ezek is mind olyanok, amelyeknek összerakásában a kilépett zenészek tevékenyen részt vettek, hozzáadták saját ötleteiket. Tehát ha szigorúan vesszük az új szám definícióját, egyetlen olyan se hangzott el, amely az aktuális felálláshoz kötődne. Úgy pedig nem igazán lehet túllépni a zenekar lezárni kívánt korszakán, ha azóta semmi újdonság nem született.

Egyetlen kivétel talán akad, bár ez is csak félig-meddig saját munka: a koncert vége felé hangzott el az MR2 Akusztik műsor kedvéért a közelmúltban elkészített feldolgozás, a Cseh Tamás-klasszikus Budapest. Azonban ezzel kapcsolatban is negatívat kell írnom, mert szerintem nem volt jó döntés ezt a dalt választani. Lehet azzal érvelni, hogy az egész feldolgozás-koncepció lényege éppen az újraértelmezés, a mű más zenei környezetbe helyezése, de szerintem mégis van olyan helyzet, amikor egy adott ponton nem szerencsés túlmenni. Cseh Tamás elidegeníthetetlen stílusjegye ugyebár a fokozott szövegközpontúság, a végletekig egyszerű zenei kísérettel előadott lírai mondanivaló, amelyben minden szónak súlya van. Pont ez veszik el akkor, ha a dalokat meghangszerelik, ezzel az instrumentális részekre tolva a hangsúlyt. A Kistehén ráadásul egy különösen zúzós feldolgozást készített, erősen torzított riffekkel, néhol már-már bántóan erőszakos énekkel. Olyan sorokat pedig, mint például „Éva tegnap volt az abortuszbizottság előtt” így nem lehet előadni. Mindez azért is furcsa, mert a feldolgozást eredetileg nem is a hangos zenekar, hanem a tőle hivatalosan független, ám néhány kivétellel ugyanazokból a tagokból álló Melanko formáció készítette el, melynek legfőbb jellemzője épp a nevéből adódó ünnepélyes, melankolikus hangzásvilág, illetve a fokozott szövegközpontúság.

A fent leírtakból kitűnik, tulajdonképpen csak a kicserélődött tagság jelent igazi változást az eddigiekhez képest. Mert hiába tűzték ki célul a „lakodalmas romantika” feladását és a keményebb, punkos vizekre evezést, ha Kollár Laci énekstílusából mindez egyszerűen nem következik. Be lehet torzítani a gitárokat, viszont az egyedi íz, a hangsúlyozás – nem tudok rá jobb kifejezést –, ami eddig is már az első szavakból felismerhetővé tette a Kistehén-dalokat, nem változott semmit. Ugyanígy megmaradtak a közönséghergelő jo-jo-jo kiáltások az instrumentális részek alatt. És mielőtt megvádolnának azzal, hogy lehúzom a produkciót, gyorsan kijelentem: én kifejezetten örülök ennek a változatlanságnak. Ugyanis pont ezek az attribútumok tették számomra a Kistehén Tánczenekart az egyik legjobb magyar koncertzenekarrá, amit nyugodt szívvel ajánlhattam megtekintése bárkinek. Az új felállás első koncertje után pedig azt is állíthatom, hogy bár a néhány hangzásbeli változtatás – nylonhúros gitár és harmonika elhagyása – inkább ártott mint használt, a sodró lendület, ami eddig is fő vonzereje volt a csapatnak, megmaradt. Az új zenészek pedig nyilván értik a dolgukat - Bujdosó János és Vajdovich Árpád produkciója különösen szimpatikus volt -, bár azért arra nem vennék mérget, hogy önállóan összeállva is olyan teljesítményre lennének képesek, mint az Intim Torna Illegálba távozott négy eredeti tag. Ezzel kapcsolatban sok mindenről fog árulkodni az, milyen dalok születnek majd  a továbbiakban, az ő részvételükkel.

Mérleget vonva talán az a legkorrektebb, ha úgy fogalmazunk: ez a Kistehén már nyilván nem ugyanaz a Kistehén, ami eddig volt. Azonban aki eddig szerette, annak valószínűleg ezután is tetszeni fog. Ha pedig hozzávesszük, hogy a régieknek milyen fokú sikerekben van részük kiválásuk óta, és már most mennyi mindent tettek le az asztalra, még örülhetünk is hogy így alakultak a dolgok, és egy helyett immár két szerethető zenekarnak lehetünk a rajongói.

A tavalyi Volt Fesztivál nyitónapi programja ismétlődött meg március 3-án az A38 hajón, ahol a magyar Anselmo Crew és a spanyol Che Sudaka lépett fel. Nagy meglepetésre bizonyos tekintetben ezúttal sem került sor, mint ahogy az ilyen stílusban utazó zenekarok általában nem árulnak zsákbamacskát - lásd a Kultur Shock koncertről szóló beszámolót. Azonban az este mégis szolgált pár újdonságértékű dologgal, mind pozitív, mind negatív értelemben.

Az előzenekar kiválasztásánál sikerült a lehető legjobb párosítást összehozni a szervezőknek: akárcsak a Volton, most is abszolút szakavatottan melegített be az Anselmo Crew. Már a felállásuk is hasonló, sőt, talán még sokszínűbbnek is mondható: az alap gitár-basszus-dob-ének mellett ütősök, fúvósok, billentyű és egyéb, időnként előkerülő szokatlan hangszerek - üstdob, harmonika, illetve valamiféle lantszerű alkalmatosság. Mindezek együtt egy egészen egyedi olvasztótégelyt alkotnak, ami a hangzásvilágban is megmutatkozik. Talán leginkább a latin ritmusok dominálnak, de éppúgy megtalálhatóak benne balkáni elemek, cigányzene, illetve a reggae-s, skás lüktetés. A szövegek leginkább spanyolul és angolul íródtak, de volt példa török és lovári nyelvű sorokra is. Honlapjuk tanulsága szerint egyetlen magyar nyelvű dala van a csapatnak (mégpedig az egyébként fárasztó rímpárokban bővelkedő Mesélj a nőkről), de azt ezúttal nem vették elő. Látható tehát, hogy tipikusan egy nemzetközi színtéren jól eladható zenekarról van szó, amely mind zenéjét, mind elnevezését tekintve könnyen fogyasztható a magyarul nem értők számára. Egyéb területeken is kiütközik a csapat multikulturális mivolta: az énekes például Új-Zélandon utcazenélt évekig, majd pedig egy dél-koreai repülőtér várótermében ismerkedett össze a basszusgitárossal, akinek olasz származású dédapja egyébként az Anselmo név ihletője.
Mindezen nemzetköziség ellenére azonban látszott, hogy a hazai közönség sem kevésbé fontos nekik - ügyeltek a rendszeres interakcióra, összességében remek hangulatot teremtve: már röviddel a kezdés után érezni lehetett a hajó ide-oda billegését. A koncert közepe tájékán aztán némileg meglepő és teljességgel váratlan bejelentés hangzott el: ez volt a csapat utolsó fellépése, befejezik a közös munkát. Mindez csak úgy mellékesen, nem kis értetlenséget eredményezve. A végén aztán hozzáfűztek némi magyarázatot is: 8 évet töltöttek el együtt, jelentős sikereket értek el és nagyon sok szeretetet kaptak, mindezek után szeretnék magukat más projektekben is kipróbálni. Mindez valahol érthető, ugyanakkor hiányuk mégis fájó űrt fog jelenteni a hazai zenei palettán. Már amennyiben valóban feloszlásról van szó - ugyanis az eljövendő formációk mibenléte nem egészen tisztázott. Az együttes honlapján az szerepel, szó sincs megszűnésről, májusban visszatérnek, csak az eddigiektől eltérő formában. Már három bejelentett koncertdátum is van két hónappal ezutánra. A kérdés az, hogy mindez milyen név alatt, milyen tagsággal fog zajlani. Az elmondottakból arra lehetett következtetni, a jelenlegi felállásból csak az énekes Sub Anselmo személye lesz az összekötő kapocs, azonban ha valóban ez a helyzet, illő lenne mindezt más név alatt kivitelezni. Persze meglehet, ez is fog történni - ebben az esetben viszont miért hirdették meg a jelenlegi honlapon a májusi dátumokat? Tehát az egész üggyel kapcsolatban sok a kérdőjel, én mindenesetre kíváncsian várom a fejleményeket, mivel az általam eddig tapasztaltak fényében igencsak sajnálnám, ha vége szakadna az Anselmo-sztorinak.

A Che Sudaka színpadra lépésének pillanatában már valóban nagyon sokan voltak, ami - figyelembe véve a 2500 forintos elővételi jegyárat és a hétköznap estét - azt bizonyítja, hogy hazai rajongótáboruk mértéke közel sem elhanyagolható. Mindig kritikus pont a Magyarországra látogató 

külföldi zenekarok esetében a közönség üdvözlése, vagyis konkrétan a Budapest/Bukarest problémakör. Ezúttal ezzel sem volt gond, sőt mi több, a koncert alatt legalább tízszer elhangzott fővárosunk neve, mindannyiszor jelentős üdvrivalgást eredményezve. A nézőkkel való interakció ezen túlmenően sem hagyott maga után kívánnivalót - igaz ami igaz, ez szintén többé-kevésbé állandó ismertetőjegye az ugrálós bulizenét játszó csapatoknak. A Che Sudaka ezúttal arról érdeklődött, mi az "everybody's happy" kifejezés magyar megfelelője, és mikor a mikrofont az első sorban állókhoz odatartva megkapták a választ, azon nyomban lelkesen nekünk is szegezték a kérdést, mindannyian boldogok vagyunk-e. Az est egy másik pontján a - főleg spanyol földön - legismertebb magyar szó, a Puszkasz is elhangzott, a nyomatékosítás kedvéért szintén mantraszerűen, úgy tucatnyi alkalommal.
Ami a stílusvilágot illeti, számomra elég markánsan a Ska-P által fémjelzettre hajaz. Ez valahol nyilván triviális, lévén elég kevés azoknak a spanyol csapatoknak a száma, akik anyanyelvüket megtartva tettek szert nemzetközi ismertségre. Ám számos további közös pont is akad azon túlmenően, hogy szintén spanyol szövegekkel állunk szemben, olykor egy-két angol sorral megspékelve. Amennyire meg tudtam állapítani, maguk a dalszövegek is erősen az antiglobalista, kirekesztés-ellenes vonal mentén csoportosulnak. Van itt a "minden politikus hazudik" alapigazságot felidéző darab, illetve a papírok nélkül Európába érkező menekültek sorsát bemutató szerzemény is, ez utóbbi dallamában a Sting-féle Englishman in New York parafrázisaként. Fontos hozzátenni, hogy mindez valós élményeken alapul, ugyanis a tagok tényleg dél-amerikai származásúak, bevándorlókként érkeztek Spanyolországba papírok nélkül, azzal a céllal hogy annak élhessenek, amit igazán szeretnek: zenélésnek és utazásnak. Ebből a szempontból még hitelesebbek is mint a Ska-P, lévén nem csak közvetítik mások helyzetét, hanem valóban a sajátjukat tárják elénk. Harmadik közös pontként meg kell említenem még, hogy az időnként gitározó énekes engem megjelenésében is a Ska-P showmanjére, a jelmezes-gólyalábas Pipire emlékeztetett (szemléltetés itt).
Ezen túlmenően az est leírható az ugrálás, zúzás, pozitív energiák kulcsszavakkal. Valóban önfeledt hangulat uralkodott, és bár nem tudnám elképzelni, hogy kizárólag ilyen koncertekre járjak (az túl fárasztó lenne), a két-három havi rendszeresség pont megfelelő dózis ahhoz, hogy egy ilyen energiabombát kapjak az arcomba. Most, hogy a Kultur Shockhoz és a Che Sudakához már kétszer is szerencsém volt, már a Gogol Bordellót is szívesen megnézném. Talán valamelyik nyári fesztiválon?

(Köszönet Lénának a kiegészítésekért és Kingának a képekért)

Elsősorban a britpopban utazó alternatív zenekarok nyomdokába szeretne lépni a kecskeméti Kéményseprők együttes. A csapatot már jópáran ismerhetik Sodorj Duna című daluknak köszönhetően, amely az MR2 játszási listája mellett a rádió legutóbbi válogatáslemezére is felkerült. Lórit (dob), Szaszát (gitár), Tomit (ének/gitár) és Zsoltot (basszusgitár) többek között a fentiek folyományáról, befutásuk esélyeiről, illetve a fiatal életkor nehézségeiről kérdeztem a Szeparé Bisztróban, ahol a Belmondo előtt kaptak fellépési lehetőséget.

A Pannónia Fesztivál szavazásán sokáig az élmezőnyben voltatok, de végül kimaradtatok a részvételt jelentő első 50-ből. Sikerként vagy kudarcként élitek ezt meg?
Szasza: Ismerős már a helyzet számunkra, többször vettünk részt ilyen szavazósdiban és mindig bebukjuk, mert úgy jön a sok szavazat, hogy anyukám gépírástanár a középiskolában ahová régen jártam, és a gyerekekkel szavaztat gépírásórán. Aztán összesítéskor kiderül, hogy ezek mind ugyanarról az IP-címről jöttek, és így a végére kerülünk. Viszont addig jól mutatunk az elején. De ezt ne írd bele, mert illegális! (nevet)
Lóri: Mi az ilyesmit nem éljük meg csalódásként, mert igazság szerint azok a zenekarok, akiket beszavaztak a top 50-be, már mindannyian elég ismertek. Tisztában vagyunk vele, hogy nekünk nincs még akkora rajongói bázisunk, de ez remélhetőleg idővel változni fog. Mindenképp optimisták vagyunk.

Az MR2 válogatáslemezre való felkerülésről milyen visszajelzéseket kaptatok?
Tomi: Tulajdonképpen nem is tudom, melyiknek volt nagyobb eredménye: annak, hogy egyáltalán játszik minket a rádió, vagy hogy rákerültünk erre a lemezre. Talán inkább az első, mert elég sok embertől visszahallottam, hogy hallottak minket a rádióban és onnan ismerik a Sodorj Dunát. De játszhatnának többet is tőlünk, beküldtünk elég sok dalt. A lemezszereplésnek annyi eredménye lett, hogy kaptunk érte valamennyi pénzt, amiből felvettünk egy számot.
Szasza: Még minimum két-három ismert dalt kell írnunk ahhoz, hogy ismertebb legyen a zenekar. Egyelőre van egy, azt is ritkán játsszák, ha ehhez hozzájön még néhány ami át is megy rendesen a rádión, akkor király lesz minden.

Mit gondoltok, az életkorotok milyen kihatással van az ismertségetek alakulására?
Tomi: Kábé mindenütt azt mondják ránk, hogy pofátlanul fiatalok vagyunk, és ez nekünk nagyon jól esik. Mindenképpen pozitív a hatása, mert én például nem szeretnék harmincévesen rocksztárrá válni, hanem sokkal inklább most. Adja az isten...
Lóri: Szerintem viszont mindenképp hátrányban vagyunk. Azáltal, hogy én még csak 18 vagyok, a többiek pedig csak 20 évesek, egyrészt pénzügyileg hátrányban vagyunk más zenekarokhoz képest, meg kell küzdenünk akár még egy próbateremért, számfelvételért, rendes promócióért is.
Szasza: Azért van ez, mert normális zenekarok nem a büfében kajálnak tízórai-szünetben, ezért mindenkinek van egy kis pénze amit bele tud adni. Mi viszont nem tudjuk rendesen beosztani. Kapsz egy ötezrest, és egyből elköltöd: elsörözöd, meg ilyenek. Ezen kéne változtatni.

Van valaki, aki segít a dolgaitok menedzselésében?
Tomi: Az elején Szasza intézte a koncerteket, meg a rádióval is Ő tartja a kapcsolatot például. De Lórinak van egy osztálytársa akinek kicsit jobb a beszélőkéje, és ő elkezdett minket nyomni kicsit, sok embernek telefonált, e-maileket írt. Ennek köszönhetően most úgy tűnik, hogy a Kaukazus egykori menedzsere, Ádám Kata átvesz minket. Például ezt a koncertet is ő szervezte.

A hozzátok hasonló stílusú zenekarok közül van valakivel kiépített kapcsolatotok?
Szasza: Csasziék, a Paganza, aztán a Szóda zenekar, a Newgatti zenekar... Nagyjából velük vagyunk viszonylag rendszeres kapcsolatban.
Lóri: Rajtuk kívül azért jóban szoktunk lenni azokkal a zenekarokkal, akikkel együtt játszunk - 30Y, Kaukazus, Belmondo - de ez nem profi kapcsolat, csak mondjuk úgy, hogy viszonylag jóban vagyunk. Legalábbis remélhetőleg még emlékeznek ránk... (nevet)

Mindannyian budapestiek vagytok mostmár, vagy legalábbis időtök legnagyobb részét itt töltitek. Mit gondoltok, mennyire előfeltétele manapság egy zenekar befutásának az, hogy a tagok a fővárosban éljenek, próbáljanak, alkossanak?
Szasza: Mindenképp több lehetőség van itt, de én sokkal jobban szeretem, ha valaki ragaszkodik a szülőhelyéhez. Most például szívesen mondom azt, hogy ez egy budapesti zenekar, de ha valamit elérnénk, akkor már úgy mondanám, hogy ez egy kecskeméti zenekar, az sokkal vagányabb... Én sokkal többre tartom a vidékieket - Tankcsapda meg ilyenek -, egyedül Pécset utálom, mert nagyon sok pécsi zenekar van, és mindenhová elér a kezük.Folyamatosan termelnek ki újakat, úgyhogy Magyarországot gyakorlatilag Pécs irányítja.

És ez rossz?
Naná, mert mi nem vagyunk pécsiek... (nevet) Ha odavalósiak lennénk, már rég befutottunk volna. A Duna-Tisza közéről viszont még nem jött ki túl sok zenekar. Talán majd mi leszünk az elsők. Vannak amúgy jó együttesek máshol is, például Mezőtúron vagy Székesfehérváron, mondjuk az Escape és a DikiD. Szóval lassan Fehérvárról is írhatunk egy dalt... Mert egyébként az egyik most készülő számunknak az lesz a szövege, hogy "Igazi fellegvár a nyugati régió / ott nőnek a gombák és a pécsi rádión / Lovasi András úgy hahotázik / nem tehetsz ellene, a füledbe mászik"

Az általatok kedvelt zenekarok - akár magyarok, akár külföldiek - mennyiben vannak kihatással a stílusotokra?
Szasza: Tominak az Arctic Monkeys nagyon, de nekem szinte egyáltalán nem. Alapvetően nem tudok zenélni, leginkább csak szövegeket írok. A színpadon is csak dísznek vagyok ott, kiállítanak a szélére hogy mutassak valahogy, de lassan ennek is vége lesz, mert elkezdek meghízni és onnantól kezdve már arra se leszek jó...
Tomi: Azért állítjuk ki a szélére, hogy baromi sokat gyalogoljon, mert mindig egyhelyben menetelve gitározik.
Szasza: Igen, a következő koncertre beszerzek egy taposógépet, és az lesz a célom, hogy elgyalogoljak a koncert alatt Budapesttől Dunaföldvárig.
Zsolt: Szerintem mint minden feltörekvő zenekar esetében, ránk is elég sokan hatnak. Szaszára és Tomira főleg a brit vonal, Lórira meg rám viszont inkább más stílusok. Például nagyon szeretem a Subscribe-ot, meg a darkos zenéktől a jazzig sok mindent. Ezen kívül zeneiskolába is járok, úgyhogy a britpop vonalba nem igazán illek bele. Pont emiatt nem lehet egyértelműen bekategorizálni minket ebbe a stílusba.

Akkor hogy kategorizálnátok magatokat?
Zsolt: Az ilyen megfoghatatlan stílusokra azt szokták mondani idehaza, hogy alternatív. Viszont én úgy érzem, hogy a manapság alakuló zenekarok nagy részére már hülyeség ráhúzni besorolásokat, mert nagyon nagy lett a keveredés. Mindenki azt játssza, amit szeret. Legalábbis én nagyon sok ilyet hallgatok, ahol nehéz pontosan megfogni, mit is játszanak. Vegyük például az Irie Maffiát, azt se lehet pontosan megmondani, hogy micsoda:  se nem reggae, se nem funk, se nem rock. Illetve a Subscribe sem egyértelműen metál. Szóval szerintem nálunk is van az alap britpop-vonal, és erre jönnek rá különféle kiegészítő elemek.

Hány dalotok van eddig, és ki mennyire aktívan veszi ki a részét a szerzőségből?
Tomi: Tizenegy körüli számunk van most, volt még néhány ezen felül, de elhagytuk őket, mert nem tetszettek. Én általában inkább megzenésítem, Szasza pedig megírja a szövegeket. De az utóbbihoz is hozzá szoktam tenni olykor, meg szeretnék is minél nagyobb mértékben. Nagy általánosságban én gondolkodom a dalokon a legtöbbet, a többiek pedig hozzáteszik a magukét. Mellesleg azért sem vagyunk túl termékenyek mostanában, mert nincs rendes próbatermünk, úgy kell bérelnünk minden alkalommal.
Lóri: Ismét bejön a pénzhiány, mint a fiatalság legfőbb hátránya. Akárki akármit mond, a pénz rengeteget számít - lehetsz bármilyen tehetséges, ha nincs meg hozzá a megfelelő anyagi háttered, hogy ezt a tehetséget terjeszteni tudd. Erre azt a friss példát tudnám felhozni, hogy ma is kézzel kellett elhoznunk a hangszereinket és az erősítőket ide, ami nem volt túl kellemes élmény.

Fodor Máriusz segítségével egy számot rögzítettetek nemrégiben. Ez hogy sikerült?
Tomi: Nagyon reméljük hogy jól, bár a szövegében még mindig bizonytalanok vagyunk. Fel van véve egy éneksáv, de az még valószínűleg változni fog. Illetve gitárokat is fogunk még felvenni. Most elvileg a pontosítás résznél tart a dolog, hozzá kell igazítani metronómhoz az egyes ütemeket. Az első riffet már elküldte, az nagyjából ki van keverve, de szintén nem tökéletes még. Szóval így áll a dolog, bízunk benne hogy minél hamarabb meg tudja csinálni az egészet. Talán másfél hónapon belül van erre esély. De Máriuszt sem lehet hibáztatni egyébként, mert Ő is elfoglalt ember, csomó dolga van és ezt csak szívességből csinálja, munka helyett egyfajta kísérletnek fogja fel.

Az előzőleg elmondottak fényében milyennek látjátok a közeli jövőtöket, milyen célokat szeretnétek elérni mondjuk az elkövetkező egy évben?
Tomi: Én személy szerint leginkább azt szeretném, hogy minimum egy olyan számot írjunk, mint például a Kolin San Franciscója, ami annyira bejön a rádióknak, hogy állandóan játsszák, és így az emberek fülébe is bekerül, szinte mindenki vágja. Ezt kéne nekünk is elérnünk.
Zsolt: Mindenképpen fesztiválozni kéne, meg általánosságban sokat koncertezni, eljutni az ország minél több pontjára. Illetve lassan lemezt is kéne felvenni, de ez leginkább termékenységi kérdés. Bár van már egy albumnyi anyagunk, de nem érezzük úgy, hogy mindegyik egyformán erős lenne, és nem akarjuk elkapkodni. Ha a megfelelő minőség és mennyiség is adott lesz, már studióktól is vannak ajánlataink, az árát meg majd kikoncertezzük valahogy.
Lóri: Én is úgy vagyok vele, hogy kéne egy olyan szám, ami mindent visz. Ezen kívül kell még írni úgy négy albumképes dalt. Ezután valószínűleg össze tudnánk hozni a pénzt arra, hogy felvegyünk egy teljes lemezt, amit pedig már lehetne küldözgetni mindenhová. Jöhetnének a koncertek, részvétel nagyobb fesztiválokon - persze eleinte nyilván délután, de nem is ez a lényeg. Ezen kívül pedig a próbaterem kérdésével kéne még kezdeni valamit.
Szasza: Egy turnébusz sem ártana, mert nagyon szar dolog állandóan másoktól függeni ebben a tekintetben, hogy akkor most ráérsz-e, el tudsz-e vinni, vagy megint marad a tömegközlekedés...
Lóri: Volt olyan, hogy Kecskemétre vonattal vittük le az egész dobot. A lábdob nem fért be a fülkébe, úgyhogy kint ültünk rajta felváltva a vécé mellett.

Következő koncertetek időpontját lehet már tudni?
Lóri: Ami biztos, az március 26-a Miskolcon a Szabad Európa Rádióval. Oda remélhetőleg turnébusszal megyünk, már ha ráér a srác, aki vinni szokott bennünket. Ha nem, megyünk a 9:47-essel... Pesten is biztos leszünk még tavasszal, szeretnénk játszani a Gödörben, a Könyvtár Klubban (bár oda elég nehéz már bekerülni), illetve a vidéki nagyvárosokat is szívesen végiglátogatnánk. Bízunk Ádám Katában, már most sok helyre beajánlott minket, remélhetőleg ennek meglesz az eredménye.

(Honlap: http://kemenyseprokzenekar.hu - Fotók: Polyák Máté)

Tosca: Rálik Szilvia
Mario Cavaradossi: Wendler Attila
Scarpia: Anatolij Fokanov
Angelotti: Valter Ferenc
Sekrestyés: Kenesey Gábor
Spoletta: Haramza László
Sciarrone: Andrássy Frigyes

Karmester: Török Géza
 

    Rendhagyó módon ez a beszámoló egy repertoár elődás kritikája, melyet az elkövetkezendő hetekben még két másik is követni fog.
Előre kell bocsátanom: nem voltam elégedett sem a hallottakkal, sem a látottakkal.

    Puccini operája az egyik kedvencem, jó néhány alkalommal láttam már sokféle szereposztásban, de ebben az összeállításban még egyszer sem.
    A rendezés (mely nálam mindig is másodlagos szerepet tölt be a zenei megvalósítás után) - az Operaház legtöbb színreviteléhez hasonlóan - rettenetesen elavult díszletek közt zajlik, de legalább nem próbálja meg átvenni a zene szerepét, és nem akarja újraértelmezni a művet. Ez manapság mindenképpen pozitívum.
    Az már kevésbé, hogy az egész díszlet folyamatosan mozog az elődás alatt, ezáltal a nézőnek olyan érzése van, mintha egy bábszínházban ülne, ahol kartonpapírok mögül bukkannak elő a figurák. Nagy mértékben növelné a publikum beleélésének a lehetőségét, ha legalább távolról úgy tűnne, hogy a kő az kőből van, a fa fából és a vas vasból... Itt mindjárt meg is kell jegyeznem, hogy a harmadik felvonás kivégzési jelenetében a halott Cavaradossi majdnem ledöntötte a mögötte lévő"falat", ami kisebb derültséget váltott ki a közönség soraiban - okkal.
Viszont a színpadkép rendelkezik egy zseniális vonással, ugyanis amikor a festő lelövéséhez készülődnek, a beállítás szinte egy az egyben megidézi Goya fantasztikus alkotását. Ez minden egyes alkalommal revelációként hatott rám, bár azt nem tudom, hogy ez volt-e a szándék.

    Sajnos az elődásnak a leggyengébb pontja nem a díszlet volt, hanem a Cavaradossit alakító tenor, Wendler Attila. Pontatlan intonációját azzal próbálta palástolni, hogy - lehetőégeihez képest - végig üvöltötte a műet. Valószínűleg csalódott volt, amikor az első felvonás Képáriája után a közönség a kitartott záróhang ellenére sem tört ki tapsban, de még így is hálás lehet: más színpadokon taps helyett bekiabálással jutalmazták volna "teljesítményét"...
Színpadi megjelenése sem teszi hiteles Cavaradossivá, de erről persze nem ő tehet, arról viszont már inkább, hogy milyen technikával énekel. A harmadik felvonás Levéláriájában diminuendónak álcázott elcsuklása pedig olyan mértékig volt illuzióromboló, mintha elfelejtette volna a szöveget, vagy egyáltalán nem is énekelt volna...
Sajnos 2010-ben még mindig nincs igazán jó hőstenor az Opera társulatában. Fekete Attila néha ugyan megvillantja az igazi énekművészetet jelentő dallamformálást és stílust, de ez messze nem elég.
    Anatolij Fokanov nem tartozik kedvenc baritonjaim közé, elsősorban hangszínét és hangjának volumenjét nem tartom megfelelőek, de ezen az elődáson nem tudok igazi negatívumot kiemelni teljesítményével kapcsolatban. Még tőle szokatlan módon a színészi játéka is jó volt, Scarpiája ugyan nem hasonlítható Brusonhoz, vagy Gobbihoz, de Wendlerhez képest maga volt a mennyország. Jellegében számomra különösen kegyetlennek tűnt, talán hiányzott belőle az az árnyaltságm ami e tulajdonképp rövid szerep jelentőégét jellemrajz tekintetében nyomatékosítani tudná, de a voce jól szólt a felsőregiszterben, és legyőzte a tökéletesen eltalált hangerővel játszó zenekart.
A második felvonásban Fokanov Scarpiája megtelt élettel és izzott a szenvedélytől.
Ehhez kapcsolódóan viszont nagyon fontos megemlíteni a Te deum kórusát, melynek kis létszámát és félig háttérben való elhelyezését erősítéssel próbálták kompenzálni, ami hangsúlyos vígoperai színezetet adott a jelenetnek, ugyanis a hangszórók minősége körülbelül megegyezett egy NDK-s táskarádióéval, ennek megfelelő módon recsegett és úgy harsogott, mintha az egész Andrássy útat kellett volna ellátni zenével. Fokanov hiába volt formában, az "Omnis terra... veneratur..." hangszórókból áradó hangjait képtelenség túlénekelni. Nevetséges megoldás.
    Az előadás csúcspontja és valóban világszínvonalú megformálása Rálik Szilvia Toscájához köthető Hihetetlen vivőerejű hangja megtöltötte az Opera nézőerét, gyönyörű fényes magasságai, visszafogott, lágy vibratója és az igazi verista csúcsok lenyűgöztek az előadás alatt. Sajnálatos, hogy darabbeli szerelme méltatlan volt az alakításához...
A Vissi d'arte egyszerre volt döbbenetesen expresszív és fájdalmas, miközben valamiféle nehezen meghatározható befelé fordulás jellemezte, főként a záróhang precíz megformálásában. Szívesen meghallgattam volna még néhányszor.
Egyedüli negatívumként a néhol túl nyers hangképzést tudom felhozni. Bizony a harmadik felvonás hosszú kettősében jobban szólt volna Montserrat Caballé pianója.

    A zenekar, mint azt már említettem, kellemesen egyenletes hangerővel szólt, nem harsogván túl az énekeseket. Az opera fő motívumait karakterüknek megfelelő formálással szólaltatta meg a nagy számú együttes, és bizony egy-egy pillanatig szimfóniának is gondolhattuk volna a zenekari muzsikát, ugyanis a karmester keze alatt megtelt élettel a hangszeres zene. Ritkán vagyok elégedett Puccini operák zenekari hangzásával, de most mégis azt mondom: ha ezt a zenekari színvonalat minden egyes Tosca alkalmával tartani tudnák, akkor azzal már baj nem lenne. Sikerült megtalálni az énekhang és zenekar közti ideális egyensúlyt, úgy, hogy egyik sem került hátrányba, sőt, mindkettő érvényre tudott (volna) jutni.

    Összefoglalásképpen: ha Wendler Attila némaszerepet játszott volna, ez egy tisztességes, már-már igényes előadás lett volna. Amíg azonban a főszereplően annyi muzikalitás van, mint egy kavicsban, addig nem javaslom senkinek, hogy erre költse a pénzét. Inkább vegye meg cd-n.

(A képek illusztrációk)