A mögöttünk hagyott év legjobb hazai lemezeit összegyűjtő cikkem mellett a másik hagyomány, hogy a szerintem legemlékezetesebb koncerteket is sorra veszem. Ezúttal is volt miből válogatni: közel kétszáz bulin vettem részt 2013-ban (engem is meglepett egyébként ez a szám így utólag visszanézve), amelyek persze váltakozó színvonalúak voltak, de ezzel együtt sincs könnyű dolgom, ha tíz darabot kell kiemelnem közülük. Ismét többszörös szorzóval esett latba a valamilyen szempontból különleges jelleg – ritkán látható külföldi fellépő, születésnapi koncert stb. –, a közönség által hozzáadott érték, illetve az a nehezen körülírható szempont, amit „ott és akkor” hangulatnak szoktam nevezni. Ezt követően pedig szintén szokásosan előveszek 5-5 interjút és más témájú saját cikket az elmúlt évből, amit utólag visszatekintve is érdemesnek tartok még egyszer felidézni.
Koncertek
Csaszi 30 fesztivál – Szabad az Á, január 16.
Császári Gergely, azaz Csaszi harmincadik születésnapja alkalmából szervezett magának bulit az azóta sajnos már bezárt Szabad az Á-ban. De nem csak afféle konszolidált koccintást: az est folyamán fellépő összesen tizenegy formációból nem kevesebb, mint ötben ő maga is színpadra állt. A 25-30 perces blokkok közül a legemlékezetesebb kétségkívül az eredeti Csá, Misi! összeállása volt, aminek legelső felállásában még a Yellow Spots-os Schleki dobolt, és ilyen összetételben majdnem egy évtizede nem játszottak együtt a tagok. A népes közönség láthatta még az ünnepeltet ezen kívül a Kiende, a fő zenekarának számító Magyar Császári Pillanatművek, a Kákettők, illetve a Csá, Misiből lett, de az utóbbi időben szintén alig koncertező Extra Paganza keretein belül is. Ezekkel váltásban pedig baráti együttesek (Gyík zenekar, Vodku fiai, Pluto, Louisiana Double stb.) engedélyeztek neki némi pihenőt. A belépő mellé járó welcome drink pálinka már csak a hab volt a tortán. Nagyon remélem, hogy ha ilyen monumentális fesztivál nem is, Csá, Misi! vagy Extra Paganza koncert lesz még valamikor a közeljövőben, hiszen a repertoárjukon szereplő – részben megegyező – dalok vannak olyan jók, hogy élőben is rendszeresen elhangozhassanak.
Mumford & Sons – Petőfi Csarnok, március 8.
A londoni gyökerekkel rendelkező Mumford & Sons alig pár év alatt emelkedett kis klubzenekarból világszerte turnézó sztárcsapattá, akik rendre több ezres teltházak előtt lépnek fel. Itthon is valóságos hisztéria kísérte a Pecsába meghirdetett bulit: a jegyek rekordidő alatt elfogytak, a hoppon maradtak közül rengetegen könyörögtek a szervezőknek, hogy keressenek nagyobb helyszínt. Erre végül a zenekar kifejezett kérésére nem került sor, ugyanis mivel ez volt első magyarországi fellépésük, felettébb szimpatikus módon úgy döntöttek, nem akarnak rögtön egy hatalmas arénában bemutatkozni. Így maradt a Petőfi Csarnok színültig telt koncertterme, ami egyből garantálta is a fantasztikus hangulatot: hatalmas ováció és együtténeklés kísért minden felhangzó számot. Az élményhez a rendkívül közvetlen zenekartagok is hozzájárultak, Marcus Mumford énekes például egy ponton magyarul köszöntötte a nőket az éppen aktuális nőnap apropóján. Bár a konferáló szövegekben és a különböző interjúkban is többször ehangzott, hogy a zenekar mihamarabb szeretne visszatérni, erre a közeljövőben aligha kerül sor: 2013 szeptemberében határozatlan idejű pihenőre vonultak, egyelőre maguk se tudják, mikor kezdik újra a közös munkát. Remélem minél hamarabb, hiszen ez a remekül sikerült este folytatásért kiált. (Videók a koncertről itt.)
Milarepa Sound System – Trafó (illetve több külső helyszín), április 23.
A Bélaműhely zenekar az általam ismert egyik legkreatívabb könnyűzenei produkció: hangszereiket hulladékból, illetve lényegében bármilyen hétköznapi használati tárgyból készítik. Milarepa Sound System néven futó projektjük – amelyet a tagok egy része a Don't Eat Group-pal közösen hozott létre – egyszeri és ebben a formában megismételhetetlen alkalom volt, amely teljes egészében a véletlen szerepére épült. A résztvevők egy április végi hajnalon találkoztak Budafokon, és több órás beszerző körútra indultak, aminek során véletlenszerűen kiválasztott, eldobált tárgyakat gyűjtöttek össze: pezsgősüveget, alumínium fóliát, felmosóvödröt és még egy csomó, első ránézésre teljesen értéktelen dolgot. Ezeket aztán átvitték a Trafóba (miután több belvárosi helyszínen is rögtönzött villám-performanszokat tartottak a segítségükkel), és hosszadalmas hangbeállást követően egy közel egyórás, ritmikus zajokra épülő koncerten bizonyították be, hogy tényleg bármiből lehet hangszer. A java viszont csak ezután jött: az előadás végén ugyanis az összes tárgyat szisztematikusan visszavitték oda, ahonnan származott, mindezt pedig kamerával rögzítették. Én is ott voltam a rituális visszahelyezésen, és életem egyik legszürreálisabb élményeként gondolok vissza rá, ahogy bőven éjfél után, fejlámpákkal felszerelkezve mászkáltunk a budafoki Duna-parton a fák között. (A projekt hátteréről ebben az interjúban lehet többet megtudni.)
Depeche Mode – Puskás Ferenc Stadion, május 21.
A világhírű szintipop-alapvetés mindegyik turnéján érinti Budapestet, ami hazai rajongótáboruk nagyságát figyelembe véve nem meglepő: ezúttal is gond nélkül megtöltötték a Puskás stadiont, sőt valószínűleg még többen lettek volna, ha a létesítmény állapota miatt csomó szektort nem kell lezárni. Én személy szerint 2009 után másodjára láttam őket most, amikor Delta Machine című albumukat népszerűsítették. De ez inkább csak apropó volt: bár hét számot is eljátszottak róla, a hangsúlyt egyértelműen a régi nagy slágerekre helyezték. A közönség pedig szokás szerint végigtombolta az összeset, az Enjoy the Silence-től kezdve a Policy of Truth-on át a záró Never Let Me Down Again-ig. Utóbbi kaszálós koreográfiája mellett a kicsit leülősebb részek, például az egy szál zongorával kísért Home is hatalmas élményt nyújtottak, pláne ahogy a tömeg egy emberként énekelte a refrént. A DM ezúttal is bebizonyította, hogy három évtizedes működés után is a világ egyik legjobb koncertzenekarának számítanak, akikre joggal kíváncsiak tízezrek az összes turnéállomáson. (Bővebben itt írtam a koncertről, teljes felvétel itt.)
Presszó Tangó Libidó – Taliándörögd, Óvodakert, július 27.
A taliándörögdi Óvodakert egyedülálló színfolt volt a 2013-as Művészetek Völgye programjában: a kapolcsi központtól teljesen függetlenül, külön úton járva szervezett ide egy jórészt szentendreiekből álló kis társaság tíz napon át tartó koncertsorozatot. Fellépőnek bárki jelentkezhetett, összesen majdnem félszázan kaptak lehetóséget, profi hangtechnika és rendkívül lelkes közönség mellett. Az általam lent töltött hosszú hétvége napi 5-6 produkciója közül szinte bármelyiket kiválaszthattam volna erre a listára – azért döntöttem végül a Presszó Tangó Libidó mellett, mert az általuk képviselt szellemiség adja vissza leginkább azt a hangulatot, ami miatt az egész hely annyira szerethető, és ami miatt jövőre (vagyis már idén) terveim szerint végig ott leszek. Ennek lényege, hogy a zene tulajdonképpen csak a hab a tortán: a lényeg az együttlét, a másfél hétnyi kiszakadás a hétköznapokból. Ezzel együtt a ’dörögdi életérzést az Óvodakert programjai tették teljessé, és remélhetőleg teszik majd a következő alkalommal is. (Részletesen itt írtam a Művészetek Völgyéről.)
Nick Cave – Sziget nagyszínpad, augusztus 7.
A Sziget nagyszínpadának 2013-as felhozatala általános vélekedések szerint kissé gyengére sikerült, de így is akadt egy-két fellépő, aki miatt akár önmagában is érdemes volt kilátogatni. Ebbe a körbe tartozott például a szerdai nap fő húzóneve, Nick Cave, akinek azelőtt csak pár dalát ismertem, ennek ellenére komoly várakozásokkal tekintettem koncertje elé. Nem hiába: az ausztrál zenész és Bad Seeds nevű zenekara egyértelműen az idei év egyik legjobb buliját hozta össze. A játszott dalok önmagukban is jók voltak, sok közülük elsőre megragadt bennem. Ehhez jött hozzá a nagyon szuggesztív előadásmód és színpadi jelenlét. Cave emellett a közönséggel is tud bánni: másfél óra alatt alig akadt olyan szám, amely alatt ne pacsizott volna le az első sorokban állókkal, sőt a középső elválasztó sávban többször még hátrébb is jött. Lehetne erre azt mondani, hogy túlzott ripacskodás, de szerintem ezzel együtt volt a produkció kerek és emlékezetes. (Videók itt.)
Pál Utcai Fiúk 30 éves születésnapi koncert – Budapest Park, augusztus 30.
A PUF-nak már a 25 éves születésnapi koncertjén is ott voltam, és az azóta eltelt öt évben is rendszeresen jártam a bulijaikra. Leginkább azt szeretem a zenekarban, hogy a túlnyomó többséggel szemben mindig képesek meglepetést okozni: két tetszőlegesen kiválasztott alkalom dallistája mindig legalább 7-8 ponton különbözik, így a rendszeres koncertre járók számára sem fordul kiszámítható unalomba a dolog. Különösen igaz volt ez a három évtizedes jubileumon, amelyet rendhagyó módon a Budapest Parkban ünnepeltek meg. Szimpatikus gesztus, ugyanis így a szűkös befogadóképességtől sem kellett tartani, valamint a jegyárat is le lehetett hozni az itt szokásos 1000 forintra. Ha ehhez még a családosoknak kedvező korai kezdést is hozzávesszük, borítékolható volt, hogy a fiatalok mellett a régi rajongók is nagy számban eljönnek. Valóban így történt: ahogy a képen látszik, a tömeg végeláthatatlan volt, a zenekar pedig extra hosszú, két és fél órás játékidővel hálálta meg az érdeklődést. Elhangzott végre a sokak által mindig követelt Partizán – bár nem adták könnyen, legalább háromszor elkezdték és félbehagyták –, számos más ritkán hallható sláger, pár szám erejéig pedig a korábbi felállások több meghatározó tagja is színpadra lépett. (Koncertfilm első része itt, második itt.)
Őz Zsolt emlékkoncert – Gödör, október 20.
Őz Zsolt fájdalmasan fiatalon, alig 44 éves korában halt meg október elején, bár az utóbbi időben mutatott állapota miatt sajnos nem lehet mondani, hogy váratlanul. Régóta tartó alkoholproblémái ellenére rendkívül tehetséges dalszerző és szövegíró volt, aki a koncertezést sem hagyta abba egészen az utolsó hónapokig: 2013 júliusában még láthatta a közönség az A38 hajón. Igazi otthona – Csepel mellett persze – viszont kétségtelenül a Gödör Klub volt, barátainak többsége is ebből a közösségből került ki. Nem meglepő hát, hogy temetése költségeinek fedezésére is itt rendeztek jótékonysági koncertet, amire fellépőként és nézőként is rengeteg ismerőse, illetve tisztelője jött el. A fő műsorszámot a Vidámpark maradék zenészeinek rendhagyó koncertje jelentette, akik néhány dalonként cserélődő vendégénekesekkel játszották el kedvenc Őz-szerzeményeiket. A Nastassja Kinskit például Víg Mihály, a Mindenki táncol című számot Leskovics Gábor és Lovasi András, az Őszi chansont Szabó Balázs Zalán énekelte. Előtte, illetve utána pedig számos más, az elhunythoz közel álló előadó lépett színpadra, például Bródy János, a Flash, vagy a Legát Tibor-féle Lidérc, Kézi Chopin és Sweet Jane. A szomorú apropó ellenére az este emlékezetesre sikerült – ahogy egy véleményben hallóttam, olyan búcsú volt, aminek ő maga is örült volna. Meg lehetne fontolni egy Vidámpark-emléklemez kiadását is, az elhangzott dalok többsége abszolút méltó volt az eredetihez. (Néhány összegyűjtött videó itt.)
Kosbor: Boci boci (Így búgtok ti) – Petőfi Irodalmi Múzeum, november 29.
A Kosbor trió és Varró Dániel együttműködéséből született produkció igazi ritkaság: egy dupla stílusgyakorlat. Az együttes a Varró által a Boci boci tarka kezdetű, klasszikus gyerekversre írt – önmagukban is zseniális – parafrázisokat zenésítette meg. De hogy még egyet csavarjanak a dolgon, mindezt különböző híres előadók vagy műfajok stílusában tették. Így például az Ady költeményeire hajazó verziót Cseh Tamásosan, az Arany Jánososat Szörényi Leventésen, a Tóth Árpádosat Presseresen, a Nádasdy-sat blues-osan, és még hosszan lehetne folytatni. Mindezt tavaly lemezre vették, időről időre pedig élőben is fellépnek vele. Az egyik ilyen alkalóm volt a november végi, amin a zenekar mellett a költő is részt vett, önmagát következetesen Rudolf Péterként bemutatva (ugyanis a lemezen néhány meg nem zenésített verziót ő olvas fel). A konferanszié, Teslár Ákos pedig az általa jól érezhetően nem nagyon kedvelt Nyáry Krisztián bőrébe bújva mondta el összekötő szövegeit. Vicces, mégsem erőltetett szituációk kerekedtek ebből, amelyek még pozitívabb irányba tolták az egyébként is erős előadást. A zenekar hangszeres tudásához kétség sem fér – mindannyian többfélén is játszanak –, az énekes Tamás Benedek pedig rendkívül élethűen képes akár Lovasi András, akár Presser Gábor, Karády Katalin, illetve az összes többi karikírozott előadó bőrébe bújni. Amint lesz rá lehetőség, biztosan újra megnézem. (Rövid ízelítő egy korábbi alkalomról itt. A fotó a kapolcsi Kaláka Versudvarban készült egy másik hasonló eseményen.)
Erik Sumo Band Special – A38, december 29.
Teljesen érthetetlen számomra, mivel érdemelte ki azt a mostoha sorsot az Erik Sumo Band, amit Tövisházi Ambrus zenekarvezető szánt neki szűk két évvel ezelőtt. A Császári Gergellyel kibővült formáció 2012 februárjában, alig pár hónappal a ritka erősre sikerült The Ice Tower lemez megjelenése után, derült égből villámcsapásként oszlott fel. Akkori „lefagyasztó” koncertjüket is beválogattam az év legjobbjai közé, hozzáfűzve, mennyire váratlannak és elhibázottnak tartom a döntést. Az utánuk maradt fájó űrt törte meg legalább ilyen váratlanul a hír 2013 tavaszán, miszerint év végén egyetlen koncert erejéig összeáll a csapat, ráadásul Harcsa Veronika részvételével. A reakció borítékolható volt: két hónappal hamarabb elkelt az összes jegy, a buli pedig természetesen hatalmas élményt nyújtott, az Akvárium klub-beli búcsút is messze túlszárnyalta. Ennek ellenére Ambrus sietett leszögezni, belátható időn belül nincs szó folytatásról: a történet ezzel lett kerek és a részéről lezárt. Bárhogy töröm a fejem, semmi rációt nem találok ebben. Az nem érv, hogy a kétségkívül jobban menő Péterfy Bori & Love Band mellett nem fér bele még egy zenekar, hiszen például – hogy csak egy példát mondjak – a Kowalsky-féle Black-Out is csak évi két bulit tart már évek óta, ezek viszont rendre telt házasak és óriási örömöt okoznak a rajongóknak. Ezt a szintet az Erik Sumo Band is bármiféle komolyabb megterhelés nélkül hozhatná, hiszen a közönség mellett a dalok is megérdemelnék, hogy legalább ilyen rendszerességgel eljátsszák őket. (Egy közepes minőségű részlet itt.)
Interjúk és egyéb cikkek
A 2013-as évben továbbvittem a már korábban is jellemző szemléletet, miszerint nem töröm magam azon, hogy mindenképpen fix rendszerességgel jelenjenek meg a blogon a bejegyzések. Ha adódott egy téma és volt kedvem/időm foglalkozni vele, megcsináltam, ha viszont nem, azt se tekintettem problémának. Ebből következően akadt olyan hónap, amikor semmi nem jelent meg (február), viszont olyan is, amikor nyolc cikk (áprilisban), tehát átlag hetente kettő. Összesen a 2012-es 30 helyett 40 körüli poszt jött össze, ami szerintem korrekt mennyiség. Következzenek most ezek közül azok, amelyek utólag visszanézve meglátásom szerint a legjobban sikerültek:
„Három évet se jósoltam magunknak, nemhogy harmincat” – interjú Leskovics Gáborral
„Akkor lennének problémáim, ha lassítanék” – interjú Hobóval
Biciklidob, technoteknő, slagszaxi és a többiek – Bélaműhely interjú
"Nagyon sokan találták meg a békességet a természet közelében" – interjú Révész Sándorral
Kapolcson habcsókot kap olcsón – Művészetek Völgye beszámoló
Huncut, aki nem szépen iszik – Fishing on Orfű 2013, 2-4. nap
Kicsivel több lóvé még mindig jöhetne – a Kaukazus visszatérése
Rock n' Roll, mint egy hősies élet álma – a Pluto új lemeze
Minimál esszencia a Millenárison – Világveleje fesztivál 2013
[Fotók: Császári Flóra (1), Mohai Balázs / MTI (2), Tuba Zoltán / origo (4, 6), Budapest Park hivatalos (7), Kaláka Versudvar facebook (9), Tövisházi Ambrus instagram (10)]
