A38-tól a Zeneakadémiáig

A Kispál és a Borz 2010-es búcsúkoncertjéről írott cikkemet annak idején úgy fejeztem be, fogadni mernék rá, hogy jövőre a Quimby 20 éves születésnapi bulijára kerül majd sor a Sziget nagyszínpadán. Bár ez akkor nem történt meg – a két évtizedes jubileumot a Papp László Sportarénában ünnepelték –, alig két évvel később teljesült a jóslatom. Igaz, most konkrét apropó nélkül, de egy vendégfellépőkkel tűzdelt egész napos fesztivál keretében mutathatta meg Kiss Tibor és csapata, hogy joggal tartják őket számon a legfontosabb hazai rockzenekarok között.

Nincs sok olyan fesztivál idehaza, ahol jól megférnek egymás mellett a könnyűzenei koncertek és a népművészeti kirakodóvásár, olyan meg pláne nem, aminek egyes helyszínei között stoppal lehet közlekedni. A Művészetek Völgye azonban mindkét szempontból a ritka kivételek közé tartozik. Ismerősök ajánlása nyomán több éve terveztem már, hogy ellátogatok ide, de valahogy mindig közbejött valami. Idén viszont végre alkalmam nyílt lent tölteni öt napot és meg is fogadtam, hogy jövőre végig maradok. Jöjjön most egy szubjektív élménybeszámoló a teljesség igénye nélkül, főként arra keresve a választ, mi adja a Völgy vonzerejét bármely más fesztiválhoz képest.

Három év kihagyás után jelentkezett új albummal a győri székhelyű Colombre Band, akiket már több alkalommal is egyik kedvenc hazai formációmként mutattam be. Ráadásul az előzőhöz képest fontos változás, hogy a csapat immár teljes felállású rockzenekarként működik, miután a nagyjából másfél éve cajón-ról rendes dobra váltottak és basszusgitárossal is kiegészültek. A Húsevő névre keresztelt, tíz dalt tartalmazó korong ezúttal is a Gryllus Kiadó gondozásában jelenik meg és az alábbiakban hallgatható meg elsőként, Váray László frontember bevezetőjének és rövid kommentárjainak kíséretében.

Bár a Hobo Blues Band 2011 februárjában feloszlott, Földes Lászlótól a visszavonulás áll a legtávolabb. A 68 éves énekes-előadóművész azóta is évi 140 fellépést vállal, színházi monodrámái mellett Hobo és Bandája nevű új zenekarának élén. A Művészetek Völgyében már-már hagyományosan idén is külön helyszínnel várják az érdeklődőket: a kapolcsi Hobo Klub színpadán 10 napig minden este más műsorral lépnek fel. Ennek apropóján készített interjúmban szóba kerül még Hobo friss Nemzeti Színház-beli leszerződése, a fiatal zenekarokhoz való viszonya, illetve a közeljövőre vonatkozó tervei is.

Huszonéves kora óta jelen van a hazai zenei életben, saját zenekart mégis csak 33 évesen alapított. Mi az oka, hogy pont ekkor döntött úgy?

A fő ok az volt, hogy ekkorra végeztem el az egyetemet, illetve utána a levelező tagozatot és ezzel párhuzamosan megismertem olyan embereket, akik hajlandóak voltak velem játszani. Semmiféle professzionális cél nem lebegett a szemem előtt, hiszen nem voltam képzett zenész és a kezdeti időkben a többiek sem igazán számítottak annak. Nem gondoltam, hogy lemezeket fogunk csinálni, sem hogy sikerünk lesz. Tulajdonképpen az egészet a magam örömére, hobbiból kezdtem el és máig ez is maradt a legfőbb motivációm.

A Hobo Blues Band 33 év alatt számos felállást megélt. Mekkora mértékben épült a zenekar az ön személye köré és mennyit tett hozzá a többi tag?

Póka Egont mindenképp ki kell emelni a sorból, vele a zenekar első 15 évében gyakorlatilag szerzőpárost alkottunk – én írtam a szövegeket és ő a zenéket –, két éve pedig ismét együtt dolgozunk. Ő volt az, aki a kezdeti amatőrök helyett egyre jobb és jobb zenészeket hozott a HBB-be. A kiválását követően is jó páran megfordultak még a csapatban, köztük számos nagyszerű ember, a végén viszont inkább már inkább olyanokkal voltam körülvéve, akik nem játszottak a Hobo Blues Band-ben, csak dolgozni jártak be. Ennek az okai elég szerteágazóak: egyrészt annyira szűk lett a piac, hogy egy zenekarból szinte lehetetlenné vált megélni. Másrészt pedig azok az emberek, akikről szó van, már egy másik generációt képviseltek, akiknek a zene is teljesen mást jelent. Ezzel együtt én esélyt adtam nekik és a munkájukat a maguk módján tisztességgel el is végezték, de azt a pluszt, amit a saját értékrendem szerint elvártam volna, nem tudták hozzáadni a zenekarhoz.

Tavaly nyár óta új formációban, Gutting Revue néven folytatja pályafutását a Yellow Spots zenekar egykori tagságának nagy része. A frissen alakult csapat még keresi saját hangját, de számos téren már most kikristályosodott önálló karaktere. Első menü című bemutatkozó hanganyaguk, egy háromszámos EP a napokban készült el és elsőként itt, a cikk vége felé hallgatható meg. Ennek apropóján – de persze nem csak ezt a témát érintve – pedig interjút is készítettem a tagok közül Ambrózy György (Aberrált) énekessel, illetve Fenyves Márk gitárossal.

Tavaly decemberben már volt itt egy poszt a pécsi gyökerekkel rendelkező, de másfél éve Dublinban élő Püspöki Péterről, jimlemon művésznéven kiadott friss szólólemezének apropóján. Néhány héttel ezelőtt hazalátogatott a Fishing on Orfű fesztiválra, ezzel összekötve pedig egy klubkoncertet is szervezett magának, ahol egy szál gitárral előadott dalain túl összeállt egykori zenekara, a Kubalibre is. Ezt az alkalmat megragadva készítettem interjút vele, melynek során szóba kerültek a nyugat-európai munkavállalás előnyei és hátrányai, a jogdíjakhoz és a koncertgázsihoz való viszonya, illetve az is, hogy lett ő az azóta már feloszlott Velőrózsák zenekar egyik slágerének ihletője.

Számos oka van annak, hogy sokan – köztük én is – már évek óta a Fishing-et tartják a legszerethetőbb hazai fesztiválnak. A fellépői kör és a családias helyszín mellett az egyik elsődleges szempont a zenei felhozatalon túlmenő „off” programok kiugróan magas száma. A napközbeni elfoglaltságok mennyisége arányaiban már-már a Szigettel vetekszik, ezúttal pedig tovább javult a felhozatal. Csak néhány ízelítő a hosszú listáról: biciklis, barlang- és gyalogtúrák, horgászverseny, zsonglőr játszóház, borismereti kurzus, kenyérsütés a malomban, számos különböző sportprogram. Idén újdonság volt a budapesti WAMP-hoz hasonló alkotói piac, illetve a Fenntartható játszótér, ahol különböző játékos feladatokkal és nyereményekkel (bio gyümölcslevek és pálinka) vezettek rá a környezettudatosságra. Egyszerű, mégis nagyszerű kezdeményezés volt a jam sátor is, ami tulajdonképpen csak egy fix találkahelyet nyújtott a nap bármely részében spontán zenélésre vágyóknak – a lehetőséggel nagyon sokan éltek is, reggeltől késő éjszakáig szólt az örömzene váltakozó hangszereken és résztvevőkkel.

Hatodjára rendezték meg, én pedig negyedjére vettem részt a „világ legnagyobb orfűi fesztiválján”, amely idén a szokásos három helyett négynaposra bővült. Az újdonságként beiktatott szerdai bemelegítő nap teljes egészében a 3 éve feloszlott Kispál és a Borz előtti tisztelgésről szólt. A legendás együttes emlékére rendezett gálán a magyar zenei élet színe-java fellépett és a nézők számából is jól látszott, hogy Lovasi András egykori csapata továbbra is töretlenül őrzi népszerűségét.

David o' Riordan írása

The announcement a few months ago of a My Bloody Valentine gig in Budapest was, apart from anything else, a novel development. The half-Irish, half-English (with a smidgen of American) band's considerable influence on pop music in the last 20 years, and their role as innovators etc. is something appreciated, for the most part, in the Anglophone countries; their profile in Hungary – and I would guess Central Europe in general – is especially low. (Though singer/guitarist Kevin Shields – maker of virtually all the band's music in the studio – may have entered the conscience of the odd young Magyar with his contributions to Sofia Copolla's 2003 film, Lost In Translation.) A relatively small scale setting thus seemed inevitable. That the gig would be in Club 202, in the awkwardly-located south Buda suburb of Albertfalva (metropolitan myopia, why not?), a venue devoted largely to the hosting of heavy metal concerts, added to the intrigue. (Indeed, looking through the schedule of the venue's recent gigs, I was heartbroken to see that I had missed a double bill of Septic Flesh and Flesh God Apocalypse. One wonders if the venue agreed to host MBV, simply because of the word, "bloody" in their name.)

A pécsi származású, de már négy éve Budapesten élő Takáts Eszter a magyar zenei élet egyik legszínesebb egyénisége. Női gitáros-énekes-dalszerző-szövegíróként eleve párját ritkítja, de szólóestjei mellett számos más projekthez is a nevét adja. Az utóbbi időben főként akusztikus zenekarával hallatott magáról, nemrégiben viszont igazi „hangos” formációt hozott össze Kirschner Péter közreműködésével. Ez lett a Takáts Eszter Beat Band, melynek élén május 30-án lesz az első fellépése az A38 hajón. Ebből az apropóból kérdeztem őt a helyzet újszerűségéről, pályafutásának eddigi alakulásáról, illetve a szerepei között fennálló egyensúlyról.

A Piramis együttes egykori frontembere idén ünnepli 60. születésnapját, ebből az alkalomból pedig hosszabb kihagyás után országos turnéra indult Zajzon Gábor gitár- és lantművész kíséretében. A „Gyere még közelebb!” névre keresztelt koncertsorozat május 25-i budapesti állomására pár nap alatt elfogyott az összes jegy, így különösen felfokozott hangulatban került sor a fellépésre. Ahogy ebben az interjúban is elhangzott, a főszereplő célja az volt, hogy az est hangulata a lehető legbensőségesebb legyen. Emiatt döntöttek az alig 400 fős befogadóképességű Óbudai Kulturális Központ mellett – holott az érdeklődés jóval nagyobb lett volna –, illetve a számok hangszerelése is ennek az irányvonalnak a jegyében zajlott.

Alig egy hónappal a legutóbbi alkalom után ismét összegyűlt öt zenekar, akiket elég jónak és/vagy szimpatikusnak tartok ahhoz, hogy megjelenési felülethez (és a lehetőségeimhez mérten kicsivel nagyobb ismertséghez) juttassam őket. Már-már a rovat mottója lehetne, hogy "a felhozatal ezúttal is széles": klasszikus értelemben vett alterrock, rádióbarát pop, illetve rendhagyó módon egy tribute műfajban utazó formáció is akad a mostani versenyzők között. A szöveges infók mellett mindenhol mellékeltem meghallgathatóságot, illetve ahol lehetett tudni közeljövőben sorra kerülő koncertdátumot, annak a részleteit is. Ezentúl egyébként szeretném havi rendszerességűvé tenni az ilyen ajánlókat, úgyhogy szívesen veszem bárki jelentkezését, aki úgy érzi, hogy zenekarának stílusa a blog elég tágan vett profiljába vág.

Képzeletbeli filmek aláfestő zenéjét kínálta a kavargó sötétség iránt fogékony zenehallgatóknak a Kilimanjaro Darkjazz Ensemble múlt vasárnap este. A nem mindennapi formáció szerzeményeire jellemzőek a rendkívül komplex terekben komponált hömpölygő és kavargó szólamok, az elektronikus ütemek, zajok és a klasszikus jazz hangszerelés ötvözése. Az Akváriumban tartott koncerten fellépett az együttes The Mount Fuji Doomjazz Corporation nevű side projectje is, ami egy jóval szabadabb, de minimalistább, mélyebb és kevesebb elektronikus elemet használó megmozdulás.

Újabb mérföldkövéhez érkezett az „egyszemélyes zenekar” műfajában utazó Petruska Andris pályafutása: éppen három éve döntött úgy, hogy addigi projektjeit hátrahagyva az akkor teljesen újszerűnek és szokatlannak tűnő szólózásba kezd. Azóta elért sikerei mind azt igazolják, hogy jó döntést hozott. Az évfordulóhoz természetesen születésnapi koncert is tartozik május 3-án a Muzikum klubban, ennek kapcsán elérkezettnek láttam az időt, hogy 2010. decemberi első interjúnk után ismét megkérdezzem az azóta történtekről, az őt mostanában érő zenei hatásokról, illetve ígéretesen alakuló londoni karrierjéről.

Szűk három és fél év kihagyás után állt újra közönség elé a Kaukazus, amely az underground egy nagyon szűk szegletéből kinőve lett országosan ismert zenekar és a legjelentősebb fesztiválok nagyszínpados fellépője, mielőtt 2010 legelején a befejezés mellett döntött. A karrierje csúcsán álló együttes akkori feloszlása legalább olyan meglepetést okozott, mint az idén februárban bejelentett újrakezdés – és nem is elsősorban amiatt, mert a búcsúkoncerten a „soha viszont nem látásra” és a „találkozunk a budapesti olimpia évében” fordulatok egyaránt elhangzottak, hanem mert azóta mind Kardos-Horváth János frontember, mind tagság többi része megtalálni látszott a számítását a zenei életben.