Az eddigi gyakorlatom az volt, hogy leginkább a valamilyen szempontból különleges koncertekről írtam, nagyobb terjedelemben: lemezbemutató, visszatérés, stb. Mivel azonban ilyenekre nem kerül sor minden héten, mostantól effajta jelzőkkel nem bíró programokat is sorra veszek időről-időre, alkalmanként hármat-négyet. Mostani alkalommal a Szimpla Kert, a Morrisons Opera és a Szabad az Á… egy-egy fellépője a kiválasztott.
Ferenczi György zenekarát, a Rackajam-et Apáti Ádámon keresztül ismertem meg, akinek a Paganza mellett ez a másik együttese. Ha egy szóval kéne jellemezni stílusukat, az minden bizonnyal a népzene lenne. Ezt támasztja alá a felállás is,
amelyet - bár ez nem mindig volt így - csupa akusztikus hangszer alkot: kürt, szájharmonika, melodika, akusztikus gitár, mandolin, illetve a dobot helyettesítő, hifi-hangszóróhoz hasonlító cajón. Adott tehát az alaphelyzet egy szokványos népzenei együtteshez, közelebbről megvizsgálva azonban közel sem ilyen egyszerű a helyzet. A csapat repertoárjának jelentős részét ugyanis megzenésített versek alkotják, ám az "ortodox" feldolgozásokhoz képest sokkal elrugaszkodottabb módon. A képletet leginkább a Zuboly által meghonosított recepthez tudnám hasonlítani: vegyél egy ismert szöveget (legyen az akár népdal vagy vers), add elő szokatlan hangszereléssel, és mosd össze egy-egy ismert slágerből vett részlettel. Itt is pont ez a helyzet, így fordulhat elő, hogy Petőfi Ki vagyok én? Nem mondom meg kezdetű költeményének két versszaka közt hirtelen Fatboy Slim, illetve Bob Marley egy-egy sorával találjuk szembe magunkat. Ady Endre Fekete zongorája pedig depresszív alaphangulatával teljesen ellentétes, vidám dallamot kap, virtuóz hegedűszólammal kiegészítve.
Nyilván nem kevesen vannak olyanok, akik ennek hallatán felhördülnének, mondván micsoda dolog így beletiporni évszázados irodalmi örökségünkbe. Nekem azonban az a véleményem, hogy manapság minden eszközt meg 
kell ragadni arra, hogy az új generációkból minél szélesebb rétegekhez eljusson ez az örökség. Ha pedig ilyen köntösben többen fogékonyak rá, akkor nincs semmi probléma. Annak pedig hogy ez a helyzet, legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy az MR2 is felkarolta a csapatot: szerepelnek a játszási repertoárban, illetve az Akusztik című műsorban is felléptek. A fentiekhez kapcsolódóan meg kell jegyeznem, hogy a klasszikus értelemben vett versfeldolgozások között is akad jó pár kedvencem - lásd pl. a Hobo Blues Band számos József Attila-megzenésítését -, azonban ezúttal külön örömömre szolgált a felfedezés, hogy mindezt ennyire máshogy is lehet. Mindehhez pedig hozzájön Ferenczi György személye, aki remek frontember: amellett hogy énekel, hegedűn és szájharmonikán is játszik, hangterjedelme pedig egészen bámulatos. Nagyon jól áll neki ez a stílus, nagyrészt ennek köszönhető, hogy - holott a "hej babám, kisangyalom" jellegű szövegeket előadó csapatok jelentős hányadára ez igaz - a Rackajam zenéje egyáltalán nem mondható modorosnak. (Honlap: http://www.rackajam.hu)
Második koncertjét adta a teljesítményét tekintve több szempontból is rekordvárományosnak tűnő Intim Torna Illegál a Morrisons Operában. Tudni kell, hogy repertoárjuk a szűk három héttel ezelőtti bemutatkozó fellépés óta legalább négy újabb szerzeménnyel bővült – bár ha belegondolok, esélyes hogy többel is, az egyik szám ugyanis a „most egy viszonylag új dal jön: ez mai” kísérőszöveggel lett felkonferálva. Igaz, a velük készített interjúm során is kimutatott óriási lelkesedésük okán kevés kétely merült fel bennem azzal kapcsolatban, hogy mindehhez megfelelő színvonal is társul, azért kicsit aggódtam. Valóban lehetséges bő egy hónap alatt egy teljes lemezanyagra elegendő dalt összehozni a semmiből, mindezt úgy, hogy egyetlen rosszul sikerült se legyen a sorban? Ilyesmire eddig egyszerűen nem láttam példát - fokozott érdeklődéssel vártam hát február 10-ét. Még egy adalék a munkatempó jellemzésére:
a csapat már rögzítette első dalát, a Hipnotizőr király című slágergyanús szerzeményt, ez azon melegében be is került az MR2 repertoárjába, emellett pedig a szintén frissen beindult honlapjukon is elérhetővé tették. Hamarosan klipforgatás is várható. Hát, ennyit az örökbecsű „mindent lehet, csak akarni kell” mondás igazolására.
A Morrisons-t, mint koncerthelyszínt sohasem kedveltem. Nyilván nagyrészt az ingyenes belépés, illetve talán a hely úgynevezett trendi mivolta játszik szerepet abban, hogy az esetek legnagyobb részében rengetegen vannak. Ehhez járul a közönségtér szűk keresztmetszete, tehát összességében lépni nem lehet. Ezúttal kicsit jobb volt a helyzet, valószínűleg azért, mert a Morrisons Operában csak a közelmúltban indultak be az élő fellépések, illetve alapból kevesebben járnak ide, mint a Honvéd utcai nagytestvérbe. Ezen kívül az együttes mozgósító ereje sem olyan nagy még, mint mondjuk egy Bëlgának vagy egy Irie Maffiának, ezért volt csak bő félház. Utóbbi tényt azonban célszerű az ellenkező oldalról is megvizsgálni: ugyanis ez a bő félház is száz feletti nézőt jelentett, ami több mint tisztességes látogatottság egy néhány hete létező együttes második fellépése esetén.
A felállással kapcsolatban még egy előítélet volt bennem, amit egyébként mindig megfogalmazok, ahányszor egy zenekarnak külön dobosa és ütőhangszerese van. Ez utóbbi szerepkör nálam mindig előhoz egyfajta feleslegesség-érzetet, mondván mi szükség két emberre, akik ugyanolyan kategóriájú ritmushangszereken játszanak. Tudom, tipikus laikus hozzáállás, de ettől függetlenül ismerek együtteseket, akiknek az esetében ez igenis megmutatkozik. Jelen esetben egyáltalán nincs így: Nádasdi Janó egyrészt tekintélyt parancsoló hangszerarzenállal rendelkezik (konga mellett bongo, kolompok, csörgődob, és még számos egyéb), másrészt a dalok többségében vokálozik is, illetve színpadi jelenléte is az előadás szerves részét képezi. Ezen kívül Gálos Ádám dobolási stílusa a szokásosnál jóval karakteresebb, agresszívabb, így ketten jó ellenpontot alkotnak.
Mivel a tagok is lezárták pályafutásuknak azt a részét, jelen írást lehetőleg minél kevésbé szeretném a Kistehén zenekar stílusával való összehasonlításra kihegyezni. Azonban teljesen ki se hagyhatom, néhány közös pontra mindenképpen ki kell térnem. Az első ilyen már a koncert kezdetén szembetűnik, ugyanis megmaradt a felvezető
intro. Jó döntés volt megtartani, a hangulatfokozásban remek szerepe van, amikor pedig a tetőponton egyből belecsapnak az első dalba, az egészen zseniális. Ez a szám (Ha neked így a jó) szintén sok hasonlóságot mutat az előző együttes dolgaival: szövegvilágára éppúgy a mantraszerűen ismételgetett egysoros refrén a jellemző. Utóbbi egyébként több másik dalban (Test vagyok, Hipnotizőr király, Kedvenc mindenem, Vágjál lyukat a kádba) is megjelenik, és részemről először némi aggodalomra adott okot, nem ez-e a felturbózott alkotói folyamatok magyarázata. Azonban hamar kiderült hogy nem, mivel a refrének közti szövegrészek jóval komplexebbek, ráadásul az esetek többségében összefüggő egészet alkotnak. Nagyrészt hiányzik a vicces/idióta (hozzáállás kérdése) vonal is – lásd: Feri elvitte a kabátom / ezért ő már nem a barátom, és hasonlók. Amúgy ez engem nem zavart különösebben, mivel a dalok egészében nézve jók – értsd: tempósak, táncolhatóak, magával ragadóak – voltak. Ez pedig az Intim Torna Illegál esetében sincs másképp, komoly fejtörést okozva nekem, hogy sikerült ennyi idő alatt mindezt megalkotni. Ezek a srácok tényleg tudnak valamit, hogy ösztönösen képesek ilyen teljesítményre. A jövőjük ennek tudatában biztosítottnak látszik, mind klubokban, mind fesztivál(nagy)színpadokon, sőt akár tovább is – külföldi turné, ilyesmik. Talán az egyetlen dolog, amit negatívumként felróhatok, az a közönséggel való kommunikáció majdnem teljes hiánya: az egész koncert alatt alig volt összekötőszöveg a számok között, az esetek legnagyobb részében amint az egyiknek vége lett, egyből kezdték a következőt. Ha ezen változtatnak – hiába ítélik el sokan az ódákat zengő pozitív kritikákat –, csak jót tudok majd róluk írni. (Honlap: http://intimtornaillegal.hu, videók itt)
Még ugyanaznap este, de szerencsére kis időbeli eltéréssel került sor az Illuzio zenekar koncertjére a Szabad az Á-ban. Erről a helyről tudni kell, hogy örököse a ’90-es évek kultikus szórakozóhelyének, a Tilos az Á-nak, melyet az utóbbi években Frank Zappa fellépésének emlékére Zappa Caffénak hívtak, és pár hónapja kapta meg a nagy elődre emlékeztető újabb elnevezését. Sajnos nem tudhatom, az eredeti berendezés hogy nézett ki, mivel akkoriban még túl fiatal voltam afféle hívságokhoz, mint underground együttesek 
koncertjeire járás, azonban a hely mostani hangulata igencsak kedvemre való. Gyakorlatilag teaházihoz hasonló környezet fogadja a belépőt, szőnyegekkel, babzsákokkal, matracokkal. Az egyetlen probléma ezzel, hogy egy-egy lendületesebb produkció alkalmával igen nehéz ülve maradni, azonban ezt is meg lehet oldani, ha a közönség néhány lelkes tagja csak azért is feláll, és közvetlenül a színpad előtt ugrálva mutat követendő példát a többieknek.
Az Illuziót a Zöld Pardon 2008-as tehetségkutatója után ismertem meg, ahol különdíjasok lettek. Azóta kedvenceim közé tartoznak, és igyekszem minden alkalmat megragadni, hogy élőben lássam őket. Stílusukat a sokszor meglepő jellemzéseket közlő Pesti Est a következőképp írja le: „szimatszatyros alternatív indierock bölcsész-szakos hallgatóknak”. Nos, a szimatszatyrosról nemigen tudok véleményt mondani, viszont az biztos, hogy nem indierockról van szó. Egyrészt a hangzásvilág teljesen egyedi, semmilyen angolszász klisé nincs benne, másrészt pedig a – kizárólag magyar nyelvű – szövegek is mentesek a fenti stílusban utazó bandák elcsépelt közhelyeitől (tisztelet a kivételnek). A zeneszerző-szövegíró frontembert, Huszti Gergőt polgári foglalkozása is az irodalomhoz köti, nem meglepő hát, hogy zenei munkásságában is jelentős szerepet kapnak a metaforák, szokatlan jelzős szerkezetek, és hasonlók. Tempóra nézve is rendkívül változatos a repertoár, ugyanúgy akadnak gyors, pörgős-zúzós rakkenroll darabok, mint lassú, melankolikus, magas érzelmi töltéssel rendelkező szerzemények. Főleg az utóbbiakra épül a néhány hónappal ezelőtt indult Illuzio Kisszoba kezdeményezés, ami akusztikus 
koncerteket takar a Hunnia mozi kávézójában, Huszti Gergő mellett a billentyűs, Murányi Norbert részvételével. Ezeknek is, és a zenekaros szerepléseknek is külön hangulata van, mindegyik más okokból szerethető. Utóbbinál kiemelném a csapat másik meghatározó egyéniségét, Lukács Balázs gitárost, akinek teljesen egyedi színpadi mozgáskultúrája valahol félúton helyezkedik el Kispál András előre-hátra, illetve Bérczesi Robi jobbra-balra dülöngéléséhez képest.
Állandó elem a koncerteken a közönségénekeltetés: a Kicsikém című dal ismertségében kiemelkedik a többi közül – mondhatnánk, ez a csapat slágere –, ezt pedig ki is használják, az ilyenkor kieszközölt félhomállyal együtt igazán különleges hangulatot teremtve. Mellesleg a fülbemászó dallam és szöveg valóban adja is magát. Hogy aztán ez lesz-e az a szerzemény, amelynek köszönhetően az Illuzio nevét az erre fogékony rajongók nagyobb tömegei is megismerik, egyelőre nem dőlt el – az esély mindenesetre megvan rá. (Honlap: http://illuzio.net, néhány videó itt)
nagy levegő – fogalmazzunk így. Szerintem amilyen levegőt most én vettem, az tíz-tizenöt évre biztos elég.
többiek meg jó felé, viszont ezt lehetetlen tisztázni, akkor ott nincs miről beszélni. Tulajdonképpen szerintem ez egy szerencsés helyzet, mindenki csinálja tovább a saját projektjét a saját értékrendje szerint.
ülni az első klippek, lesz lemezfelvétel, rádiólejátszások. Ez mind el fog indulni, remélhetőleg három hónapon belül.
Az az igazság, hogy most egy teljesen felszabadult állapotba kerültünk, és ettől valamilyen szinten egyfajta új kihívás is vár ránk, mert sokkal jobban meg tudjuk mutatni önmagunkat, nagyobb az inspiráció, sokkal több energia szabadul fel. Ez nyilvánvalóan a színpadon is megjelenik majd előbb-utóbb, ebből kifolyólag a koncertek még energikusabbak lesznek.
tletelés. Nagyon érdekes, hogy mikor tavaly január környékén újra beindítottuk a zenekart, úgy gondoltuk - mivel már akkor is kevesebbet koncertezett a Kaukazus -, lesz rá elég időnk, de nem így volt. Ha egy zenekarral rendszeresen próbálsz, koncertezel, meg dalokat is írsz, nagyon nehéz ezt egy másikkal összeegyeztetni. Főleg hogy a Magashegyit most kell felhúzni, tehát nem két egyaránt jól menő zenekarról van szó, a Magashegyibe rengeteg energiát kell még belerakni, ezt meg nem lehetett a Kaukazus mellett. Úgyhogy örül szerintem az egész zenekar, végre normálisan le tudunk menni a próbaterembe úgy, hogy nem siet senki, nem fáradt senki, nincs tele zenével a füle – ez így jóval nagyobb szabadságot jelent. 
folyamatosan alakul, mindenkinek belekerül az ötlete. Mondjuk jöjjön a Marci hegedülni, mert elfér a dalokban, meg kéne egy trombitás, aztán akkor már vannak olyan dalaink – például a Péter a felhő, a Salátaleves és még néhány ilyen tempósabb dal –, amikben jól elférnek a kontrafúvósok is… hát így gyűltünk össze ennyien. 
tette. Van az egésznek egy metafizikája, vagy nem tudom, talán nem is az… (nevet) 
mostanában már inkább nagyokat nevetek rajta, ha Máriusz ezzel poénkodik, ami azt jelenti hogy sikerült feldolgoznom. Az ismertségre szerintem kihat, mert nagyon sokan megismertek ebből a műsorból, énekeltem a Quimbytől a Most múlik pontosant, meg a Kispál és a Borz Ha az életbenjét, és az ezeket szerető közönség úgy érzem megmaradt mellettem. .jpg)
megelőzőleg ilyet talán az utolsó Hiperkarmán tapasztaltam). Végül azért csak sikerült bejutnom, úgyhogy a – Kardos-Horváth János 
csapat nagyjából a Kaukazussal egyidőben alakult, de széles körű ismertségre mindeddig nem tettek szert. Azonban rajongójuk akad így is szép számmal, ezt a kört pedig minden valószínűség szerint most is bővítették, ugyanis már az ő fellépésük alatt is rendesen megtelt a Gödör színházterme. Bírom az olyan együtteseket, akik az általuk játszott zenét saját egyéni stíluscímkével látják el, mint például a Paganza és az internatív világrock, illetve ez esetben a szocrock, amit tudomásom szerint szintén egy másik csapat sem használ műfajmegjelölésként. Amellett, hogy már maguk a megnevezések is frappánsan utalnak a képviselt hangzásvilágra, még a zenekari arculat alakítására is jótékony hatásuk lehet, amennyiben a közönség szélesebb rétegei is összekapcsolják az együttesnévvel.
a bizonyos, legnagyobbrészt tinilányokból álló kisebbség, akiket az 
felépítésű, ez hát az ok, amiért a Teszkóra és a többi mainstream slágerre nagyjából félidőig várni kellett. Ez a körülmény igen hamar jelentősen feljavította a hangulatomat, annyira, hogy még azt a bizonyos második részt is kimondottan élveztem.
szürreálisan hangzik.
en hosszú szónoklatba kezd „A zenekar 12 pontja a következő kormányhoz” címmel, a többiek először félig értetlen, félig dühös arccal fogadják, majd pedig unottan nyomják az alapot nagyjából öt percen keresztül, amíg elhangzik, mi mindenre is kéri a „zenekar” a következő választások – meg nem nevezett – győztesét. Szó volt például környezetvédelemről, határon túli magyarok helyzetének rendezéséről, cigánykérdésről. Mindez akár nagyon szép és fennkölt is lehetett volna, csak éppen jelen helyzetben teljesen érthetetlen volt, mi a célja Janónak a „népneveléssel”. Talán a valószínűleg jó ideig utolsó alkalmat akarta kihasználni, hogy nagy közönség előtt szóljon az általa fontosnak tekintett közéleti kérdésekről, de ez így, ekkora terjedelemben akkor se volt rendjén. Amikor azonban gitárját levéve, letérdelve hajtott fejet a közönség előtt, köszönetet mondva az elért sikerek lehetővé tételéért, az egy igen szép és – számomra legalábbis – őszinte pillanat volt.
elmentem, amit fokozatosan felváltott a kiábrándulás, és az ezzel járó koncertbojkott. Aztán pár hónap szünetet követően (ami alatt átértékeltem a véleményemet és kialakítottam azt a hozzáállást, amit az előző írásban részleteztem) újra gyakoribb vendég lettem a fellépéseken, és most valahol belül sajnálom, hogy vége. De tudom azt is, hogy tulajdonképpen így van ez jól. Ha valakikre alkalmazható a „csúcson kell abbahagyni” kifejezés, róluk ez biztosan elmondható. Sőt, szerintem még legalább egy, hasonló lendületű év lett volna ebben a dologban. Kíváncsi vagyok, mit hoz majd a jövő, akár a Magashegyi szempontjából, akár Janó projektjeinek sikerét tekintve. Aztán ha úgy alakul, hogy rendeződnek a belső konfliktusok és lemezanyag is lesz, a „Soha viszont nem látásra!” elköszönés ellenére még egy újjáalakulást is lehetségesnek tartok, amit még akár örömmel is fogadok majd. Az pedig csak rajtuk múlik, a budapesti olimpia évében-e, vagy előbb.
öhet ezután.
Mindemellett az együttes köré olyan stabil közösség szerveződött, amit talán egy másik formáció se mondhat el magáról. A honlap fórum-szekciójában tucatnyira tehető a naponta frissülő, több ezer hozzászólást tartalmazó témák száma. A Kaukazushoz köthető a Merte elnevezésű kezdeményezés is, melynek keretében a vállalkozó szelleműek saját verseiket, írásaikat, dalaikat adhatják elő külön ebből a célból szervezett esteken, többnyire a többiek lelkes tapsától kísérve.
beállt változás.
Kaukazusnak mindenképpen helye van a magyar rocktörténet képzeletbeli – illetve egyszer talán elkészülő – nagykönyvében. Le kell szögeznem, hogy nekem is volt egy időszakom, amikor nagyon erősen kiábrándultam belőlük. Azonban úgy vélem, nem szabad őket hibáztatni: elvégre minden zenész álma és legfőbb célja a befutás, az ezzel járó hírnév, a közönség szeretetének kivívása. Nem csoda hát, hogy kezdeti elveiket nem mindig szem előtt tartva éltek a kínálkozó lehetőséggel – alighanem mindenki más ezt tette volna a helyükben, aki mégse, az vagy álszent, vagy minden elismerésem az övé. Zenéjük pedig minden egyéb cselekedetüktől függetlenül is megmaradt, valamint meg fog most, feloszlásuk után is. Ez az, ami már a miénk, és amit senki sem vitathat el.
már ismerős lehet a magyar nézők számára.
tudná mit akar.
basszista erőlködése a szólam hallhatóvá tételére irányulóan érezhető volt, ám ezzel még inkább rontott helyzetén, ugyanis a hangadás erőltetett, túlzottan kemény lett.
Ugyanakkor Fischer Ádám felelőssége ebben az esetben kétszeres: zeneigazgatóként két harmatgyenge énekest választott Bartók nagyigényű művéhez, karmesterként pedig zeneigazgatói döntéséhez nem tudott alkalmazkodni a zenekar hangzásának kézbentartásával.
életművének – mely immáron jó ideje túlmutat a Kispálon – egyéb elemei is terítékre kerülnek majd.
gszokott Kispál-koncertekhez képest, a négy jelenlegi tag mellett akusztikus gitárosként Lecsó is színpadon volt, nagybőgőn pedig néhány bonyolultabb basszustémájú szám kivételével Hock Ernő segített be, lehetővé téve az est főszereplőjének szabad gesztikulálását éneklés közben (kivéve, mikor szólógitáron játszott). Rajtuk kívül jelen volt még a Varga Ferenc vonóstrió is – akik furcsa módon nem rendelkeznek Varga Ferenc nevű taggal –, a Lovasi által az elmúlt években egyre jobban felkarolt népzenei stílus képviseletében.
Szívrablás, Egy fiú ágyában, Volume, Kicsi csillag). Utóbbi dal előtt újabb vicces közjátékként meghallgathattuk Dióssy D. Ákos felvetését arról, hogy a Kispál és a Borz perelje be a Kiscsillagot jogosulatlan névhasználat miatt, majd ezután Lovasi András a saját magától elnyert pénz segítségével beperelheti az RTL Klubot a Csillag születik című nem igazán méltán híres tévéműsor versenyzőinek elnevezését számon kérve. Logikus, ugye?
reztetni. A előadás minősége és a műsorszámok kiválasztása sajnos nem minden esetben volt ideális.
Kellert, ebből következően talán több köze van a zenekarhoz, mint Snétbergernek). A műsorban ugyan nem szerepelt, de a koncert nyitódarabja Johann Strauss Éljen a magyar! polkája volt.
dinamikában, mint játékkultúrában társa volt Velenczeinek. És fontos megemlíteni a közönségnevelő hatást is, ugyanis manapság ritkán játszanak Haydn versenyműveket nagyzenekari koncerteken. A trombitaszólam nehézségeit kifinomult eleganciával abszolválta a szólista, minden frázisát elegendő levegővel játszotta, és rendkivűl lágy, finom pianokat produkált.
stílusteremtőnek számított, lévén elsők között honosította meg itthon a szintipopot, valamint a brit ska-zenét a Madness, illetve a Specials nyomdokain.
fiatalokat felvonultató Mocsok 1 Kölykök együttes töltötte be. A Kaukazusból és a Magashegyiből is ismert Demeter Zozit tagjai közt tudó csapat teljesítménye semmi kivetnivalót nem hagyott maga után, maga Galla is megjegyezte, hogy mindegyik zenész hangszeres tudása felülmúlja az eredeti felállásét, és „ez alapvetően egy világszínvonalú produkció.”
teljesen a szintetizátor dominált, erre a koncertre sikerült úgy áthangszerelni a dalokat, hogy a gitárok is tevékeny részesei legyenek, összességében kiegyensúlyozott, koherens egészet alkotva.
gy. Ezzel szemben viszont a szintén eljátszott klasszikus Dallas-paródiát felettébb kellemes meglepetés volt élőben hallani.
szűk közegben, önálló koncertje kevés van, szereplési lehetőségként leginkább előzenekari meghívások adódnak befutottabb kollégái részéről. Ez történt most is, és tiszta szerencse, mert az Átmeneti kabát által lépviselt stílus, a játszott dalok tökéletesen harmonizáltak az akusztikus hangszerelésű PUF szellemiségével. Elektromos gitár nem is volt a színpadon, a nejlonhúros hangszert a basszus-dob ritmusszekción kívül hegedű egészítette ki, valóban jellegzetes ízt adva a produkciónak. A Dévényi által képviselt előadói attitűd egyébként számomra leginkább Cseh Tamást idézi – igaz, hogy jelen esetben zenekari kísérettel kiegészülve, de teljesen kézzel foghatóan megjelenik a gitáros-énekes-trubadúr figura. Szóval ez itt minden szempontból a reklám helye, aki hallja, adja át: nagyon jók a dalok, hallgassátok!
családias hangulatot teremteni. A színpadkép önmagában is igen esztétikus volt és sok érdekességgel szolgált: a szép sorban elhelyezett gitárok mellett zongora és bendzsó is akadt. Ez volt hát az alapszituáció mikor a zenekar a színpadra lépett, kiegészülve Dióssy D. Ákossal, Szűcs Krisztián (Kuka) trombitással – akit Lecsó következetesen a Heaven Street Seven énekeseként mutatott be –, Kityó tangóharmónikással, valamint Pápai Istvánnal, aki alapesetben Péterfy Bori együttesében és az Erik Sumo Bandben ütőhangszeres.
ő egysikú, mindig változatlan koncertprogram náluk nyomokban sem található meg, repertoárjukban bármikor felbukkanhatnak évek óta nem játszott dalok, ráadásul – bár a mostani az volt – ehhez nem is kell különleges alkalom, bármilyen hétköznapi Zöld Pardonos koncert szolgáltathat rá ürügyet. Ezúttal az Első dal, az Idegen, valamint a zseniálisan, fúvósok bevonásával áthangszerelt 1.2.3.1. voltak a kiválasztottak, illetve az első lemez címadó dala (Ha jön az álom…), azonban ez utóbbi várható is volt, mivel a dal szerves részét képező tangóharmonika-szólót játszó Kityó csak kevés koncerten szerepel, ezért amikor jelen van, mindig kihasználják az alkalmat. További csemege volt a Kiscsillag-féle Menetszél átdolgozása Anikó remek előadásában, valamint a Rolling Stones Honky Tonk Women-jének összemosása az örök klasszikus Csak úgy csinállal, amely így „nyígatós” bluesos szólóját teljesen elvesztette, viszont ez a változat is legalább annyira jól hangzik, mint az eredeti. Más hangulatú, de ugyanúgy kiváló.
ak, ugyanolyan élvezet hallgatni őket, mint az alkalomszerűen felbukkanó darabokat.
alálkoztunk az underground éjszakában. Beszélgettünk, többször voltam koncertjén, különben meg ez a kis földalatti kultúra nagyjából ma is összetart, ismerik egymást a fejek. Hogy milyen hatása volt a magyar zenére? Viszonylag szűk réteget érint, mert közönségszinten nagyon kevesen ismerik, inkább a szakmából vannak többen. Valamiért ő soha nem kapott olyan nagy nyilvánosságot, elég keveset koncertezett, voltak betegségei amik miatt nem tudott annyit játszani, tehát ő annyira nem ismert a magyar köztudatban, mint amennyire a szakma ismeri. Ezért nagyon nehéz megmondani, hogy kire milyen hatással volt, de alapvetően szerintem pont azért vagyunk itt ennyien, mert szeretjük a dalait, a lényét, a spiritualitását, azt hogy ennyire komolyan veszi, amit csinál. Egyfajta üzenetet hordoz, egy olyan emberi történetet akar teremteni, amiben jobb lehet élni. A muzsika pedig alapvetően a fő cél, ami fölötte van a dolgoknak, benne pedig megvan az ehhez szükséges alázat.
m meg a Spions felvételét, aztán kiderült, hogy a Kontroll is játszik tőlük számokat. Szerintem amit akkor kitaláltak a Spions-szal, az termékenyítette meg a ’80-as évek magyar undergroundját. Engem és egy csomó kollégámat pedig pont ezek a zenekarok indítottak el, úgyhogy ez volt a közvetett hatása. Direkt hatása nem nagyon volt, mert igazából sosem lett egy mainstream bajnok belőle különböző okok miatt – akár a külföld, akár meg mert alkatilag sem az a tipusú ember. A kérdés második felére rákanyarodva: a ’90-es években láttam őt játszani a Szigeten, utána valahogy mellé kerültem egy koncerten, és elkezdtünk beszélgetni. És ez a fajta hozzáállás nagyon jellemző az Ogira, hogy mondom neki, tök jó volt a koncert, erre ő: „Igen? Akkor holnapután gyere már el ebbe meg ebbe a presszóba, dumáljunk kicsit, csinálunk zenekart.” Én akkor még egyáltalán nem játszottam más zenekarban, szóval leginkább valami viccnek gondoltam az egészet, de azért elmentem. Szóval leültünk, és elkezdte mondani, hogy írunk számokat, aztán majd kimegyünk Amerikába meg izé… Én meg csak néztem, hogy ezt az embert vagy a diliházból szalajtották, vagy nem tudom. Nem mondott hülyeségeket, de mintha a felhőkön járt volna. Adott egy kazettát, mert én a Spions utáni életművét nem nagyon ismertem, ez volt a Songs című kazetta, hazafelé beraktam az autóban, és meg kellett állnom, annyira meglepődtem, hogy ezt magyar ember csinálja. A ’90-es években ez egy olyan szintű produkció volt, ami Bowie-t vagy Peter Gabrielt jellemezte. Aztán másnap kérdezi Ogi, hogy meghallgattam-e, mert akkor mehetünk zenekart csinálni. Én meg erre mondtam, hogy te hülye vagy, nem rám gondoltál, én erre nem érzem magam képesnek. Aztán végül egy csomó együtt töltött idő, átbeszélt este után tényleg elkezdtünk együtt zenélni a Lantos Zolival hárman, aki Indiából, egy teljesen más helyről jött. Kezdetét vette egy azóta is tartó barátság, csináltunk egy lemezt, játszottam vele öt éven keresztül, és azóta is elhív a fontosabb koncertjeire, mint amilyen ez a mai is volt.
on régi, a Spions elejétől fogva tart. Én akkor még nem gondoltam rá, hogy valaha zenélni fogok, de érdekes módon lett egy olyan ambícióm, hogy dalszöveget írjak, és az első URH számot közösen csináltuk: bekúsztunk a Zeneakadémia stúdiójába, és ott megírtuk az Atommagömlés című dalt. Közben a Spions-ban is végig részt vettem, egészen amíg ki nem mentek Franciaországba. Péter aztán ment a maga útján, majd mióta hazajött, újra sűrűbben vagyunk együtt. Borzasztó jó startot vett, de az általa képviselt irányvonalat itthon nehéz tartani, ez inkább világtermék, amit ilyen terepen nem könnyű érvényesíteni. Megjelent egy-két nagyszerű lemeze, volt pár próbálkozása a beilleszkedésre, kevés sikerrel. Azt gondolom, hihetetlen tehetségű, szabad és következetes ember, de ebben az országban próbál érvényesülni, ami kicsit abszurd.
volt, úgyhogy ezért is különösen örülök neki, hogy végre előlépett.
mber Nemes András Bérczesi Róberttel közösen adta elő kettejük nemrégiben alakult együttese, a Biorobot néhány dalát akusztikus változatban. Szerintem ki lehetett volna használni a lehetőséget az egész Biorobot előzenekarként való szereplésére is, azonban így is jó volt hallani a dalokat, Bérczesi pedig láthatólag kimondottan élvezte a szereplést, kettejük közül mindenképpen ő vett részt hangsúlyosabban a produkcióban, mind gitárjáték, mind ének tekintetében. Reméljük, visszatért előadói kedvét koncertlehetőségek is követni fogják.
egyetlen. Amikor azonban lehetőséget kapnak, messzemenőkig élnek vele. A Pluto ugyanis kiváló koncertzenekar: a számok jól szólnak élőben, a szövegek érthetőek és legtöbbször szellemesek is (talán az egyetlen kivétel a számomra kissé erőltetettnek ható hűtő ajtaját kitárom/kölcsönadom a gitárom rímpár), ritmusra pedig jól táncolhatók, vagy legalábbis ugrálni remekül lehet rájuk. Az együttes fő erőssége mégis Nemes András személye, aki az egyik legjobb frontember az ebben a műfajban utazó együttesek mezőnyében. Ő pontosan úgy rocksztár, hogy negatív allűrökben mindez egyáltalán nem mutatkozik meg, azonban hangszeres tudásából illetve színpadi viselkedéséből világosan látszik, megérdemli a jelzőt. Mivel a koncert napja épp Tom Jones Sportaréna-beli fellépésével esett egybe, a Pluto saját koncertjének beharangozásaként kiírta honlapjára (gondolom inkább viccből, mint komolyan): elhangzik majd a Sexbomb című méltán ismert sláger is. A koncerten aztán mindez mintha elfelejtődött volna, mígnem valaki a közönségből (konkrétan én) a vége felé közeledve számon nem kérte. A frontemberi válasz a következő volt: „Igazából a zenekar nagyon nem akarja velem eljátszani, de jól van, akkor elnyomom egyedül.” És így is történt, a zenekar többi tagja levonult, András pedig egy szál gitárral, reflektorfényben állva prezentálta a dalt, a görcsösség legkisebb jele nélkül. Szerintem ez az egészséges önbizalom az, ami az önmag
ukat rockernek nevező magyar zenészek nagy részéből teljesen hiányzik, és ez az, aminek a megléte egy produkciót valóban hitelessé tesz. A Pluto esetében, bár mindegyik tag becsületesen végzi a dolgát, mégis nyilvánvaló, hogy ez az egész a frontemberről szól, ő az együttes lelke, dalszerző-szövegíró-előadó mindenes, a többiek gyakorlatilag session-zenészekként asszisztálnak ehhez a one man project-hez. Mindez pedig teljesen rendben van, egészen addig amíg munkamegosztás nélkül is ötletes, stílusgazdag dalok születnek. Az eddigi eredmény igencsak biztató, már csak az a kérdés, a koncertszervezők mikor ismerik fel az asztalra letett, már most is tekintélyt parancsoló életmű jelentőségét. Én szurkolok.
