A38-tól a Zeneakadémiáig

Sok más mellett az is a Völgy egyedülálló sajátossága a fesztiválok túlnyomó többségéhez képest, hogy nem egy mesterségesen kialakított területen rendezik a programokat, hanem az egyébként rendeltetésszerűen használt főutca és udvarok változnak át tíz napra a célra. Ebből következik, hogy általában nem csak az egyes színpadokat körülvevő tér telik meg emberekkel, de a kocsmákban és vendéglátóhelyeken is könnyen kialakulhatnak spontán bulik, illetve összejövetelek. Az alábbiakban három falu három emblematikus helyszínét mutatom be, ezáltal próbálva képet adni az itt jellemző alternatív valóságról.

Huszonnegyedik alkalommal rendezték meg a Művészetek Völgyét, én pedig a tavalyi év után másodjára vettem részt az egyik legkülönlegesebb hazai fesztiválon, ahol jól megférnek egymás mellett a rockkoncertek és a népművészeti kirakodóvásár. Bár előzetes elhatározásommal szemben most is csak öt napot sikerült maradni, viszont cserébe ez alatt igyekeztem a lehető legtöbb programba belekóstolni. Az alaphangulat összességében ugyanaz maradt, viszont az anyagi források jól érzékelhetően nagyobbak voltak idén. Persze a 2000-es évek közepének gigafesztiválját meg sem közelítette a rendezvény mérete, de az igazat megvallva nekem éppen megfelelt: így is jó pár alkalommal kellett bosszankodnom a programütközések miatt, mi lett volna akkor, ha kettő helyett hét falu között kell ingáznom?

Múlt héten volt itt egy interjú a Művészetek Völgye egyik legcsaládiasabb helyszíne, a taliándörögdi Elevenkert szervezőivel. Most egy másik cikkel is szeretnék kedvet csinálni a részvételhez, amelyben a tíz nap alatt fellépő több mint ötven előadó közül tíznek tettem fel ugyanazt az öt kérdést. Arra voltam például kíváncsi, mit tartanak a fesztivál legfőbb vonzerejének, megnézik-e valaki más koncertjét a sajátjukon kívül, illetve miben látják a Dörögd és a központi falu, Kapolcs közti különbségeket. Válaszaikból remélhetőleg még jobban képet kaphattok az engem olyannyira magával ragadott Völgy-életérzésről.

Tavaly szervezte meg először egy néhány fős szentendrei társaság a taliándörögdi Óvodakertet, amely a Művészetek Völgye egyik legizgalmasabb és legcsaládiasabb helyszínévé vált. Akkor még csak afféle félhivatalos alapon működtek, idén viszont már a kapolcsi rendezők teljes támogatásával, Elevenkert néven folytatják. Tíz nap alatt ötvennél is több előadónak biztosítanak fellépési lehetőséget, emellett gyerekprogramokkal is készülnek. A kezdeményezés történetéről, céljairól és jövőjéről Orgoványi Krisztiánt, Kabai Viktort, Kauroch Mártont és Torma Bélát kérdeztem (a lenti képen ebben a sorrendben állnak).

Szeder-Szabó Krisztina a Kőbányai Zenei Stúdióban végzett, díjat nyert többek között a Francia Sanzonénekes versenyen, valamint a Kecskeméti Utcazenész Találkozón is. A közönség leggyakrabban talán az egyedi és rendkívül szerethető stílusú Melodisztik duó tagjaként láthatja, de a tavalyi év óta saját formációjával, a négytagú Szederrel is koncertezik. Ezzel a csapattal saját magyar nyelvű dalait adja elő, bemutatkozó lemezük egy hónappal ezelőtt jelent meg Hab a tetején címmel. Különlegessége, hogy a felvételekre közösségi finanszírozással gyűjtötték össze a pénzt. Az énekesnőt többek között erről, az Ivan & the Parazol legutóbbi albumán való vendégszerepléséről és külföldi ambícióiról is kérdeztem.

A saját bevallásuk szerint diszkópunk műfajt képviselő (halál;orgazmus) zenekart 2012 tavaszán alapította az egymást már régóta ismerő Pintér Gergő, Csank László és Gressai Ferdinánd, akik mindhárman salgótarjáni kötődésűek. Hozzájuk csatlakozott tavaly Kocsis Szilveszter szintetizátoron, komoly változást hozva a hangzásvilágba. A csapat repertoárjának gerince már első koncertjeikre összeállt, de rögzíteni akkor még csak demóverzióban tudták a dalokat. Most viszont végre lehetőségük nyílt rá elfogadhatóbb minőségben is, ráadásul rögtön dupla lemezt készítettek. A második rész szeptemberben érkezik majd, az elsőt pedig az alábbiakban lehet először meghallgatni, rendhagyó kommentárok kíséretében: minden számról a zenekar egy rajongója vagy ismerőse írta le a gondolatait.

Az idei év egyik újdonsága volt, hogy a Borfalut az eddigi helyéről felköltöztették a kemping legmagasabb pontjára, a dombtetőre. Ez többek között azzal a következménnyel járt, hogy mire felcaplattunk odáig a többi színpadtól, sokkal jobban megszomjaztunk, így többször is előfordult, hogy végül az eredetileg tervezettnél nagyobb kiszerelésű fröccsöt vásároltunk (vajon eleve ez állt a dolog hátterében?) Bár amikor első nap megérkezés után szembesültem vele, kicsit bosszankodva fogadtam a dolgot, a végére mindent egybevéve megbékéltem a változással. Pláne hogy alighanem innen nyílt a legszebb kilátás az egész fesztiválon, ami végső soron kárpótolt a fáradságért.

A Kispál és a Borz originál koncertjéről az előző bejegyzésben írtam, de ahogy már ott is megjegyeztem, külön jó pont jár a szervezőknek, amiért annak ellenére sem tették egydimenzióssá a szerdai napot, hogy nyilvánvalóan Lovasiék adták a fő attrakciót. Rajtuk kívül még számos remek zenekart láthatott a közönség, akik tovább emelték az amúgy is jól sikerült este színvonalát. Játszott például az Üllői Úti Fuck és a Pál Utcai Fiúk, az i-re a pontot pedig az Európa Kiadó szintén majd kétórás bulija tette fel. De a másnapi programok között is akadt igazi különlegesség. Bár minden fellépőre ezúttal sem tudok kitérni, igyekszem viszonylag átfogó képet adni a történésekről.

Hónapok óta teltházas koncerten tért vissza Lovasi András legendás zenekara a Fishing on Orfű nulladik napján, hogy jó kétórás bulival idézzék meg első négy lemezük legjavát, néhány meglepetéssel kiegészítve. A bérletesek mellett sokan kimondottan csak ezért látogattak el a fesztiválra, de az arányaiban nagyon drága (5990 forintos) napijegy ellenére minden bizonnyal nem bánták meg. Bár a hangulat kétségtelenül nosztalgikus volt, a csapat a majdnem négyéves kihagyás ellenére mit sem vesztett erejéből. A közönség jelentős része pedig még nem is élt a szóban forgó dalok születésekor, mégis ugyanakkora – ha nem nagyobb – lelkesedéssel énekelték a szövegeket.

Az 2012-ben alakult, háromtagú Gyík zenekar akusztikus hiphop műfajában utazik. Dalaik jellegzetessége a looper pedál használata, amivel gitár- és ütőhangszeres témákat rögzítenek, így trióként is teljes értékű hangzást képesek létrehozni. A csapatnak eddig négy klipje jelent meg, ezt követi most az ötödik, amely a Babilon című dalra készült és online premierje itt van ennek a cikknek a vége felé. Kísérőként interjút is készítettem a tagokkal (Balogh Borsa – gitár, beatbox, loopok; Lukovich András – gitár; Nagy Viktor – ének), amelyben többek között őszre várható első nagylemezükről, illetve a hiphop stílus egyes válfajaihoz való viszonyukról is kérdeztem őket. Van amit komolyan vettek, van amit kevésbé... :)

A ’60-as, ’70-es évek pszichedelikus zenekarait felidéző Middlemist Red alig egy éve alakult, mégis olyan iramban halmozzák egyik sikert a másikra, amit kevés fiatal csapat mondhat el magáról. Pár hónapja első helyen végeztek az Index által meghirdetett alternatív dalversenyen (A Szám), nemrég pedig a Deezer online zenei oldal szerkesztői 182 országból a világ legígéretesebb együttesei közé választották őket – a győztes személye közönségszavazással dől el és komoly nemzetközi elismerésre számíthat. Ennek apropóján külföldi karrierjük esélyeiről, műfajválasztásuk okairól és hazai terveikről is kérdeztem őket.

A győri Wakachuka zenekar tavaly decemberben tette közzé második nagylemezét, melynek online premierjére szintén itt került sor, emellett az év legjobb magyar albumai közé is beválogattam. Az címadó dalhoz most klipet is forgattak, ami képileg is remekül visszaadja a szöveg és a zene hangulatát. A Grammnyi lélek videóját alább lehet elsőként megnézni, Szilágyi Balázs frontember néhány gondolatával kiegészítve.

Talán eddigi legjelentősebb fordulópontjához érkezett az önmagát egyszemélyes zenekarként meghatározó Petruska András karrierje, ugyanis hosszas tervezést követően végre elkészítette első nagylemezét. A Metropolita címet kapott korongnak ráadásul a koncepciója sem mindennapi: a szintén alig egy hete átadott négyes metró útvonalán megy végig megállóról megállóra, mindegyiket külön dalban megénekelve. Bár a középpontban továbbra is Andris és a gitárja áll, a munkálatokban ezúttal többen közreműködtek. A teljes egészében magyar nyelvű szövegek megírásában a TükeZoo frontembere, Babarci Bulcsú volt segítségére, míg vendégzenészként feltűnik az albumon többek között Takáts Eszter, Szokolay Dongó Balázs, illetve még több más neves népi muzsikus is. A Metropolita dalait az alábbiakban lehet először végighallgatni, ami mellett Andris számos kulisszatitkot is elárul.

A Nemereszt zenekar 2011-ben alakult az Illuzio feloszlása után, annak három egykori tagjából (Demeter Ádám – dob, Herman Péter – basszus, Lukács Balázs – gitár), akikhez rövid átmeneti időszak után Borza László csatlakozott énekes-gitáros-szövegíróként. Később Örökös-Tóth István személyében egy billentyűssel is kiegészültek, ebben a felállásban adták első koncertjüket 2012 őszén. Bemutatkozásként eddig egy négydalos EP-t tettek közzé, ezt követi most a Fújják, zúgják című nagylemez 11 dallal, amely az alábbiakban hallgatható meg elsőként, a zenekar kommentárjainak kíséretében.